Kabdebon János: Démontangó

Kevés most már az idő, és sekélyek az árkok.
Ássatok emberek! Ássatok!
Majd én vigyázok, hogy ne legyen több álmotok.

Vigyázok, hogy fújtató dühötöket el ne fújja a szél
Őrlődő elmétek fogai közt csillogó cserépre rágott tükör zenél.
Hagyom, hadd hasadjon elmétekben a megfagyott fény,
Míg lelketek oly üres, akár az asztalon hagyott penészes kenyér
Bízzatok!
Hisz sokáig itt marad még ez a téboly!
Akkor is, ha még oly…
Halott reménynek húznak harangot éjfélkor.
Inkább ássatok! ássatok!
Sekélyek még az árkok!

Hajló hátatokban, kopott csigolyákkal teli sikolyok.
Ilyet még nem látattok!
Amott az erény teremt pusztulást a mindenek felett
Itt a gyűlölet kékít magának eget
Fonnyadt testetek harcoljon minden rögért
Fel ne nézzetek, ami kinn van mit sem ér!
Hasadjon ketté minden, mit igaznak láttatok.
Ássatok, ássatok!
Nem elég mélyek még az árkok!

A hazugságtól bedagadt nyelvetek alatt sziszeg az őszinte szó
Szemetek bogarában mosolygó gyűlölet a megváltó
Gyomrotok tiszta sava métely
Véretekben ott lüktet a kétely
Hazug minden álmotok.
Ássatok, inkább ássatok!
Nem elég mélyek még az árkok!

Jó lesz! Most már elég mély ez a gödör.
Harcotok idáig tartott, a szeretet utáni vágy immár nem gyötör.
Sikerült megásnotok magányos sírotok.
Vigyáztam rátok, hogy ne kelljen többé ásnotok.

További bejegyzések