Padka melegében árnyékok
Rubinvörös reggelek várnak. Zölden dereng a föld, mikor kimegyek. Mostanában folyton össze–vissza jár a fejem. Néha azért csinálnék mást is. Mondjuk, fonnék vesszőkosarat. Régen tudtam. A kertem végén van egy fűz, ilyen aranysárga. Csak úgy rikít ott, hívogat. Levágnék vagy negyven szálat, abból kijönne egy kiskosár. Felhozni vele a dudvát. Vagy fát rakni bele, aztán a kemence mellett elvolna, míg el nem ég a benne való. Kis sámlira ülve hajtanám a vesszőt ölembe simulna, addig forgatnám, míg ki nem bújna a vesszőkből a kis haszontalan. Csak hát mostanában folyton dolgozom, matatok, mint akinek semmire se jut ideje. Mikor mit. Mikor még fiatal voltam, nem gondoltam, hogy nem lesz vége. Azt gondoltam majd elleszek a padkán üldögélek, pipázom azt annyi. Gondolkodom, mondjuk. Visszaemlékezek az ifjúságra, a kalandokat szépítgetem, cicomázom kedvelt fantáziával. Csak somolygok az orrom alatt, ha eszembe jut a kópéság. Hunyorítok vagy csettintek. Régen biza’ nem fájt a hát, és nem szúrt az ember keze csontja. A hegyet is elhordtam. Egyszerre két jányt is rendbe raktam, csak úgy férfierőből. Ma már? Kopott vándorbot az! Bár, ha kukorékol a „veres” reggel még érzem, hogy ráfordulnék. No, kijött az asszony is molyolni. Ő is, hogy megöregedett! Ráncos képű seprű lett belőle, csak a mosolya a régi. Mire jó ez? Itt vagyunk, csak megyünk előre, amerre gondoljuk, aztán meg sehova. Visznek. Aztán ahogyan mi jártunk, úgy járnak tán a gyerekek, a kereszthez. Ha jönnek. Mer’ kopik már ez is. Fiatalon még bizony sehogy se jár eszükbe a temető, de majd, ha vének lesztek büdösök! Majd eszetekbe jut, hogy ti is ottan feküsztök majd, akár egy darab korhadt fa a folyó partján, vízszagún. Ennyi az élet: a test az test. Fura, de belül nem öregszik az ember szíve. Repül akár a fecske, de ez a kihordott test nem ereszt. Ha fejsze van a kézben hát bizony már megremeg. Azelőtt még be is hordtam! Oda hátra. Hát én nem adom fel! Van még egy napom, vagy kettő. Talán egy hónap, vagy egy év, vagy kettő. Mi van ma? Hétfő? Az idő nem számít. Sose számított. Ez a titok, a nagy titok. Akkor rájöttem az idő butítja meg a szemed. Az idő fújja ki belőlünk az erőt, töri a csontot. Koptatja a szép emléket és szúrja a bütykőt. Az idő teszi a létet nem létté. Mindegy. Nálam elmegy az idő. Mi van ma? Hétfő? Én sem leszek másként. Engem is elrág majd az idő.
