Keresés
Close this search box.

Kádár Tibor: A mi asztalunk

     Milán ébredt fel elsőként. Lomhán tapogatta meg sajgó derekát, majd kezeivel szorosan közrefogta szétdurrani készülő fejét. Arra gondolt, talán mégsem kellett volna egy nagy pohár konyakkal lefojtani a tekintélyes mennyiségű elfogyasztott bort. Fáradt, apró vörös szemével kíváncsian nézett körül. A letakart tükrök szerencsére elrejtették megviselt ábrázatát. Majdnem felbukott menet közben, amint a mosdó felé igyekezett. A földön heverő test felől ékes káromkodások hada áradt felé. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, amikor ráismert nagyorrú barátjára.
     – Fricikém! Sajnálom, ha úgy érzed magad, mint ahogy kinézel.
     – Te vagy az Milán? Hol vannak a többiek? Úgy érzem, ezer gyorsvonat zakatol a koponyám körül.
     – Azt hiszem, kellő módon gyászoltuk meg Móricz barátunkat, csak itt hagytak minket. Van, amin változtatnod nem lehet. Mondjuk, cseppet sem csodálkozom rajta. Éhes vagyok, mint a farkas. Te hogy érzed magad, Kohn barátom?
     – Nem szeretem, Milán, amikor így hívsz. A Damjanichba vendégeskedik nálam Dezső barátom a délvidéki cimborájával, Gézával. Ő orvos, biztosan van nála valami, amitől jobban leszünk. Gyomrom jelzéseiből azt gondolom, ebédidő van, vagy rohamosan közeledik. Ilyenkor mindig a kávéházban szoktak lenni. Menjünk oda mi is.

     Fáradtan, nyöszörögve haladtak le a lépcsőn. A nehéz fakaput kitárva elvakította őket a délelőtti napfény, amelynek sikerült bekúszni a keskeny Dob utcába. Milánt kis híján elütötte egy pakisztáni ételfutár. Tátott szájjal álldogáltak a körút sarkán. Már rég hozzászokott szemük a világossághoz, de egyszerűen nem fogták fel, amit láttak.
     – Hány napot aludtunk Milán?
     – A kérdés akkor lenne helytállóbb, ha azt kérdeznéd, Fricikém, hány évet?
     A lovaskocsik teljes mértékben eltűntek. Vaskarókon pózoló lámpák irányítják a forgalmat rendőr helyett. Hangos dudaszóval araszolnak a színes négykerekű járművek. Hosszabbak lettek a villamosok, és iszonyatosan sárgák.
     Az emberek pedig rohannak. Senki sem sétál, nem nézelődik. Kezükhöz mintha hozzánőtt volna valami. Van, aki csak nézegeti loholás közben, míg mások beszélnek is a szerkezethez. Nem néznek se jobbra, se balra, csak sietnek.
     – Sziasztok. Kértek kokaint? – kérdezi tőlük egy mosolygós, barna fiatalember.
     – Maga talán gyógyszerész? – próbálkozik Milán udvariasan.
     – Nem. De be tudok szerezni bármit nektek, tesó!
     – Köszönjük szépen, de inkább nem tartanánk igényt a termékeire – mondja Frici, és közben tovább ráncigálja Milánt a járdán.
     A sarki kínai vegyesboltnál jobbra kanyarodnak, az Erzsébet körútra, és gyalogolnak tovább az Emke irányába. Megbotránkozva figyelik, amint a részegen ordítozó angol fiatalemberek hatalmas lelkesedéssel zavarják meg a közrendet. Nincs egyetlen kakastollas csendőr sem a környéken.
     A vendéglők szinte konganak az ürességtől ebédidőben. Ha ebédel is egy-egy társaság valahol, az bizony nem magyarul beszél. Fekete-fehérbe öltözött ortodox zsidók vitatkoznak héberül, vagy oroszul. A koldus szól csak hozzájuk a nemzet nyelvén.
     Hamar megérkeznek a kedvenc kávéházuk elé. Elméjük nem tudja felfogni azt, amit látnak. A bejárat előtt legalább harminc méteres sorban várakozik a színes embertömeg. Milán hevesen furakodik át rajtuk. Arcát erősen az üveghez nyomja, úgy kukucskál be.
     – Gyere ide, Frici, ezt neked is látnod kell! Alacsony keleti emberek mulatoznak az asztalunknál. A mi asztalunknál!

További bejegyzések