Kabdebon János: Apokalipszis

Vannak dolgok, amik soha nem történnek meg. Ez nem olyan.

Árokparton üldögéltem és eltökéltem magamban, hogy azért is ellenállok. Üthetnek, rúghatnak, én akkor sem mozdulok innen. Szemem sarkából figyeltem anyámat, ahogy vödörrel a kezében vizet visz a házba. Nehezen mozgott, mert most viselte hasában a harmadik testvéremet. Apám elmagyarázta, hogy is van ez.
– No, fiam– kezdte. – Eccerű az egész! Anyádnak este belökök, oszt kész! – legyintett. – Sokszor belökök, de csak ritkán gyün össze. – rám nézett. – Érted?
Bólintottam.
– Aha!
Ha azt mondom, nem, akkor is csak fejen üt, aztán rám rivall.
– Mer hülye vagy!
Meg mutatja is a kezével. Így inkább azt mondom, hogy: aha. Megúszom az ütést is, meg a lehülyézést is. Valahogy utálom, ha hülyének néznek.
– Na, gyere már be – hallottam anyámat. Az ajtóban állt, onnan szólongatott.
Közelebb jött, cipelte nagy hasát, minden lépésnél szuszogott egy hangosat. Mellém ért, megsimogatta bozontos fejem:
– Tudod, hogy apád szeret, csak most ivott, osztán nem lehet vele beszé’ni.
Dacosan felnéztem rá.
– Kidobott, akár a Buksit – böktem a kutya felé. – Mindég kidob, amikor iszik!
Anyám rám emelte világoskék szemeit.
– Olyan konok vagy, akár apád!
Felnevetett. Hófehér fogai belevillantottak a fejembe.
– Na, gyere be! – intett a fejével. – Apád mondta!
Vesztésre álltam, mer egyre azon voltam, hogy csak bemegyek, akár kidob apám, akár nem, mert igencsak mardosott az éhség. Meg okos enged, apám meg hadd szenvedjen, így én vagyok az okosabb.
– De bocsánatot nem kérek! – tökéltem el magamban.
Mire anyám rögtön ezzel kezdte.
– Ha bemegyünk, kérj bocsánatot apádtól, és ne beszélj neki többet a szentekről, mer az idegesíti. Még akkor is, ha józan.
Szipogtam egyet, aztán rábólintottam. Anyám mindig meggyőzött és békét teremtett köztünk, de a belülről izzó gyűlöletet apám iránt nem tudta kioltani bennem. Mikor beléptem a konyhába, rögtön orrba vágott apám borgőzös lehelete. – Sárkány ez, nem ember – durrogtam magamban egyre. – Bort iszik és tüzet fú.
Felemelte zsibbadt, nehéz fejét, oszt rám nézett.
– No, fogsz-e még? – morgott. – Fogsz-e még nekem így beszélni? Apáddal!
Kidülledt a szeme a nagy beszédben.
– Velem!
Lekushadt. Feje lógott lefele a nyakáról, kezét intően rám emelte.
– Idefigyelj! Ha még eccer ilyent mondol nekem, hogy megtagadom önmagam, meg, hogy nem tudom, mi az Isten – ütögette mellét, hörögve csapott felém. – Te! Én isten bizony agyonrugdoslak, oszt, ha még élsz az uccára hajigállak szerteszét!
Megint felidegesítette magát.
– Mingyá kizavar, oszt éhen maradok. – gondoltam.
Üvöltött.
– Takarodj a szemem elől, mer mingyá meg is teszem!
Anyám halkan közbeszólt.
– Ebédeljünk Jóska. Már kész van. Ne zavard ki a gyereket. Még csak hat éves. Beszél össze-vissza.
Megölelt. Apám lehajtott fejének beszélt.
–Hagyd mán Jóska – halkan szólt, szinte magának. –Hagyd mán, ne zavard ki!
Meglökött, előre az ajtóból, apám felé. Felszíttam az orrom, nehezen nyögtem ki.
– Bocsásson meg édesapám – szíttam egyet. – Többé nem fogok ilyet mondani magának.
Elé térdeltem a mocskos linóleumra.
– Bocsánatot kérek – megcsókoltam a kérges tenyerét. Pálinkaszaga volt.
– Többé nem fogok ilyet mondani.
Apám egyszeriben meglágyult, mert a hangja olyan lett, mint a rekedt kakasé.
– Jól van, no. Eriggy, szóljál Péter bátyádnak, osztán együnk.

A templomban volt a legrosszabb. Sose bírtam a sok öregasszonyt, akik halálfélelmükben Istenhez menekültek. Kántáló varjaknak láttam őket, akik nem tisztelik sem isteni, sem emberi mivoltunkat. Anyám minden vasárnap ünnepi ruhába öltöztetett, s elvárta volna, hogy a lelkem is ünnepben vonuljon templomba. Péter bátyám bezzeg! Ő aztán olyan magasztos volt, mint egy madonnakép a koldus viskójában. Mély áhítattal leste a pap minden szavát, kívülről fújt minden templomi nótát. Apám kedvence volt azzal a tíz évével. Mindig megelőzött, mindig elsőbb volt a buzgalomban. Sehogyan sem értettem, miért nem nagyképűsködik, hiszem mindenben jobb volt, mint én, mégis olyan szerény volt, akár az egy hete padlásra szokott macska.
Most is buzgón lapozta az imakönyvet egy hokedlin, mikor anyánk nyitott a tisztaszobába.
– Józsua, Péter, indulunk. – avval kitessékelt bennünket az utcára. A sok vén szipirtyó ott totyogott a templom felé. Felnéztem az égre, oda, ahol Istent láttam.
– Ha ott vagy, mér hagyod, hogy tolvajok dézsmálják a tested, mér nem tapasztod be a füled, hogy ne halld a sok hamisságot, álszent imádságot? Ha régen farizeus, most pedig a vén pletykás bandát kéne kiűzni Isten szent lakhelyéről – dörmögtem a templom felé menet. Persze illedelmesen köszöntem, hajbókoltam a „varjaknak”.
A templomban hűvös csönd és szúrós szemek tömege bámult az arcomba. Anyám betaszigált a templomba a padsorok közé. Körülnéztem.
– Sok itt a varjú. – vigyorogtam lesunyt fejjel a bátyámra.
Az persze rögtön vihogni kezdett velem együtt, mígnem anyám kiosztott bennünket. Úgy gondoltam, valahogy majd csak kibírom, mert minden misén két dolog akart kiugrani a számon. Az egyik az volt, hogy menjek innen a fenébe, amíg el nem hányom magam. A másik, hogy beleszóljak a pap példázataiba, amiből a fele sem volt igaz. Tudtam, egyszer úgyis megteszem, talán csak az hiányzott, hogy valami egetverő nagy hülyeség törje meg a templom áhított csendjét. Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem magam, már a mise közepén jártunk, pont ott, ahol annyira utálok figyelni: a példabeszédnél.
Eddig szinte a tömeggel álltam fel, ültem le, amikor kellett, de most a szívem úgy elkezdett verni, mint még soha. Olyankor van ez, mikor rám tör a hányhatnék vagy szólhatnék, vagy olyat kell tennem, amit épeszű ember nem tesz. A pap felállt a szószékre, felöltötte tanítói arcát, alázatos mosolyt pingált a szája köré, aztán rázendített.
– Dicsőségünk Istenben! – méltóságteljesen körülnézett. – Híveim! Ma a szeplőtelen fogantatásban született, a születés valódiságáról, a születés misztifikációjáról, Jézus, az isteni gyermek születéséről fogok beszélni nektek.
Persze, azt a szót, hogy misztifikáció, senki sem értette, de a pap mindig beleszőtt a mondandójába ilyen szavakat, gondolom a tekintélynövelés végett. A nép persze megette a dolgot, mert számára az idegen szóhasználat az isteni kinyilatkoztatás biztos jele. Vigyorogtam kínomban, mikor kinyitotta az útilapu nagyságú Bibliát, és olvasni kezdte.
– „Jézus Krisztus születésének ez a története: Anyja, Mária, Józsefnek jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta a nyilvánosság előtt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala és így szólt hozzá: – József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta szavával: Íme a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.”
József erre fölébredt álmából, s úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta. Magához vette feleségét, de nem ismerte meg, míg világra nem hozta fiát, akinek a Jézus nevet adta.”
A pap felnézett, kezét az ég felé tárta.
– Ez az Isten igéje.
Kórus felbőgött.
– Istennek legyen hála.
A pap szétterpesztette ujjait, köhécselt egyet, aztán krákogott.
– Tisztelt gyülekezet! Az imént hallgatva a Biblia szavait, felmerült bennem a kérdés – rátenyerelt a Bibliára, biztosítva a valódiságát, feltette a szónoki kérdést, melyre már jó előre kigondolta a választ. Belevörösödtem az erőlködésbe, hogy ne kezdjem elmondani az igazságot! Majd szétvetett az őrült gondolat, hogy megszólaljak. Ökölbe szorult a kezem, a lábam annyira remegett, hogy már kezdtem attól félni, furicskával fognak hazatolni, mer sose lesz erő többé benne.
– Igen – folytatta a pap, – felmerül bennem a kérdés, vajon a Biblia tiszta szavai tökéletesen átéreztetik-e a születés milyenségét a hallgatósággal, olvasóval. Ki merné? – körülnézett, persze a fejünk felett. – Ki merné kétségbe vonni a titkot, mely Istentől való, a mi Krisztusunk születésének titkát?
Felugrottam, vörös voltam a dühtől.
– Én! – kiáltottam. – Én kétségbe vonom, tisztelendő úr!
Nem szólt, első pillanatban fel sem fogta, valaki beleszólt az „Igébe”.
Nem is látott, mer nem látszottam ki a padsorokból. Egy pillanat alatt felálltam az ülőkére, hogy jól láthasson.
Tökéletes csend uralkodott a templomban, mert a döbbenet megbénította a nyelveket. Különben tudtam, otthon nagy verés lesz.
– Addig beszélj, míg hagynak – gondoltam. – Már mindegy, anyám úgyis hajamnál fogva húz ki a templomból, úgyhogy mondd, amit mondanod kell.
Rámutattam az üresen tátogó férfira.
– Nem mondtál igazat, te pap! A Biblia, az Biblia, de nem jelenti azt, hogy kétségbevonhatatlan, de legfőképpen félremagyarázható, amit te majdnem mindig meg is teszel a hatalmad érdekében.
Észhez tért.
– Mi…ki ez a kölyök? Mit beszél?
Mielőtt még kiabálni kezdenek, és hülyére vernek, folytatnom kell.
– Az igaz, hogy József terhesen vette el Máriát, de kegyelemből, mert Máriát egy Hort nevű zsidó megerőszakolta. József tudta ezt, mert Mária megvallotta neki. Ennek tudatában vette magához Máriát és hagyta ott a földet, melyen eddig élt, mert bármily tisztalelkű és bölcs öregember volt is, félt a rokonai megvetéstől, akik nem voltak elnézőek a paráznasággal szemben; és bármennyire is állította volna, hogy Mária erőszak áldozata lett, halálra kövezték volna a félig gyermek asszonyt. Rosszul érted a Biblia szavait, tisztelendő úr! Nem az a csodás, hogy Szentlélek által született a ti megváltótok, hanem a születés maga, a vajúdás, a lelki kapocs, ami kialakul és tart egy életen át, a magzat és a görcsben, vérben kínlódó anya között. Ezt kellene hangsúlyoznod, nem a fanfárok hangjait, az angyalok karát! – mutatóan felemeltem a kezem. – Ez az Isten igéje.
Akkor a teremben a boltívek közt egy másik gyermekhang csendült.
– Istennek legyen hála.
Péter volt az, a bátyám. Hálás szemmel pillantottam rá.
Legalább ő érti a szavaimat.
A pap teljesen magához tért, ökölbe szorította a kezét és dühösen rám rivallt.
– Takarodj a templomomból! Remélem, Isten méltóképpen megbüntet káromló szavaidért, mert meggyaláztad Krisztusunk nevét.
Ha még egyszer bemered…
Nem hagytam több szót neki, ő úgyis annyit beszél, amennyit akar ezután, én meg csak ez egyszer hallattam a hangomat. Azt is minek?
– Az Ítélet nem teáltalad fog eljönni ember, ha tisztában volnál a bűn fogalmával, amely nem létezik, nem kiáltanál bűnöst senkire!
Körülnéztem; üres fejeket, halott szemeket láttam, akik képtelenek felfogni egy hatéves gyermek szavait. Utoljára még elkiáltottam magam.
– Ti itt mind Jézust imádjátok, de nincs rá fületek, hogy meghallhassátok szavait; nincs rá szemetek, hogy megláthassátok őt, és nincs rá szívetek, hogy szerethessétek őt.
Kimásztam a padból. Anyám a könnyein keresztül bámult.

Otthon nagy verés volt, apám betörte a fejem a moslékos vödörrel, az orromról is lejött a bőr, mert felbuktam a kutya láncában, amikor apám az udvaron terpeszkedő körtefához kötözött. Otthagyott egész délután, de időnként, amikor eszébe jutottam, kijött és végigvert rajtam istenesen a centi vastag nadrágszíjával. Nem féltem. Tudtam, hogy ez lesz a vége, az éhség azonban kifogott rajtam. Amúgy is kövér vagyok, de most megrémültem, hogy apám kitalálja, hogy nem kaphatok enni. Azzal végem. Egész idő alatt egy könnyet sem ejtettem, de most nagyon elővett, mígnem Péter lopiban hozott egy darab kenyeret, meg a kertből hagymát, aztán a számba adta.
Faltam nagy élvezettel. Már jó este lett, mire anyám kijött az udvarra, aztán kioldozott. Pongyolában volt, furcsának tűnt a nagy hasával, ahogy nyögve görnyedt a bogok fölé, s közben suttogott.
– Apád nem tud róla, hogy elengedlek, de majd én elintézem a dógot, oszt mássz be, a Péter kinyitotta neked az ablakot, de ne üss zajt, fiam!
Én meg összeestem. Két percig feküdtem a zsibbadtságtól a nyirkos fűben. Anyám se tudott segíteni, mert nem tudott lehajolni, nem bírta a dereka. Szánakozva nézett, ahogy fetrengtem előtte a földön, utána meg rátette a hasára a kezét.
– Tudod, már közel van, mer már nagyon mozog, nem merek hajolni.
Végül csak sikerült feltápászkodnom. Péter ott várt az ablaknál, aztán segített bemászni, mert igencsak kínlódtam a zsibbadtsággal. Anyám is visszakászálódott, csend lett, csak Péter nyögött nagyokat, ahogy a lábam masszírozgatta.
Éhes voltam.
Nem szólt senki hozzám, mégis minden megváltozott, kivéve talán apámat, aki egy héten nyolcszor volt részeg, és hatszor vert és hordott le a világ legmocskosabb teremtményének. Nagy szégyen volt ez neki, amit én műveltem vele. Igaz, ami igaz, a falunak is volt mit mondani rólam. Egyszóval a varjak károgtak rendesen, a hittanosok is gúnyoltak, az iskolában kutyaszart dugdostak a kabátom zsebébe.
Egyszer aztán anyámmal úgy kerültem, hogy beszélgetni tudtunk. Isten tudja, eddig kerülte a dolgot rendesen, meg nem is értette, mér csináltam azt a nagy felfordulást a misén. A disznóknak csinálta a moslékot, és ott tébláboltam az udvaron. A Buksi lefialt vagy nyolc kölyköt, azokat lökdöstem a fűben, mikor egyszer csak anyám letette nagy hasát a félbevágott vashordó melletti sámlira, aztán magához intett.
– Gyer’ ide fiam, mer akarok kérdezni tőled valamit.
Látszott rajta, igen gyűri magát, hogy hogy is fogjon hozzá. Leültem a moslékos vashordó mellé, aztán a lábamat kezdtem piszkálni. Ő meg összefogta a hasa alatt a kezét, aztán rám bólintott.
– Mér kellett ezt csinálni? Látod, apád milyen durva. Mit akartál ezzel a templomi históriával? Egyáltalán, honnan veszed ezt az egész micsodát, amit ottan összehordtál?
– Ez az igazság anyám. – a szemében néztem. – Azt, hogy honnan veszem, nem tudom. – megráztam a fejem. – Esküszöm, nem tudom, mit miért teszek, de minden megváltozik, valami átalakul bennem, mint most is, hogy őszintén fordulsz hozzám, anyám. Nem vagyok az, akinek hisztek engem. Akkor, ott én az igazat beszéltem.
Elindult bennem valami szorító érzés, aminek nem leltem az okát.
Csak úgy jött.
– Ne sírj – mondta ő. –Tudom, hogy igazat beszéltél. Érzem! De nem tudom fölfogni, mer még csak hatéves vagy és így gondolkodol.
Moslékos kezével letörölte a könnyeimet és a fejét csóválta.
– Mi lesz veled, Józsua? És mit tegyek, hogy apád ne gyűlöljön ennyire?
Könnyeimen át néztem a nagy hasát meg a világot látó szemeit.
– Ő az én végzetem, anyám. Kérlek, ne tégy semmit, az én atyán tudja, mit cselekszik.
Még egyszer végigsimította az arcom és nehézkesen feltápászkodott a sámliról.
– Szeretlek téged fiam. Akárki is vagy, mindig az én fiam leszel.
Felemelte a vödröt és elindult a malacok felé. Segítettem neki.

Úgy látszott, elmúltak a rohamaim. Lassacskán kezdtek elmaradozni a hittanosok köpködései. Az öregasszonyok is gyakrabban köszöntek vissza, és apám is gyakrabban mosolygott, bár még szokásból el-elvert.
Tél vége volt már, akadt néhány velem egykorú gyerek, akikkel lejártam a folyóhoz ökörködni. Jégből baltával csónakot vágtunk a folyó olvadozó jegéből, aztán csináltunk facsáklyát, azzal irányítottuk a jégtörőket egymásnak, mint a tengeri csatákban a torpedókat. Jó muri volt, de veszélyes is, mert a folyó mélyebb részénél már megolvadt a jég, és a hajókat gyakran el akarta ragadni az erős sodrás. Nem egyszer el is tört a jégtábla, akkor mi jókat röhögtünk azon, aki nem tudott idejében leugrani, aztán csuromvizesen mászott ki a partra. A szerencsétlen műanyag flakonokból, vizes fából tüzet rakott hosszú röhögések közepette, aztán amellett szárítkozott. Hazamenni eszébe se volt, hisz az apja ott verte volna agyon, ahol van.
Sokan voltunk már, akik megkóstoltuk a folyó hideg vizét. Én egyszer még a baltát is kiejtettem a kezemből, mert úgy kettétört alattam a jéghajó, hogy még leugrani sem volt időm. Szerencsémre csak térdig ért a víz, így nem fuldokoltam, de azért térdre, hasra estem a sekély vízben. A többiek majd betekeredtek a röhögéstől, miközben én a baltát kezdtem el kotozni, úgy négykézláb, ahogy voltam. Nagyon féltem, hogy nem találom, aztán apám majd nem ad enni büntetésből. Valahogy rájött, mitől vagyok betojva.
Végül csak megtaláltam.
– Na – gondoltam. – Most én is szárítkozhatok estig, míg a többiek jókat hülyülnek.
Voltunk vagy nyolcan, köztük két lány, jó firma mindkettő. Az egyik igen tetszett, mer olyan volt, mint egy fiú. Vékony, inas, csontos, pofozkodós, nagy vigyorú. Én meg pont az ellenezője, lehet, pont ezért tetszett. Mindég körötte sürgölődtem, de nem valami nagy eredménnyel. Ha lehetett kiröhögött, főleg azok után, hogy az a misedolog történt, szerintem bolondnak nézett. Ha hátat fordítottam neki, rögtön jól seggbe rúgott. Igen tetszett neki, én meg igen szerettem látni a szeplős vigyorát. Pedig jó nagyokat rúgott, de nekem volt is mibe rúgni, nem bántam. Éhes voltam a szerelemre, ez az igazság!
Meg is írtam neki, név nélkül, mer azt nem tudtam lerajzolni sehogy sem. Kiröhögött, egyszóval szerelmesek vótunk rendesen.
Akkor történt ez az egész. Ott állok a parton mezítláb, mert a zoknim meg a csizmám egy botra tűzve száradt műanyag-büdös tűz felett.
Igen hideg, nyirkos idő volt, ezek meg nagyban csatáznak, annyira belemelegedve, hogy egyre beljebb sodródtak a folyó közepébe. A szeplős Maris éppen egy másik szerelmével volt egy hajón, a János atyával. Azért hívtuk így, mer az apját úgy kellett neki szólítani, hogy atyám.
Na, mindegy, a Maris ezzel volt egy hajóba, de igen vesztésre álltak a nagy lökdösésbe, mert egyre beljebb sodródtak, a harc meg azért folyt, hogy a part szélén kellett maradni. Egyszer aztán Péter bátyám hajója mellé kerültek, aki a legerősebb gyerek volt köztünk. Nem sok kellett neki, nekifeküdt a csáklyának, lökött egyet, de olyat, hogy János atya majd belefordult a vízbe. Nem sok híján, de megúszta a fürdést, azért még beljebb sodródtak. Maris dühösen csápolt a bottal. Nekinyomta Péter jegének és istenesen nekidurálta magát, hogy majd ő visszaadja, de úgy… Úgy belehaskolt a vízbe, hogy még én is irigyeltem tőle.
– Nem jól támasztott – mondtam magamnak – hiába, nem igazi fiú, még ezt sem tudja.
Mély volt a víz, meg sodort is. Röhögni kezdtünk, vártuk a Marist, hogy csuromvizesen jön majd a partra szárítkozni, de az meg nem jött, mert nem bírt a sodrással, a víz meg már a hóna alatt csapkodott.
Mindig felbukott, oszt csak bentebb meg bentebb ment tőle.
– Segíteni kéne neki, mer ezek csak állnak, oszt röhögnek. – dörmögtem aggódva. – Az én szerelmem, nem az övék, nekem kell kihúzni onnén, mer belefullad.
Azzal nekiduráltam magam, aztán szaladni kezdtem a vízbe. Kikerültem a csónakokat, éppen időben, mert Marisnak már a szeme is kimeredt. Elkaptam a kezét, aztán húztam kifelé a vízből.
Dögnehéz volt, sok volt rajta a ruha meg a víz.
– Te meg mi’ csinálsz? – kiáltott rám valamelyik.
Már a part széléhez közeledtem, vonszoltam kifelé erősen.
– Mér – vágtam vissza mérgesen. – Tik csak álltok, osztán lestek, mint a vett malac, ez meg itt pusztul meg!
– Állsz a vízen – bökött a lábam felé Stika, az egyik torpedós.
– Mér, üljek bele? – kérdeztem gúnyosan.
– Nem úgy, te! – nyögte Péter. – Rajta állsz.
Lenéztem. Tényleg én a vízen, Maris meg vízben a kezeim közt.
Rájuk néztem, megvontam a vállam.
– Osztán? Gyertek mán, húzzuk ki, mer mán biztos meghótt, annyit ivott.
Ezek meg csak bámultak rám, mint a vízi béka, ha szemébe világítanak.
Nagy nehezen csak megmozdultak. Először Péter, utána meg a többiek. Akkor már rajtam volt megint a szorítás, de nem is érdekelt, mert úgyis azt fogom tenni, amit kell, nem érdemes ellenkezni.
Kihúztuk, pofoztuk. János atya még a fülét is meghuzigálta, mert azt a Maris igen utálta, de csak nem akart mozdulni. Én meg csak álltam ott és hányingerem volt attól, amit gondoltam. Aztán azt éreztem, hogy úgyis élni fog, mert én majd teszek róla. Egyszeriben megnyugodtam teljesen.
– Ennek vége – mondta Péter. Neki el is hittük, mer ő volt a legnagyobb.
– Kussoljatok! – szóltam rájuk, aztán Marisra néztem. –Háromszor szólok, leányom –folytattam. – Háromszor hív a te Urad, harmadszorra ébredj, s legyen minden úgy, mint azelőtt.
Csak néztem ezt a lányt, mígnem elkezdtem hívni.
– Szólítalak Mária, ébredj!
Fölé emeltem a kezemet.
– Szólítalak Mária, ébredj!
Lehunyt szemmel, utoljára szóltam.
– Szólítalak utoljára, Mária, ébredj!
Úgy maradtam, míg csak meg nem szólalt.
– No! Mit lestek? – felvihogott. – Ez meg holdkóros vagy mi?
Nagyon jó volt, hogy van, aki seggbe rúghat.

Anyám tavasszal szült, így immár két Mária lett a családban.
– No, most mán három Máriát kell szeretnem – gondoltam.
Hanem igen rossz idők jártak, mer anyám nélkül elszabadult a pokol.
Míg ő a kórházban volt a húgommal, apám teljesen beborult aggyal tett-vett. Már kora reggel részegen téblábolt a ház körül, míg el nem ment dolgozni. Délután meg Péter volt iskolába, így apám őrjöngése rajtam csattant legtöbbször. Amúgy is gyűlölt teljesen, pedig nekem már volt annyi eszem, hogy nem oktattam ki, nem prédikáltam neki, mint azelőtt. Sose akadt hozzám egy értelmes szava, vagy egy szerető simogatása a fejemen, csak a bőrszíj csattogott a hátamon. Nem nagyon sírtam el magam, aztán ez még dühösebbé tette. Ettől csak jobban ütött.
Végül csak megtanultam sírni, muszájból, ha másért nem azért, mert néha erősen vérzett az orrom meg a fülem, na meg kék foltok is igencsak sajogtak még harmadnapra is. Nagyon hiányzott anyám is és féltem is délelőttönként egyedül abban a nagy házban.
Gyakran kószáltam a folyónál összevissza.
Fát másztam és ha bírtam vele, azon üldögéltem csendesen.
Egyszer, ahogy jövök haza kintről, befordulok a faluba – a mi utcánkba, látom, hogy Péter erősen magyaráz egy mocskos lábú cigányembernek. Öreg volt, biztos kórencsálni jött, Péter meg biztos adott neki valamit, aztán útjára indítja valami jómódú házhoz. Hanem ahogy észrevett a bátyó, egyből felém kezd mutogatni, mintha ezt mondaná: – Ott jön már, ni!
Már messzebbről is – de mikor odaértem, ilyen közelről lehetett igazán érezni az öregből áradó szagot. A Buksinak volt ilyen szaga, mikor lefialt, aztán összekente magát azzal, ami kijött a végéből. Az volt ilyen büdös. Ahogy közeledtem Péter egyre hevesebben mutogatott, lassan már azt is hallottam, miről beszélgetnek.
– Az öcsém ott jön, őt keresi – mondta a bátyó.
– Na, mi van? – tudakoltam. Jól megnéztem az öreget. Vén volt igen, annyi ránc akadt rajta, összevissza szabdalták az arcát. A szemei meg igen feketék. Úgy bámult vele, mintha még életében nem használta volna. Kevés haj tapadt a fejére, szakálla a melléig ért és olyan fehér, hogy a Mikulás is elszégyellte volna magát, ha meglátja. Löttyedt testén fel-felugrált az ing, mint a kertben a madárijesztőn, ha fújt a szél. Valóban úgy is nézett ki messziről, akár az. Csak annak nem volt ilyen kutyavonító szaga.
– Csoda, hogy még járni tud – gondoltam magamban.
Péter rám nézett.
– Téged keres.
A ráncok beszélni kezdtek.
– Te Dávid fia, Józsua?
Tisztára azt hittem, hogy a szája is egy hasadék a többi között. Nem szóltam, mert nem értettem, mit akar ez tőlem. Megint szólt.
– Te vagy-e Dávid József fia, a legkisebb, Józsua?
– Én hát! – vágtam rá és vigyoran a ráncokba bámultam. Mindjárt felcsillant a szeme. A ráncai meg fölhúzódtak, egyszeriben mind le akart szaladni az arcáról, úgy mosolygott.
– No, akkor téged kerestelek idáig.
Zsebre dugtam a kezem, sehogy sem értettem a dolgot, de erősen próbálkoztam vele.
– Osztán mit akar tűlem? – még mindig a szemeit bámultam, ő is csak engem figyelt a kapuoszlopnak dőlve.
– Ni! – nyújtotta felém a kezét.
Lopva pillantottam felé, aztán a tenyerébe bámultam.
Nem volt ott semmi, csak millió ránc.
– Bolondít az öreg. – hunyorogtam belül, de ő csak bökött felém a koszos kezével.
– Neked hoztam.
Megint az öregre néztem, de ő továbbra is olyan nagy szemeket meresztett rám, mintha tényleg engem keresett volna egész életibe. Csak belenéztem újfent a tenyerébe.
Egy kereszt csillant fel a kérges ráncok között.
Na, most már igazán közelhajoltam, mint a kutya, ha ismeretlen szagot érez. Ki voltam én tanítva az ilyesmire!
– No, oszt mit adjak érte? – a közepébe. Így kell ezt, anyám se csinálná különbül, pedig ő tanított ilyesmire. Az öreg csak mosolygott rám.
– Már megfizettél érte, fiam.
– Mikor? – nem ezt akartam kérdezni, de már kicsúszott a számon.
– Most – felelte az öreg. – Meg azzal, hogy megszülettél.
Igen megijedtem. Ez mégiscsak a gyerekszedő. Anyám nekiadott, de az is lehet, hogy apám, aztán most eljött értem.
– Na! – biztatott. – Vedd el.
– Csak úgy?
– Csak úgy. – bólintott.
Elvettem, lesz, ami lesz! Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el, ha eltudsz! Csak nem visz ez sehova se. Tetszett is a feszület, kopott volt, meg olyan régi szagú, nem olyan, mint az öregnek. Jól megnéztem magamnak.
Teljesen úgy festett, mintha mindig az enyém lett volna!
– Köszönöm – hálálkodtam neki. Aztán csak nem bírtam megállni, rákérdeztem.
– Nem te vagy a gyerekszedő? Nem viszel magaddal, abba a nagy zsákba’? – a hátán lógott egy nagy szőrzsák, arra mutogattam.
A cigány mumus megrázta a fejét.
– Oda, ahova én megyek, te még nem tudsz eljönni. Majd, ha eljön az ideje. – rám mutatott. – Csak ezér’ vótam.
Néztem, ahogy görnyedt háttal elbotorkál.

Estére nagy buli vót készülőben. Apám összehívta a barátait, sokadszor. Akadt még egy kevés pénze a fizetésből, hát mulatni akart. Már nagyon kellett neki ez a lány, igen kellett, és az ivócimborák is korán itt teremtek. Apám jól bevásárolt a boltba, de még a szőlőbe is kibandukolt az ötliteres demizsonnal, nehogy a buli közepén száradjon ki végképp a torkuk.
Mi Péterrel kolbászt főztünk, hogy legyen mit enni. Azért is jó volt, mert bezabáltam, úgy istenesen. Mindenki együtt volt, ettek-ittak, de inkább ittak, aztán danolni kezdtek, dicsérték anyámat, hogy azt szül, amit éppen az ura megkíván. Már éjfél is elmúlt tán, mikor apám kérte a kártyát.
– Na – gondoltam, – most már elsunnyoghatunk aludni, mer’ eddig mink vótunk a cselédek; de ha egyszer kártyázni kezdenek, akkor már miránk nincsen szükség. Intettem Péternek, aztán észrevétlen sunnyogni kezdtünk kifelé a konyhából. Naná, hogy észrevették!
Jót röhögtek rajtunk, de mivel nagyon kártyáztak, így csak lefeküdtünk a bátyóval. Ahogy eloltottuk a villanyt, rögtön az öreg cigány járt az eszemben, azzal a csupa ránc arcával meg a különleges bűzével. A feszület, amit kaptam tőle, egy darab zsinóron lógott a nyakamban. Ahogy hozzáértem, rögtön bizseregni kezdett tőle a kezem. Hanyatt feküdtem, bámultam a sötétet, egyre azon törtem a fejem, mit akart tőlem. Sehogy sem bírtam megérteni.
– Világít – suttogta Péter s fülembe.
– Micsoda? – kérdeztem.
– A kereszt a nyakadba’. Nézd csak! – odanyúlt, hogy az orrom alá dugja, de én nem láttam, hogy fényes lett volna.
Péter visszaejtette a mellemre.
– Akkor meg világít – sutyorogta.
– Mi van? – förmedtem rá. – Mit hablatyolsz?
– Csak akkor világít, ha hozzád ér – győzködött.
Most én is odanéztem. Tényleg olyan volt, mintha egy szentjánosbogár ülne a nyakamba. Felemeltem a kezembe, hát ott is világított. Meggyőzött róla, hogy teljesen az enyém. Most már megszerettem. A barátom lett ő is, meg az öreg is.
– Jól van. – nyögtem Péter felé fordultamban. – Mos’ mán aludjunk.
Persze, még sokáig hallgattuk a dajdajozást, de végül csak elnyomott az álom.
Apám kotozására ébredtünk. Mindent felborítgatott, mert elkártyázta az apróját. Már az ágy alá is benézett, kirázta a cipőket, aztán káromkodva ránk csapta az ajtót.
– Te is fel vagy? – kérdezte a bratyó.
Szólni nem nagyon bírtam, rábólintottam. Pisilni kellett, mint minden reggel. Nem nagyon akaródzott, mert apám káromkodásaira gondoltam, ami teljes bizonyosság volt arra, hogy igen mérges lehet. Nekem meg nem nagyon volt kedvem veréssel kezdeni a napot.
De csak nem bírtam, már nagyon kellett.
Kitakaróztam, nagyon kínom volt felkelni, mert a konyhába igencsak nagy ordítozás hallatszott. Péterre néztem és láttam, hogy már megint elaludt. Nem szóltam hozzá, inkább kifelé füleltem.
– Jóska! Hagyd mán! Eleget vesztettél. Minek jáccunk tovább, mán kivirradt, osztán hazamenyünk.
– Nem! – hallottam apámat. – Nem mentek haza, míg legalább a felit vissza nem nyerem.
Az asztal nagyot döndült, biztos rácsapott.
– Kurva életit! Nem találok semmit, amit betehetnék mán, az istenit neki!
Valami a földre esett, aztán meg hallottam a külső ajtót csapódni.
– Na, most! – dübörögte a szívem. – Mos’ tudok kilógni!
Azzal kinyitottam az ajtót. Borzasztó füst volt, akár, ha egy szeméttelepet gyújtottak volna meg a konyha közepén. A kártyások igen pillogtak az álmosságtól, biztos egész éjszaka ütötték, apám meg elkártyázta a pénzünket, azért erősködik ennyire.
– Pisilek. – mondtam nekik, miközben keresztülbattyogtam a konyhán. Már a kilincsen vót a kezem, hogy kimegyek, mikor megláttam az ajtó mögött apám alakját. Nem tudtam időben félreugrani, úgy orrba vágott a kilinccsel, hogy hanyatt estem. Igen megütöttem a hátam meg a fenekem. Cseppet zúgott a fejem, az orromból meg dőlt a vér. Apám ott magasodott előttem. Rettenet dühös arcot vágott.
– No mingyán belém rúg – mondtam magamban.
Nem rúgott, csak bámult oda, ahol az eséstől a pizsamám szétnyílt a mellemen.
– Mi az ott? – mutatott a mellemre.
A kereszt kellett neki! Nagyon megrémültem. Biztos, hogy ezt akarja betenni a kártyába zálognak.
– Egy fenét! – ordítottam. – Ezt nem adom!
Hiba volt, nem tudom, hogy mertem kiabálni. De hát az egyetlen dolog, amihez ragaszkodtam és teljesen csak az enyém. Hát nem adom!
– Add ide, fiam, míg szét nem verem a fejed a hokedlivel! – kérlelt gúnyosan apám. – Úgyis elveszem.
Teljesen megnyugodtam, mert rájöttem, hogy apám ahhoz, hogy elvegye, meg kell, hogy öljön. Nem adom oda ezt az ajándékot, aminek még jóformán örülni se tudtam. Anyám nélkül ez volt az egyetlen örömem ebben az életben.
– Jó – mondtam én, aztán felálltam.
Igen nagy lett a csönd, nem mert senki se beleszólni. Ők is tudták, apámmal nem jó kukoricázni, ha az ő dolgáról van szó.
Inogva közeledett és mindjárt a nyakamat akarta megfogni.
Nagy sunggal ugrott felém, én meg teljesen lemerevedtem, úgy megbénított a tudat, hogy nem a keresztet akarja.
Nem csak azt, éreztem én már régóta. Nagyon szorongatni kezdte a nyakam, szemével a keresztet leste.
– Arany! – hördült fel, aztán a csodálattól engedett, én meg nagy hirtelen oldalt fordultam. Ki a szorításból. Apám erősen rám dőlhetett, mert előrebukott, ahogy kihajoltam alóla, aztán neki fejjel a konyhaasztalnak. Elterült a földön és nagyon beverhette a fejét, mert nem mozgolódott felfelé, hanem csak a keze meg a lába rángott.
Megtörültem az orrom, aztán kifordultam a konyhaajtón, mert már majdnem behugyoztam az ijedtségtől. Odakinn nem volt olyan hideg, de nagyon fázott a lábam, mert papucs sem volt rajtam. Azért a Buksi jó szívvel nyalogatta a lábamat, nehogy megfázzon. Visszafele hallottam, hogy nagy a beszéd odabenn. Igen tárgyaltak, kivenni sem nagyon tudtam, hogy miről van szó. Veselkedtem befelé, bár az is igaz, hogy közben biztosan tudtam, hogy most aztán apám tényleg agyonver. Ott áll az ajtóban, aztán ha belépek, pofonok tömkelegét kapom. Megmarkoltam a keresztet, és újra erősen megfogadtam, hogy ezt nem adom oda, még ha megöl is.
Mikor beléptem, még a levegő is megrekedt az ajtóban. Apám még mindig a földön feküdt, hanem a feje alatt jókora vértócsa folydogált a tisztaszoba felé. Ezek meg álltak felette, egyre csak bámulták, aztán rám néztek mind, de úgy!
– Halott– szólt az egyik. – Megölted az apádat, te kölyök!
Az egyik meghúzta a bajszát.
– Szegény Jóska, hát így végezte. – rám nézett, hirtelen iszonyú düh vetett lángot a szemében.
– Kapjuk el, mer’ elszökik. Neki is fizetnie kell! Meg kell halnia az apagyilkosnak. Neki is meg kell dögölni. A kis disznó!
Mind egyszerre akartak megmarkolni, ez volt az én szerencsém. Annyira ölni volt kedvük, hogy összegabalyodtak. Mire kifordultak az udvarra, én már kinn voltam a faluból.
A folyó fele mentem, miközben egyre csak rázott a sírás. Csak azt nem értettem, miért. Aztán mire leértem, elmúlt minden. Csak egyre gondoltam. – Remélem, már nem tudok a vízen járni.

Ha bárki sétált arrafelé, mindig láttak egy férfit a parton, aki ott ül és egyre csak a folyót bámulja, míg fel nem jön a hold. Aztán szép csendesen felkecmereg és hazasétál.
Egyszer az öreg mezőőr az utódjával sétált hazafelé, mikor meglátták a férfit, aztán az utód megkérdezte.
– Géza bácsi, már tegnap is láttuk azt a férfit, hogy ott üldögél, hát minek ül ott; tán vár valakit?
Az öreg rábólintott.
– Bizony isten ráhibáztál. Az Dávid Péter, kicsit bolond, az eszi, az öccsét várja haza.
A fiú meg így.
– Hát mér’, hol van az öccse?
Az öreg a folyó felé bólintott.
– Hát ott e! A folyóba ölte magát, mer’ összeveszett az apjával, oszt megölte. – felemelte az ujját. – Véletlenül, mer’ nem tehetett róla a szerencsétlen.
Ez a Péter meg azt mondja, él, mer’ harmadnapra feljött a vízből, oszt adott neki egy keresztet. Azt mondta neki, majd, ha egyszer eljön érte, a világ is megváltozik, béke lesz a földön, mer’ ő lett volna a megváltó, csak nem gyütt’ össze sehogy se neki. Hát ezt várja a Péter.
A fiú a fejét csóválta.
– Tényleg bolond ez az ember – vállat vont. – Nem bánt senkit az ilyen, mintha nem is vóna. Tűlem annyit ül itt a folyónál, amennyit akar.

További bejegyzések