Keresés
Close this search box.

Kabdebon János: „Merrikriszmössz!”

Hideg este volt. Az éjszakai égen kéken szikrázott a levegő, mindenütt pislákoló karácsonyi fények lebegtek a lassú hóesésben. Időtlen szépségben lüktetett a város, fagyos dermedten fiatal volt az este. De a külváros elit negyedében szépen kövezett járdáján csoszogó, magában dünnyögő férfinak ez a holdéli fenyőszagú fényekben tobzódó kép egyáltalán nem volt érdekes. Lefoglalta a járás, ugyanis alig merte emelni a lábait. Máskülönben a talpára fabrikált kartonpapír, amit nagy gondossággal spárgával átkötött minduntalan lecsúszott volna. Kötheti újra és az időkiesés.
Nem bírná soká itt a hidegben hiszen a papírmamusz alatt mindössze egy széttaposott Nike sportcipőt hordott. Lábujjait egy pár felemás pamutzokni védte amire nejlonzacskót húzott. Erre a cipő majd a kartondobozból szabott mamusz. Lenézett a csoszogó lábaira.
– Szörvájvör! – károgta kényesen a komótosan málladozó hullámpapírnak. Tényleg úgy nézett ki, mint egy botcsinálta sarkkutató, akinek folyton kicsalódnak a sítalpai, ezért úgy lépked, mintha mázsás súlygolyók lennének a lábaira láncolva. Pedig tisztában volt vele, hogy gyorsan kéne mozognia hiszen már az itt-ott szakadt dzsekije alá is bekúszott a fagy, és bár a porrá fagyott hó nem áztatta el mamuszt a hideg már erősen mardosni kezdte mindkét lábszárát. Aztán egy pillanat erejéig megállt és körül nézve belefeledkezett a csoszogó léptei nyomán felszikrázó hó szépségére, de a szemét csípő dermedt levegő gyorsan észre térítette.
– Gyerünk Tóbi! Gyerünk! – nógatta magát, de a pillanat fogva tartotta. Mostanában egyre gyakrabban előfordult vele, hogy néha csak úgy megállt mintha volna semmi dolga és hagyja, hogy elméje szemtelenül szórja a képeit. Most éppen arról, hogy már tizenöt karácsony óta él más emberek szemétjéből. Ismerve az összes utcát és házat, kutyát, macskát és egyéb rágcsálókat, akik vele együtt élték itt az életüket. Guberáltak.
– Mindent tudok rólatok! – recsegte néha egy – egy kuka fedelének. – Itt van minden, ami számít! Ami a valóság! Én tudom! Én tudom! – ismételgette.
De mai túlélő túrája morcosan kezdődött. A mindent elnyelő hátizsákja elveszett, vagy elhagyta, már ő sem tudta felidézni. Az is lehet, hogy odaadta, valakinek, aki jobban rászorult. Nem tartotta magát jó szívű embernek, de néha elkapta valami különös hév, hogy adhasson. Olyankor az első hasonszőrűnek odaadta szinte mindenét, amiről aztán másnap teljesen elfelejtkezett.
– Bolond vagy Tóbi, bolond! Nem elég, hogy azt sem tudod mit csinálsz, hanem még el is felejted mindazt, amiről nem tudod, hogy mit csináltál.
Így aztán ma este első dolga volt keresni valamiféle szatyrot vagy reklámtáskát. Bármit, amibe begyűjtheti a túlélés zálogjait. Már jóideje csoszogott a város felé mire észrevett az árok szélén egy zsákhoz hasonlító dolgot. Félig már befedte a hó, de az ő szakértő szeme azonnal kiszúrta, hogy az valami hordozható tárolóeszköz, amiben esetleg még neki való zsákmány is lapulhat.
Amikor felhúzta a hóból érezte a súlyát, és igen megörült. Nehéz, régimódi szőrzsák volt.
Talán konzerv – csillant fel a szeme a gondolatra. – Konzervek!
Reményteljes pillantással nézett a zsák szájába, de miután nem látott semmit, lázasan belékotort.
– Beton. – motyogta lebiggyesztett ajkakkal a zsákba. Aztán kihúzta a kezét és a fény felé tartotta. Valóban, egy jókora betondarab terpeszkedett a tenyerében.
– Beton. – mondta még egyszer közömbösen. Meg sem lepődött. A tizenöt év rutin már rége kiölte belőle a csodálkozást. Egy mozdulattal kiöntötte belőle a darabos törmeléket és a újdonsült szerzeményét a hátára csapva tovább caplatott. Egészen idáig míg el nem kezdte mozizni visszafelé az időt.
– Ja. – mondta hangosan.
Beletúrt a szakállába. – Bolond Tóbiás, bolond flótás! – dúdolta magában. Aztán hangosan biztatni kezdte magát, ahogy szokta.
– Még korai feladni Tóbi! Még sok van, sok ház, sok kuka. – felemelte az ujját. – És konténer.
Újult erővel húzta lábait a következő sarokig, ahol várta a Nagy Konténer. Ez volt az egyik legjobban termelő kincsesbánya a környéken. Itt aztán mindig akadt jó fogás. Feltéve, ha időben érkezett. Mivel tisztán látszott, hogy a szemét gyűjtő körül egyetlen árulkodó jel sincs, ami arra utalna, hogy megelőzték, sietősre fogta a lépteit. Már nem vigyázott a kartonpapír mamuszra, hiszen egy konténerben mindig talál újabb kartont, amivel pótolhatja. De meglehet lesz egy új cipő, esetleg csizma lesz a mai első zsákmánya.
– Csizma! – vonta fel a szemét kétkedő cinizmussal. – Ne túlozz flóti Tóbi, ne túlozz!
Körülnézett, és miután semmi sem mozdult a konténer fedeléhez lépett és megmarkolta a fogantyút. A hideg vas azonnal az ujjaiba mart, de nem törődött vele. Karjának teljes erejét beleadva megpróbálta felemelni a nehéz fedelet. Az meg sem mozdult.
– Oda fagyott. Oda…fagyott. – csikorogta a szavakat, majd ököllel döngetni kezdte ahogyan egy fagyhalál szélén tántorgó ember püfölné azt az ajtót, ami mögött érzi az éltető meleget. Talán ötöt hatot is rávert mire egyszer csak abba hagyta. Nem egyszer járt már így. A hangjából tudta, mikor engedte el a jég a fedelet. Újra megmarkolta a fogantyút és minden erejét beleadva felrántotta.
De aztán levegő után kapkodva rögtön el is engedte, amitől az robbanás szerű hangot hallatva visszacsapódott a helyére. Miközben elhátrált a konténertől a szemében jeges rémület tükröződött. Keze idegesen remegett, ujjai kinyíltak majd összezárultak a szívébe markoló szorongó érzéstől.
– No, Tóbi, ez egy hulla. Egy halott ember ez, hidd el! Ezt láttad, ezt láttad.
Egy pillanatra megjelent benne valamiféle erkölcsi gát, hogy: „Talán nem kéne Tóbi! Ez mégis csak egy halott ember!” de aztán ezt is elvitte magával a dermesztő hideg érzete, ami mostanra már teljesen átjárta. Két lépéssel a konténer mellett termet és egyetlen mozdulattal újra felrántotta a fedelét miközben megfeszítette a nyakát, nehogy elfordítsa a fejét attól, amit majd látni fog.
Az esti fény éppen bevágott a konténer keskeny ablakán és ő szembe nézett a Mikulással.
– Mikulás. Hát Mikulás! – mondta a halottnak tűnő arcnak, majd ujjaival megbökte az orrát.
– Francokat Tóbi. – vicsorgott rá. – Ez egy ilyen éneklő mikulás vagy mi!
Felnevetett.
– Elment a hangja neki. Biztos azért. – bólogatott a megkönnyebbüléstől.
– Azért.
Szemügyre vette. Mindene megvolt, ami egy Mikulásnak jár: keze, rajta kesztyű, lába, rajta két termetes csizma, kabát, nadrág, sapka. Levette a sapkáját. Bojtos prémes, vastag és meleg. Felhúzta a fejére, és ma este először elmosolyodott.
– No, Miku, pont jó, hogy erre jártál. – mondta bábunak, és már húzta is ki a szemetes téglalap alakú ajtaján. A konténer mögé cibálta és sürgető érzéssel dugta a kezét a kesztyűbe, hogy aztán tovább bonthassa a mikulás csomagját. Néha azért körülnézett, hátha valaki meglátja, de szinte biztos volt, hogy ebben a vashidegben ezen környéken senkivel nem találkozik.
Különben is! Ez az ő mikulása!
– Ni, a kabát is! – rikoltott fel. – Hát rám öntötték ezt!
A dzsekijére vette, hogy melegebb legyen és hasonlóképp tett a nadrággal is. De a csizma! Az aztán a főnyeremény! Csillogó szemmel méregette.
– Nézd meg az anyját. Ez valódi, nem fröccsöntött! Hej, Tóbi most igazán nagy a szerencséd, hogy így jártál. A jóisten áldja meg azt a gazdag embert, akinek ilyen bábura tellett. Azért meg még egyszer áldja, hogy olyan idióta, hogy a szemétre dobta. Az ilyen karácsonyfát állít még a kutyájának is. Meg karaj ízű szaloncukrot vesz neki. De mit bánom én! – mondta kissé cinikusan imára kulcsolt kézzel. – No, Tóbi ezzel kihúzod a telet, annyi biztos. – biztatta magát. Gyorsan leült a csupasz bábu mellé és gyorsan lefosztotta a cipőjéről a kartonmamuszt. Könnyen jött, könnyen ment, de a cipőt azt gondosan a zsákba tette, hiszen van még abban pár lépés, mire meg kell válni tőle. Sietve felhúzta a csizmát és már állt is a lábára, de oly nagy hévvel, hogy azok külön életre keltek a jeges fűben. Egyenesen a csupasz és szakállas bábura esett.
– Merri kriszmösz. – recsegte az egykor dicső mikulás, és közben mókásan megrázta a fejét.
– Meri mi? – kérdezte miközben feltápászkodott. – Ja. Neked is!
Körülnézett. Ennél jobb kezdetet elképzelni sem bírt volna. Meleg kabát, meleg csizma! Szinte már luxus a jövőjére nézve. Itt kinn gyorsan megtanulta megbecsülni az apró dolgokat, meg hát eleddig sem éppen érezte magát a szerencse fiának. Na, de most aztán nincs mitől tartania! Büszkén kidüllesztette a mellkasát úgy lépdelt, kissé katonásan teli talppal. Úgy otthagyta a meztelen mikulás bábut mintha sosem látta volna. De aztán egyszeriben lelassultak a léptei míg végül a sarokról visszafordult. Eszébe jutott ugyanis, hogy a konténert magára hagyta a sok kinccsel. Így hát vigyázva, hogy meg ne sértse a legnagyobb kinccsel is felérő gúnyáját óvatosan átkurkászta a konténert.
Talált egy fél adag pizzát, sajtosat, ami történetesen a kedvence volt. Miután megszagolta úgy gondolta némi melegítés után tökéletesen fogyasztható. Még csak bele sem volt harapva. Aztán a kezébe akadt egy fél pár zokni, amit már megrágtak az egerek, de egy kevés morfondírozás (van e az otthonának nevezett kalyibában tű, esetleg cérna), után használhatónak minősítette. Akadt még a kezébe egy elázott csomagolású szappan, egy fél liter kupakját vesztett étolaj, és egy majd fél szál száraz kolbász, aminek különösen megörült.
– A pizzához küldte a jóisten ezt is! – kiáltott fel örömében, ahogy bontogatta a kívülről igencsak megtépázott zsírpapírt.
– Ez lesz ám az igazi karácsony Tóbi! – kiáltott fel, aztán ijedten körülnézett és meglátta a szemetes sarka mögül kikandikáló mikulásbábu csupasz lábait. Körbesandított, aztán némi szakállrágás és tépelődés után megragadta és visszatuszkolta a konténerbe. Jól tudta, hogy vannak még itt mások, akik ugyanúgy vadásznak, mint ő. De a Harcsa Pistát különösen nem szerette. Kötekedő természetű ember volt, és mindenét odaadta volna a piáért, amitől aztán még jobban kötekedett. Egyszer meg is kellett ütnie szegényt mert éjszaka rá támadt a kalyibában és kiakarta rabolni. Próbálta nyugtatni, lökdösni, de az csak nem tágított.
Minden áron meg akarta fojtani azért, amit aznap összeguberált. Tóbi már elmúlt hatvan, a Harcsa meg majd húsz évvel fiatalabb volt nála, de hiába a korkülönbség őt jobban kitanította az alvilági élet. Kénytelen volt megütni egyszer kétszer annyira, hogy ráébredjen kivel akadt össze. Végül aztán elvonszolta magát a nyomorult, de később úgy próbált bosszút állni, hogy folyton megpróbálta elvenni a vadászterületét.
Elvigyorodott amikor Harcsa rémült arcára gondolt, ahogy a konténer ajtaját felemelve meglátja majd a holtfehéren vigyorgó Mikulás bábu arcát. Még igazított is egyet a fején abban reménykedve, hátha még meg is szólal majd, ha az a ganajtúró szembe néz vele. Végül csendesen visszaeresztette a súlyos vasajtót és odébb állt.

Csak a belváros felé menet tűnt fel neki a dolog. Itt már elkerülhetetlennek tűnt, hogy ne találkozzon emberekkel. Valahogy furcsán néztek rá. Aztán amikor egy gyerek odarohant hozzá és megölelte minden megvilágosodott előtte. Zavartan pislogva a földet bámulva, gyorsabban kezdte szedni a lábait, de az egyik kereszteződésben pirosat kapott a gyalogos átjárón. Míg ácsorgott, azon törte a fejét, hogy mért nézik őt Mikulásnak? Hiszen koszos és büdös és ápolatlan és azt a ruhát, amit magára húzott egy konténerből szedte. Hirtelen elrohant előtte a karácsonyi dallamot csilingelő villamos. Olyan volt mintha fejbe verték volna mikor a villamos ablakából visszatükröződő képben meglátta a Mikulást.
Tóbi a szakadt hajléktalan guberáló egyszeriben Mikulás lett. Kiköpött úgy nézett ki mintha most lépett volna ki egy amerikai reklámfilmből. Na jó, kissé koszfehér volt már az a fehér és gyűrött volt az a piros, de minden más klappolt.
Ott is hagyta azt a zebrát és a közeli parkba sietett, mert ott lakott a Zénó, a régi cimborája. A jó majd egy kilométer átmérőjű park hátsó zuga a kutyát sem érdekelte, így hát Zénó ott barkácsolta össze a lakhelyét. Egy régi autóroncsban lakott, amit ketten vonszoltak oda vagy öt évvel ezelőtt. Így amikor Tóbi a körét végezte gyakran betévedt hozzá és ketten mentek tovább, megosztozva zsákmányon.
– Zénó! – kiáltotta amikor meglátta a hólepte autó orrát, amin egy viseltes zokni és egy kibontott csokis tej árválkodott. Egy pillanatra átfutott rajta egy rémült gondolat, de aztán elvigyorodott. Zénó hajlott korával ellentétben még hitt a mesékben. Amikor senki nem válaszolt közelebb ment és félre hajtva az ajtó nyílását takaró koszos pokrócot, benézett.
– Zénó! – morogta a halványan pislákoló fénynek. Nem kellett világítás, mert az egyik utcai lámpa pont ide vette a fényét. Azon az oldalon volt ablak az ajtóban, így anno addig ráncigálták a roncsot, míg be nem világított az autó belsejébe.
Ahogy körülnézett észrevette a nagy halom takaró alatt hortyogó Zénót.
– Ébredj Zénó! – parancsolt rá erélyesen, de Zénó nem mozdult.
Most már teljesen betuszkolta magát az autóba és barátja mellé térdelve rázni kezdte.
– Zénó, ébredj már te víziló, lekésed a vadászidényt. Mennünk kell! Szed össze magad.
Azonban Zénó továbbra sem mozdult. Erre aztán dühösen lerántotta róla a takarót amire a barátja végre kinyitotta a szemét és ránézett.
– Hol a francba voltál? – kérdezte tőle mérgesen. – Tegnap kellett volna jönnöd cseszd meg! Ki is raktam a zoknimat! Meg találtam neked dobozos kakaót, odaraktam a kocsi orrára a zokni mellé.
Tóbiás erre aztán teljesen megzavarodott. Azért annyit kinyögött.
– Csokis tejet.
Mindig tudta, hogy Zénó kicsit megrekedt a gyerekkorában, de erre nem számított. Zénó nem hagyta gondolkozni.
– Hagyjál aludni. Haragszom rád! A zoknim és a kakaód is megfagyott. Tégy vele, amit akarsz, és ne gyere többet! Te! Húsvéti Nyuszimikulás!
Ezzel kirántotta a takarót Tóbi kezéből és magára húzva tovább durmolt.
Tóbiás teljesen megrekedt a gondolataiban.
– Mi az ördög történik itt? De hát ő nem a Mikulás! Ő Tóbi a börtönviselt hajléktalan guberáns, egy aljanép, egy senki! Hát mit mikulásoznak itt!
Kihátrált a roncsból. Felnézett az égre és szidta a csillagokat. Végül a hólepte zoknira és a csokis tejre vetődött a tekintete. Odalépve konstatálta, hogy mindkettő keményre fagyott, mint a kő. A dobozhoz nem nyúlt, de a zokniba belé gyötört egy szelet pizzát, aztán lehorgasztott fejjel tovább állt.
Már nem fázott, sőt egy kicsit még melege is volt, de ezt inkább a csalódott dühnek titulálta, mint a meleg öltözéknek. Andalogva lépkedett, közben szórakozottan lóbálta a kezében lógó szőrzsákot, míg aztán az egyik fa árnyékában megtalálta a kedvenc padját. Maga elé, a lába közé fogta a zsákot és lekuporodott a padra. Merengve bámulta a fagyott fehéren világító fák szikrázó gallyait. Nyáron gyakran elüldögélt itt elnézve a verebek és a galambok csivitelő veszekedését. Természetesen a verebeknek drukkolt. Télen meg a varjakkal társalgott. Őket valahogy jobban bírta, mint a galambokat. Pont olyan szürke semmitmondóan tudtak létezni, mint ő. A gúny és megvetés ahogyan rájuk néztek az emberek, szerinte pont olyan álca volt, amilyet a magafajta is viselt. Eddig. Mert az ő varjúsága most odaveszett az egyszer biztos.
– No, de mi lett belőlem? – kérdezte magától hangosan. – Paradicsommadár?
Motyogta halkan.
– Mikulás!
Ezt már nem ő mondta. Míg elveszett a keserű gondolataiban egy tízegynéhány éves gyerek ült mellé. Észre sem vette, hogy nincs egyedül.
– A földből nőtt ki ez a gyerek? – gondolta magában. Szúrósan ránézett és a kissrác oly természetességgel állta a pillantását, mintha együtt nőttek volna fel.
– Menj innen gyerek! Nem vagyok Mikulás! – dörrent rá.
– Nem? – kérdezett vissza a gyerek huncut mosollyal a szeme sarkában.
– Nem! – nyugtázta Tóbi. Rá akart ijeszteni. – Egy hajléktalan vagyok, aki megölte a mikulást és egy konténerbe dobta, érted?
A kisfiú bólogatott. Sapkáján a bojt ide-oda libbent.
– A mikulást nem lehet megölni.
– Nem? – vonta fel a szemöldökét Tóbi. – Márpedig én megöltem és kifosztottam. Ennyi. – zárt le a beszélgetés fonalát. De a gyerek másképp gondolta.
– Elvetted a ruháját?
– El.
– Ok. – mondta egykedvűen a gyerek és felnézett. – Repülhetnék veled a szánon?
Tóbi felugrott.
– Hol vannak a szüleid? Egyáltalán, hogy kerülsz ide? Mért nem mész és keresed meg őket?
– Mert nem akarok többé velük élni. – válaszolt a fiú, és megvonta a vállát. – Elhagytam őket. Most legalább is úgy érzem.
Közelebb húzódott egy picit és Tóbi szemébe nézett.
– Lakhatok veled? Tudod a sarkon.
Tóbi keserűen felnevetett.
– A sarkon? Hát te gyerek ez az élet nem neked való. Én valóban a sarkon lakok. A világ legtávolabbi sarkában. Onnan már nincs tovább azt elhiheted.
A gyerek elégedetten bólogatott.
– Az jó. Pont oda vágyok. El leszek a manókkal. Adok Rudolfnak enni, almozok. Bármit megcsinálok!
Tóbi felpattant. Mérhetetlen dühhel dörömbölt a szíve. Fújtatva járkált egy kicsit majd egy nagy levegőt véve a gyerekhez guggolt és visszafogott indulattal a hangjában magyarázni kezdte.
– Én nem vagyok senki. Értsd meg gyermek. Nem Mikulás! Egy senki és az is akarok maradni. Azért vettem fel ezt a maskarát mert rohadtul megfagyok, ha nem kopasztom meg azt a kicseszett babát. Hidd el jól tudom mi nem vagyok, jobban, mint azt, hogy mi! De Mikulás az biztos nem! Érted!
A kölyök megszeppent a dermesztően hideg szavaktól.
– Jó. Megértettem – mondta halkan, és szomorúan maga elé nézett a földre.
Lábaival tétova köröket kezdett rajzolni a hóban. Tóbi csöndben nézte a megbántott fiút. Közben arra gondolt, hogy inkább megfagy, de mindjárt itt helyben leveszi ezt a nevetséges jelmezt és a közeli szemetesbe dobja, csak legyen már vége ennek az egésznek. Már meg is fogta a kesztyű ujja végét, hogy lehúzhassa, amikor meglátta a fiú könnyeit ahogyan puhán pöttyennek a hóban. Zavartan köszörülni kezdte a torkát, és abba hagyta az idegesítő járkálást. Ahogy a kölyökre pillantott, arra gondolt talán az ő fia is pont ennyi idős volt, amikor ő bekerült a börtönbe. Keserű szájízzel nézte a hóba olvadó könnyeket.
– Na…– nyögte ki végül és közben tétován körülnézett mintha ott lebegnének körötte szavak az üvegtestű levegőre írva. Végül leült mellé és a bizalom jeleként fiú térdére tette a kezét.
– Figyelj. Nézz, akinek akarsz. De én nem vihetlek magammal.
A fiú felemelte a fejét.
– Miért nem?
– Nem bírnád ki az utat. – rázta a fejét Tóbi. – Az én utam… az én utam nagyon nehéz.
A gyerek a zsákra mutatott.
– De már alig van benne valami.
Tóbi felnevetett.
– Hát ez az! – megrázta a koszos zsákot. – Hát ez az! – nevetett fel, de aztán elkomorodott. – Tudod van egy másik zsák is. Az a nagyon nehéz.
A fiú zavartan körbepillantott.
– Nem gyerek. – rázta a fejét. – Azt hiába is keresed. Az nem látható.
– Nem?
– Nem. – válaszolta Tóbi maga elé bámulva, aztán hirtelen a saját térdére csapott.
– No, de elég legyen ennyi! – mondta erőltetett derűvel a hangjában, és a fiú elé guggolt.
– Haza kell mennünk. Neked is és nekem is. – szögezte le újdonsült beszélgető partnerének, majd fehér kesztyűs kezével mókásan a felé bökött. – De előbb neked.
Aztán felállt és egy határozott mozdulattal lehúzta a kesztyűjét és felé nyújtotta a kezét.
– Tóbi vagyok. – mutatkozott be erőteljes, férfias hangon.
– Csongor. – mondta a fiú, majd megkérdezte. – Azért hívhatlak Mikulásnak?
– Tóbi a Mikulás. – motyogta Tóbi némi öniróniával magában. – Nem is rossz.
– Erre a kis időre hívhatsz ahogy akarsz! – egyezett bele a férfi majd a fiú kezébe csapott. – De most mond meg merre van az arra!
Csongor felállt a padról.
– Regős utca kettő. – vágta rá határozottan, majd a park túlfelére mutatott. – A harmincötös villamossal négy megálló. Ott pedig a harmadik emelet balra az első ajtó.
Tóbi szeme elégedetten felcsillant. Megörült, hogy ilyen talpraesett gyerekkel hozta össze a sors.
– Akkor rendben. De nem villamosozunk.
A gyerek nagyra nyílt szemekkel vizslatta a környező fák bokrait, aztán a csillagos eget kezdte bámulni.
– Hm? – kérdezte Tóbi. – Keresel valamit?
Csongor zavartan válaszolt.
– Gondoltam füttyentesz és… – motyogta.
– Füttyentek? – hüledezett Tóbi, és Csongor felé bökött a fejével, mintegy folytatásra biztatva.
– Füttyentesz, és Rudolf itt terem a szánnal.
Tóbi tekintete elborult egy pillanatra, de aztán mosolyt kent az arcára.
– Hát, Rudolf nem tud jönni.
– Nem? – kérdezett vissza Csongor csalódottan. – Miért nem?
– Mert megdöglött. – vágta rá gonoszul a férfi.
– Meg? – nézett fel rá Csongor elgörbülő ajkakkal, de aztán felnevetett és lehajolt egy marék hóért és a férfi felé dobta. – Viccelsz! Viccelsz! Látom a szemedben.
Tóbi belátta, hogy hasztalan a minden gonoszkodás és az ármány. A gyerek kiirthatatlanul mikulásnak látja és ez így is marad, ha akarja, ha nem. Legalábbis addig, míg haza nem viszi kénytelen elfogadni a szerepét. Magára és a még mindig nevetve, havat dobáló gyerekre nézett. Pont úgy néztek ki, mint akik egy gyűrött karácsonyi képeslapról pottyantak volna a valóságba.
– Jól van. – vágta rá megkönnyebbülten. – Nem döglött meg. – megvonta a vállát. – Elcsavargott, mert elfogyott a répám. De akkor sem mehetünk villamossal.
– De hát a Mikulásnak nem kell jegy! – jelentette ki határozottan Csongor.
– De ez egy elkésett Mikulás. – mutatott magára sajnálkozva Tóbi.
– Az mindegy! – ütötte a vasat a fiú és megmarkolta a kezét. – Menjünk.
Tóbi nagy szerencséjére a villamos éppen akkor gördült a megállóba amikor a oda értek. A gyerek mit sem törődve a csodálkozó emberekkel felrángatta a szerelvényre és minden erőlködése ellenére a villamos csuklójánál lévő kapaszkodókhoz vonszolta. A fogantyúkba kapaszkodva nézték egymást egy darabig. Amikor a villamos elindult Csongor diadalittasan körbepillantott, mire a férfi némi mesterkélt malíciával hangjában neki szegezte a kérdést.
– Most mire vagy olyan büszke?
Csongor megrántotta a vállát és körbemutatott.
– Hát én meg a Mikulás…! Érted?
Tóbi pontosan tudta, hogy a körülötte álló emberek egyáltalán nem azt a képet bámulják, mint a gyerek. Meggyőződése volt, hogy nem látnak mást, mint egy büdös ápolatlan hajléktalant, aki szánalmas mikulásruhájában ácsorog egy gyerekkel, akit isten tudja miért, valószínűleg elrabolt. Fel sem mert nézni.
– Köszönöm. – hallotta egyszer csak bal felől és ahogy a fejét elfordította látta, hogy egy apró négy öt éves forma kislány áll előtte. Az édesanyja mögötte ácsorgott és egyre gyanakvóbb tekintettel őt bámulta.
– Szervusz. – bökte ki zavarában Tóbi. Aztán már nem gondolkodott.
– Remélem örültél az ajándéknak? És köszönöm a kekszet is.
A kislány az anyjára nézett.
– Látod anyu! Apunak nincs igaza.
Az anyuka tétován bólintott.
– Persze. – hebegte nem túl meggyőzően, de miután Tóbi szélesen vigyorogva megvillantotta atomsárga fogait, és jólelkű efendiként megsimogatta koszfehér szakállát, jobbnak látta lezárni a beszélgetést. A kislány fölé hajolt és unszolni kezdte.
– Mennünk kell pintyőkém, mindjárt leszállunk.
A gyerek engedelmesen el is indult az anyjával, de még mielőtt nyíltak volna az ajtók visszarohant a megkönnyebbülten sóhajtozó Tóbihoz. Kezében apró manócska lapult. Felé nyújtotta.
– Neked adom. – mondta neki hálás szemmel. – Ugye elfogadod. Eddig rám vigyázott, de most azt mondja szívesen veled menne, mert neked nagyobb szükséged lenne rá.
A figura kiköpött csingilingi manó volt. Ahogy Tóbi jobban megnézte szárnya, kisszoknyája és derűt sugárzó huncut mosolya volt.
– Jó tündér. – bólogatott a kislány. – Jókat lehet vele beszélgetni, ha magányos vagy.
Tóbi elszorult torokkal vette kézbe a figurát.
– Köszönöm. Igazán nagyon köszönöm. – mondta elcsukló hangon.
– Boldog karácsonyt! – integetett neki a kislány lefelé menet.
– Boldog…– motyogta Tóbi miközben integetésre emelte a kezét, de aztán ijedten zsebre dugta a figurával együtt. Csongorra nézett. A fiú szótlanul szemlélte a jelenetet, majd miután összeakadt a tekintetük csak annyit mondott.
– A következőben leszállunk. Miku.

– Tulajdonképpen miért jöttél el hazulról? – szegezte Csongornak a kérdést miután leszálltak a villamosról.
A fiú fel sem nézett úgy válaszolt.
– Miattad.
A férfi megtorpant.
– Miattam? – szaladt fel a szemöldöke. – Hogy–hogy miattam?
Csongor is megállt aztán ránézett a még mindig csodálkozó Mikulásra.
– Anyáék egyszerűen nem hisznek a Mikulásban. – kezdte apró elégedetlenséggel a hangjában. Tóbi zavartan kutatni kezdte a zsebében a figurát.
– Nem? – kérdezte halkan.
– Nem. – mondta ingerülten Csongor. – És képzeld úgy látom, hogy senki sem hisz benne, aki felnőtt.
Büszkén felszegte a fejét.
– Csak mi gyerekek! Mi hiszünk benne.
Tóbi nem szólt egy szót sem. Elnézte a kis békát ahogy csalódottan és mégis büszkén hisz valamiben.
– Hinni valamiben? – gondolta magában. – Bármiben? Nagyon nehéz. Embernek lenni nagyon nehéz. Hát még mikulásnak!
Bólogatott, amit Csongor biztatásnak vett és tovább folytatta a mondandóját.
– És tudod még mi fáj a legjobban? – felemelte a mutatóujját. – Csúnyát fogok mondani: Hülyének néznek minket!
Tóbi megindult mert egyre kínosabbá vált számára a téma, de egyben kíváncsi is volt, mit gondol erről a gyerek. Csongor is megindult utána és előtte lépkedve, hogy egyenesen a szemébe mondhassa, amit akar. Hevesen gesztikulálva öntötte rá a szót.
– Azt hiszik nem tudjuk, hogy nincs Mikulás!
A férfi legyökeredzett.
– Hülyére vett a gyerek! Tóbi, Tóbi! Játszod itt a majmot! – korholta magát legbelül.
Csongor figyelembe sem vette Tóbi belső haragját.
– Hát persze hogy beöltöznek. Hát persze hogy apukák meg barátok nagyapák öltöznek be. Ők csilingelnek, az anyukák meg belecsempészik a cipőbe, zokniba az ajándékot. Ki, hogy csinálja. – széttárta a kezét és a férfi elé lépett. Sajnálkozva együttérzőn ránézett a laposan pislogó Tóbira.
– Nem ez a lényeg. – jelentette ki határozott hangsúllyal.
– Nem? – visszhangozta Tóbi a teljes összeomlás szélén.
– Nem. – bólintott Csongor határozottan. – Hanem az, hogy azért van, mert van. Figyelj, volt már olyan, hogy nem jött el a Mikulás? – kérdezte hadarva. – Nem volt. Ugye? Mindig eljött, és hol ebben az apukában, hol abban az anyukában jelent meg, de itt volt. – jelentette ki és közbe mellbe bökte a teljesen összezavarodott férfit.
– Most éppen benned van. – bólintott meggyőzően.
– Bennem. – nyugtázta Tóbi halovány mosollyal a szakálla mögül.
Csongor széttárta a kezét, miközben újra szedni kezdte a lábait.
– Ezért aztán otthagytam őket. El akartam hagyni az egész világot. De aztán mégsem. Úgy gondoltam adok nekik még egy esélyt. Ezért elmentem megkeresni a Mikulást.
Tóbi felnevetett.
– És engem találtál. – mondta miközben eszébe jutott a mai szerencsés napja: a nagy konténerben heverő meztelen embernagyságú, géphangon recsegő mikulásfigura. Most biztosan szélesebb a mosolya.

Gyorsan megtalálták a házat. Tóbi a fejét rázta.
– Nem mehetek fel.
– De feljöhetsz. Becsengetünk apa megnéz, anya megnéz és már mehetsz is. Legfeljebb köszönsz a húgomnak. – győzködte Csongor, de a férfiban olyan rettegés lett úrrá, amit úgy érezte lehetetlen küldetés volna legyőzni.
Amióta az utcán élt soha egyetlen házba sem lépett be. Amikor kiszabadult próbálta megkeresni a fiát, de a szégyen és a reménytelenség annyira a földre sújtotta, hogy képtelen volt találkozni vele. Inkább elbújt a szemetes konténerek mögé, amik meghatározták a további életét. Ez volt az ő bűnbánata és büntetése, amit magának szabott. Amivel még képes volt embernek maradni azért, hogy egyszer talán kilépjen a végvárként magasló szeméthalom mögül.
– Nem. Nem mehetek fel. – motyogta tehetetlenül, de Csongor már szedte elő a kulcsait és cibálta a liftbe. Annyira reszketett, hogy védekezni sem mert. A mindig bevált „dühösTóbinemismerhatárokatjobbhabékénhagyod” taktika is elhagyta. Minden keserűségét és cinikus haragját elfújta a gyerek lehengerlő ragaszkodása és hite.
Meg sem álltak az ajtóig. Csongor otthonos mozdulattal becsöngetett és Tóbi kezét fogva várta, hogy kinyissák az ajtót.
Egy magas sötét hajú negyvenes férfi nézett a szemébe, aztán a gyerekre.
– Csongor!? – csattant fel méltatlankodva. – Hol a nyavajában voltál?
A fiú fesztelenül, a hangjában egy fikarcnyi félelem nélkül nézett az apjára.
– A Mikulásért voltam. Tessék! Itt a Mikulás! Ő a legjobb barátom. És tényleg az északi sarkon lakik. Kérdezd meg tőle! – mondta, majd elviharzott a lakás belseje felé. – Anya! Anya! – hallatszott bentről.
Tóbi végre magához tért.
– Elnézését kérem. – morogta némi tartással a hangjában. – A fia innen nem messze egy parkban… Én meg…Csak segítettem neki hazajönni. Ő kérte, hogy…– szinte önkéntelen mozdulattal levette a piros sapkáját.
Az ajtóban toporgó férfi érdeklődve vizslatta az arcát, aztán elsápadt.
– Köszönöm, hogy visszahozta. – mondta végül összeráncolt homlokkal. – Nem rossz gyerek, csak makacs, mint az …
Csongor ekkor jelent meg az ajtóban és mögötte ideges, de megkönnyebbült arccal az édesanyja.
– Látod! Itt van. – jelentette ki megmásíthatatlan hangsúllyal a fiú. – Most már elhiszed!
– El. El. – motyogta az anyuka kissé döbbenten amikor meglátta Tóbit.
Az apa szótlanul nézte a zavartan álldogáló Tóbi arcát. Látszott erősen gyűri magát a lelkében dúló érzésektől. Végül remegő kézzel a fia fejére tette a kezét, és a melegen szemébe nézett.
– Hát valóban megtaláltad a Mikulást. Most már elhiszem neked. – mondta a fiának, aztán Tóbira emelte a fejét.
– De ő nem csak a Mikulás. – jelentette ki titokzatos hangon. – Hanem a nagyapád.
Tóbi elméjének teljesen kicsöngettek. Próbálta követni az események kaleidoszkópszerű változását. De valahol ott, mikor a Csongor apja olyan furán ránézett, elvesztette a fonalat. Bénultan és süketen ácsorgott és próbálta felfogni a ma este történéseit, de sehogy sem sikerült egyetlen épeszű gondolatot összerakni abból, amit eddig a pillanatig átélt.
Aztán eszébe jutott a Csongorral való beszélgetés egy darabja.
– Elment megkeresni a Mikulást, és engem talált. – gondolta és életében először úgy érezte ott van, ahol lennie kell.
De másra már nem volt ideje, mert a fia szélesre tárta előtte a bejárati ajtót.
– Nem jössz be, apa?

Valahol a város peremén egy konténerben éppen ebben a pillanatban egy fura karácsonyi dallam szólalt meg. Bár senki sem hallotta, mégis olyan volt mintha a világ dalolta volna a szellők és a fák segítségével. Mikor elhalkult egy fémes kattanás után egy recsegő ferdén intonált hang szólalt meg a kopott vasdobozból.
–Merri kriszmösz!

További bejegyzések