Kabdebon János: Addig is

Míg a fákra aggatták az eget,
ellopták a sivatagból a kenyeret…

Kitéptem a szívem és elégettem az út menti gazban.
Beleim felhajigáltam a villanyoszlop szikrázó drótjaira
és néztem hogyan szorítja össze a frázisokat az ablakokban.
Lábaim odaadtam az első nyomorultnak, aki könyörgött Egy Lépésért.
Kezeimből fogasokat faragott egy sírkövesre bukott szobrász,
Hogy ne hallja többé anyja zokogását a temetőben.
Nincs hova akassza a kopott kabátját.
Gyomromban sötét üreg patkányok búvóhelye lett,
Míg elnyerik a hatalmat a föld felett.
Körmeim szénné égtek az isteni kovács tüzében.
Kellett a kardhoz, mely az elmékben megbúvó alkukat szeli ketté egy óvatlan pillanatban.
A mosolyomat elvitte az ördög,
Tudom, most a pokolban röhög.
Elcseréltem egy percért, melyet már megfogni sem tudok.
Csak pereg, pereg a homok.
Pereg, mert a vénasszonyok ellopták tőlem a nyarat.
Nem maradt egy falat sem a számban, csak a nyelvem,
Mely beledagadt a számban, ha beszélni kezdtem.
Így hát hangomat is odaadtam egy némának,
Aki csak annyit akart mondani, szeretlek, aztán elszaladt.
Mert félt a tükörtől, ami lett, és ami maradt,
Ami a pocsolyák közepén pattant,
Akár a rügyek, mikor én is kihajtottam.
Az út menti fák elénekeltek egy dalt halkan,
Miközben tövükben csordogált a vérem.
A gerincem hamar elfogyott, kérem!
Széthordták a hangyák,
Hogy aztán váraikban öklüket az ég felé rázzák,
Mely oly vörös, akár egy karmazsin palást.
Húsomból mindig kért valaki egy harapást.

Valami mégis csordogál bennem.
Egy őrült gondolat, hogy a holtak közé fekszem.
Nem hiszem azt, amit teszek, vagy amit tettem.
Eldobom mindazt, ami vagyok, ami lettem,
Dülledt erekkel számat véresre harapdálva
Elbújok a temetők árnyékába.
Vissza, anyám ágyékába.
Legyek olyan kicsi,
Akár egy perc, vagy egy mili.
Egy körömre égett semmi,
Mely éppen a valami.
Melyben alig van lélek,
Hogy addig éljek,
Míg újra oda nem adom
Amim van neked, Világ.

További bejegyzések