„Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon”
(Ady Endre)
Sokfalkányi középszer
szinte meghat engem,
gyönyörtől a két szemem
van kin legeltetnem.
Terebélyes, szép a nyáj,
bégessetek bátran,
hűségnyilatkozatok
zengő hozsannákban.
Ha még maradt kis szufla,
fanyalogni, rajta,
szitkot szórni furtonfurt
nem tetsző szavakra.
Könnyen teszik, mert hiszen
őket nem más mozgat:
hatalom és hozzá pénz
formál mondandókat.
Bunkósodik a világ,
mennyi olcsó sarzsi,
látszatra sem vigyázva:
megszerezni, adni.
Nem tudom, hogy mit tenne
kedvencem, az Athos,
ami biztos, eltűnt, nincs,
minden, ami ethosz.
D’Artagnan már nem vitéz,
gyáva lett a Porthos,
s hitetlenül Aramis
nagy keresztet hordoz.
Vagyunk azért, lennünk kell,
látunk, írunk, szólunk,
nem hódolunk, száll a vers:
ha már ez a dolgunk.
