Áruházi parkoló
– Sikerült mindent megvenni. Vigyázz a kocsival! Nekimész a néninek!
– Elnézést.
– Jól van. Ott az autó abban a sorban. Nyitom. Várj hoztam szatyrokat.
– Add ide majd fogom te meg úgy pakolod ahogy akarod. Egy valag pénzt ott hagytunk, de legalább megvan a havi kaja.
– Csókolom.
– …?
– Elnézést bácsi, néni. Azt szeretném kérdezni, hogy nem tetszene tudni adni pár száz forintot? Nagyon éhes vagyok, két napja nem ettem semmit. Igazán csak pár száz forint kellene.
– Éhes vagy? Várj adok neked. Ni itt van egy zacskó fornetti. Jól van értem. Adok még egy hálós narancsot is. Tessék.
– Köszönöm. Ne tessék haragudni, de nagyon köszönöm… de nem lehetne inkább pénzt?
– Pénzt?
– Igen.
– Miért pénzt? Kevés az ennivaló?
– Nem, csak ha pénz nélkül megyek haza az apám nagyon megver.
Városi sétány peremén
– Jó ez a hely. Jól fogják érezni magukat a gyerekek a játszóházban.
– Igen. Nagyon jó, hogy megtaláltuk. Borsos az ára, de a szolgáltatás se piskóta.
– Ennyi gyereknek egy születésnapi zsúr nem sok, ha kiszámolod. Ne zsörtölődj, láttam, hogy beültél volna az autó szimulátorba! Nagy melák apuka! Úgy csillogott a szemed, mint egy ovisnak!
– Jól van már. Te meg a babaházat kerested!
– Én meg a babaház. Normális vagy? Gyere, menjünk! Van egy óránk. Arra sok nagy „babaház” van. Nézzük meg! Aztán iszunk egy kávét és mehetünk is a gyerekért.
– Hé, haver! Vájár mán Te! Te nagy ember! Jó van nem kötekedni akarok én mán. Csókolom szép asszony. Csak egy pillanatra. Látom, hogy itten ácsorognak. Hát gondoltam megszólítom.
– Mit akar jó ember! Sietünk.
– Jó van csak megvárom míg megenyhül a tekintete. Nem? Akkor gyorsan mondom. Figyeljél én nem vagyok koldus vagy ilyesmi. Hajléktalan vagyok az igaz, de nem szoktam koldulni. Tudod turkálok, abból megvagyok, de tegnap nagyon berúgtam. Alkoholista vagyok nem csinálok ebből ügyet. Amit találok megiszom, most mit csináljak? Jól van na. Mondom. Szóval tegnap úgy berúgtam, hogy azt se tudom mi volt. Itt ébredtem fel reggel a padon. Rohadtul fáztam, de tudod, hogy nem a hidegtől remeg a kezem. Szóval rohadt szarul érzem magam. Ha adnál vagy háromszáz forintot legalább egy fröccsöt meginnék, aztán helyre jönnék annyira, hogy elinduljak kukázni. Érted na! Na most nem mondom neked, hogy megadom, de akkor is.
– Hát ember, én még ilyen őszinte kunyerálást nem hallottam. Tudja mit? Itt egy ötszázas. Remélem ez nem elég az eszmélet vesztéshez.
– Köszönöm. Látom szereted a viccet. Ez jó. Ha sikerül este csak a te és a feleséged egészségére iszom. Vannak gyerekeid? Hát akkor reggel lehet, hogy megint a padon ébredek. Szevacsókolom!
Szupermarket polcai között
– Ez a kávé olcsóbb. Hány grammos is? Megnézem.
– Jó az csak menjünk már.
– Most csak szimplán sietnél, vagy férfiból vagy?
Középtermetű barna szemű kedvesen mosolygós fiatal lány lép a pár közé. Bal kezében mappa, toll, jobb kezével mutatja, hogy süket néma.
Az asszony észre sem veszi a kávé csomagolásán böngészik. A lány egy gyöngéd mozdulattal a férfi felé tolja a mappát és a tollat és közben megérinti a csodálkozó férfit. Az betűzni kezdi a sorokat, majd felnéz. Összeakad a tekintetük. Végre az asszony is felpillant, mire a férj a kezébe nyomja a mappát.
– Mi ez?
– Nem tudom. Fura. Valami adományra gyűjtenek. Süket néma a hölgy.
– Milyen adományra, hol van.
– Ott a végén van két összeg is.
– Nem. Nem akarok adni.
A férfi a fiatal lány felé fordul és visszaadja a mappát és a tollat.
– Nem. – mondja ridegen.
A lány sajnálkozva elfordul és tovább siet.
A pár egymásra néz, míg végül az asszony kifakad.
– Miért nyomtad a kezembe? Utálom, hogy minden ilyen döntést rám hárítasz!
– Dehogy hárítok! Tudod, hogy én nem adok senkinek. Csak tudom, hogy te másképpen gondolkodsz és tiszteletben tartottam a véleményed. Bár megjegyzem, ha azt mondod, hogy adjunk húszezret kissé soknak tartottam volna. Sokat melózunk azért a pénzért. De ha ötöt mondasz azt habozás nélkül…
– Gyanús volt az egész. A fejlécen semmi konkrétum, meg ilyesmi. Csak valami zavaros szervezet. Tudod, hogy dolgoztam szociális szférában. Ennek meg se füle se farka.
– Nekem feltűnt, hogy két név volt sorban. Valahogy érdekes volt. Mintha ezzel beárazták volna az adományt.
– Igen lehet…
Ebben a pillanatban egy másik fiatal lány lépet közéjük. Kedvesen mosolyogva szinte lemásolva az előző gesztusait nyomta a férfi keze felé a mappát és a tollat.
– Ez aztán a marketing. – dörmögte magában a férfi majd szikrázó szemmel megrázta a fejét.
A lány válaszul ciccegve elsietett.
– Na látod? – fakadt ki az asszony. – Egyáltalán, a biztonsági szolgálat tud róla, hogy itt vannak?
– Ugyan már, és ha valóban hiteles a gyűjtés?
– Akkor valószínű legálisan vannak itt.
– Hagyd már!
– Nem hagyom. Pont azoktól veszik el a hitelüket, akiknek valóban szükségük van rá. És hány embert szednek le. Törvény van rá. Pont azért, hogy kiszűrjék a csalókat. Mennyi pénzt vesznek el azoktól, akik rászorulnak? Megyek.
– Jól van. Én addig veszek paradicsomot. A zöldségesnél leszek.
Később a parkolóban.
– Azt a! Nézd már! Hát ezek meg hogy kerültek ilyen gyorsan ide.
– Látom. Hárman voltak. Ott, adnak is nekik. Kutya legyek, ha nem megtudták valahogy, hogy megkérdeztem! Öt perc nem telt el a találkozás óta. Még láttam, hogy biztonsági őr kereste őket. Eszem megáll! Most mit csináljak?
– Drágám. Már bepakoltunk. Ülj be a kocsiba és menjünk. Majd hazafelé megpróbáljuk megoldani ezt az erkölcsi dilemmát.
– Nem fogjuk.
– Nem.
