Szívedet szaggató ördög…
Lassan, mélázva tolta a biciklit. Alkoholtól gőzös feje egyre húzta lefelé a zúzottköves talajra. Azért egyenesen járt, bár néha a kopott járgányára támaszkodott.
– Berúgtam, na és? – mordult és szeme dühösen felvillant a gondolatra. – Úgy sem vár senki!
Fehérre markolta a kormányt.
– Meg kellene ölnöm azt a kis kurvát! Szét kéne verni a kis pofáját! – sziszegte maró dühvel miközben lehorgasztotta a fejét. – Nem lehet. Hát ez az! – bólintott. Újra megindult, fel sem pillantva az út szélén beszélgető emberekre. A gyerekek szinte megérezték a férfiban dúló dühöt, és messzire elkerülték.
Meglátta a házat.
– Na, itthon vagyunk. – dünnyögte, és befordult a félig kész épület mellett ágaskodó fák közé. Térdig érő fűben gázolt át bejárat felé, de a bicikli minduntalan elakadt a derékig érő gazban, ezért durván ellökte magától és még rúgott is egyet rajta. Keresni kezdte a kulcsait, miközben fellépdelt a csupasz betonlépcsőn. Megtorpant.
– Hogy lehet, hogy nem szeret? – dörrent agyába a hang. – Talán mert szájon vágtam a fürdőszobában?
Elmosolyodott, és felnézett a vörösen lecsurgó napra.
– Nem akart. – válaszolta a hangnak. – Félt tőlem. Azt mondta:”Részeg vagy!”
Pedig jó volt lenyalni a vért a kirepedt szájáról. A verés kellett neki!
Ránézett az ajtóra, mert végre megtalálta a kulcsait.
– A verés! – kiáltott fel. Felnevetett. Érezte, ahogy megkeményedik a lágyéka. Elsőre betalált a zárba.
– Nem is vagyok olyan részeg! – motyogta elégedetten.
Belökte az ajtót és szinte azonnal arcába csapott a falak hidege. Ajkára tolult a megszokott szólítás.
– Megjöttem!
Az üresen kongó csöndre, beharapta a szája szélét, míg a fájdalom apró vércseppek formájában ki nem gyöngyözött alsó ajkain.
– Hát nem szeret. – Köpte ki félhangon, s becsukta az ajtót. Elméjében emlékek tolultak a múltból. Minden tárgyról eszébe jutott valami. Mikor még…
– Na, ja. – húzta el a száját, és a WC felé indult. Kezével támaszkodott, míg vizelt, majd lassú léptekkel a konyhába vezette magát. Kieresztette a csapot, és hosszú kortyokkal magába erőltetett pár pohár vizet. Aztán ajtófélfának támaszkodva visszanyelte a hányingerét, közben a konyhaajtó üvegében visszatükröződő férfi arcát bámulta.
– Mert nem volt jó neki semmi! – fél kézzel belevágott a tükörképbe. Az üveg egyetlen hangos robbanással robbant ezer darabra, apró sebeket ejtve a kezén és az arcán.
– Semmi! – ordított fel. – Ki kéne tépni a gondolataimat, ezeket a mocskos emlékeket! Vagy talán…? Elmenni innen?
Felröhögött és az ajtó mellé a padlóra dobta a kabátját.
– Jó lenne, mi? Kéne neked a Ház, mi? Te kis ribanc! Nem. – csóválta a fejét. – Ez soha nem lesz a tiéd! Soha! A rohadt emlékek miatt az enyém sem lesz, de a tiéd sem! Hallod! – kiabált be az előszobába.
A falnak dőlt és belebámult a csöndbe. Szeme a fal tövében heverő vegyszeres üvegekre tévedt, majd felfutott a falon, ahol az asszony kikészített bőrei feszültek. Imádta a szépen megmunkált bőröket.
– Igen feszültök, akárcsak én. – gondolta. – El kéne égetni az emlékeit, kiégetni az agyamból a nevét, a szagát, az alakját, a hangját. A világból is kiűzni őket! Elégetni – ismételte hevesen bólogatva. – Igen, elégetni, a rohadt életbe!
Érezte, ahogy a nyakán végigcsurog a vízzel higított vér. Megmozdult.
– Egyszerű lenne! Tűz ütött ki. Kábelgyulladás, a tévé felrobbant, vagy ilyesmi. A biztosító fizetne, a pénz meg megoldja magát!
Lázasan a szobába lépett, és leült a közösen vett franciaágyra. Felmérte a terepet: tőle balra a számítógép, jobbra a varrógép és a tévé.
– A tévé felrobban, mert bedugva hagyom, – motyogta. – Kigyullad. A tévétől lángra lobban a varrógép, a franciaágy és az ajtó. Már ég is a ház, nem is kell olyan nagy tűz!
Érezte, ahogy egy pillanatra kitisztul a feje. – Ökör vagy- mondta. – Ezért dolgoztál?
Legyintett.
– Majd elmúlik.
Hanyatt vágta magát az ágyon, és a poros mennyezetre bámult. Belelihegett a csöndbe, úgy feküdt ott, akár egy torz Krisztus, széttárva karjait.
– Én pedig még mindig szeretem! – nyögte ki halkan. – Talán elmúlna, ha nem lenne ilyen közel. – megrázta a fejét. – Nem is szeretem, csak az emlékek…
Ujjaival mélán matatott, aztán ágy kárpitját karmolászta mintha keresne valamit, majd hasra fordult és felkönyökölt. Amikor lopva a varrógépre esett a tekintete, abban a pillanatba az agya, mint egy őrült diavetítő nyomta ki a képeket, abból az időből mikor még együtt volt az asszonnyal. Őrjítő sebességgel futottak a szeme előtt a villanásnyi diák, amik aztán elborították elméjének foszladozó mátrixát, szürke vakságra ítélve már–már kitisztult gondolatait. Szemében tűz táncolt, eszelős kínjában belemarkolt az ágy huzatába. Ujjai görcsösen belemélyedtek a puha szövetbe. Felugrott, és széles mozdulattal elhajította a huzatból kitépett darabot.
– Elég volt! – üvöltött fel. Feje üresen lüktetett. Hirtelen úgy érezte elpattant valami ott benn.
Kidülledt szemgolyói összeszabdalt kezére fordultak. Megrázta magát, mint egy ujfundlandi, aki most jött ki a tengerből és felhorkant.
– Kezdődjék a Tánc!
Kilépett az előszobába, és a kamrába sietett. Talpa alatt recsegtek a szétrobbant ajtóüveg apró darabjai. Matatni kezdett a vegyszeres üvegek között, és szinte a kezébe csúszott az, amit keresett. Végre megtalálta! Sietősen lecsavarta a tetejét és azonnal az arcába csapott a tiszta alkohol jellegzetes szaga.
– Ez az! Ez megteszi, sőt a fele is elég. Lesz itt tánc! De milyen tánc! Mondd csak egyetlen szerelmem, láttál-e már lángot táncolni? Mert most fogsz. Meghiszem, hogy fogsz!
Sietve lépett a szobába, lerakta az üveget a koszos padlóra, majd visszafordult a kabátjáért. Még tegnaptól árválkodott benne egy doboz gyufa, amit akkor rakott a zsebébe véletlenül, mikor tüzet adott az apjának…
– Nem volt az véletlen – gondolta – Isten úgy akarta. No, igen Isten sok jót tett velem.
Monologizált, miközben szétlocsolta a szobában az alkoholt. Akkurátusan löttyintett a franciaágyra, a tévére és végül folyadékcsíkot húzott a kettő közé, majd az ajtóra is loccsantott egy keveset. Ezután visszacsavarta a kupakot, majd a kamrába sietetett és a többi vegyszeres üveg közé helyezte az alkoholt.
– Így jó lesz! – helyeselte elégedetten.
Arcán apró mosoly játszott, ahogy lehúzta a reluxákat. Tudta már mit akart: élvezni a játékot. Gúnyosan felnevetett.
– Őrült tánc lesz ez kedvesem!
Az ajtó elé térdepelt és fellobbantotta a gyufát. Üveges szemmel meredt a szobába.
– Az emlékeknek… vége – mondta. Mintha kaput nyitott volna meg, úgy jöttek újra a képek. A vágyak, a csendes horgászat, az egyszerű szeretkezés, a vacsorák, lágy zsongító hang. Az asszonyé. Felordított.
– Az övé!
Kezére égett a gyufa. Másikat gyújtott, és némán bámulta a nedves alkoholcsíkot. Kezét szinte vonzotta nedvessége, orrát és a sebeit csípte a bódítóan erős szag, mely lassan betöltötte a szobát. Fölé tartotta a gyufát.
– Vége – nyögte ki és elengedte a gyorsan végig égő gyufaszálat.
Az sercenve libbent az apró érbe és kialudt.
– A rohadt életbe! –fortyant fel miközben előkotorta a harmadik szálat, és újra fellobbantotta.
– Ha most sem gyúl meg, feladom – szögezte le magában. Óvatosan a vékony ér fölé tartotta a lángot. Olyan erővel lobbant fel a tűz, hogy a kezét sem volt ideje visszahúzni. Először érzett fájdalmat, mióta belépett a házba. Kínjában felüvöltött és felrántotta a kezét. Ösztönösen a fájó pontra simította gyufásdobozt tartó kezével. Karjáról sercegve pergett le az égett szőr. Közben a lángfolyócska elérte a tévét, majd a franciaágyat. Az ágy rögtön izzani kezdett, könnyű prédája volt a lángoknak.
– Menj innen ember! – robbant fejében a hang. – Különben itt pusztulsz te is!
– Tényleg! – kapta fel a fejét. – Hazamegyek anyámékhoz, és várom, hogy szóljanak: Ég a házad! Rohanj!
– Nem! – torpant meg. – Meg kell várnom, míg teljesen begyúl minden. Maradnom kell – erősítette meg magában. Belenézett a méteresre duzzadt lángokba. Szemében hasonló tűz égett, ahogy felemelte a kabátját, és megcsóválta a feje fölött. Esetlen tánclépéseket tett, pörögve – forogva, ordítva, nevetve.
– Táncolok neked! Hallod? Érzed, tudom, hogy érzed! „Ez az utolsó tánc” – énekelte. Könnyei szájába csorogtak a fojtó füsttől, és az indulattól. Pörögve, forogva, kabátjával csapkodva riszálta csípőjét. Úgy érezte maga a boldogság lobog benne. Önmaga zaklatott és szertelen ritmusára felszabadultan rángatta testét, akár egy transzba esett afrikai sámán. Aztán térdre bukott és nevetve, könnyeitől és a füsttől fuldokolva csapkodott a kezével, mintha szellemet űzne. Végül erőtlenül a szemét a tűzre függesztve, itta a fényt, mely egyesült saját tüzével. Aztán már csak arra eszmélt, hogy ringatja magát, és az égő bútorok tűzéből áradó hőhullám emelgeti a haját. Arccal feküdt a padlón, fejét a könyökére támasztva.
– Menj! – csattant a hang a mellében ellentmondást nem tűrően. Felkecmergett, és kezével rácsapott a kilincsre.
– Vége – hajtogatta. – Nincs többé emlék, múlt, hajszag, bugyibűz, koszos cipő és malteros vödör!
Még visszafordult.
– Vége! – vonított fel és kirohant. Remegése teljesen elmúlt. Ahogy sietősen szedte a lábait, hallotta, ahogy a tűz recsegve eszi a házat. Feltámasztotta a biciklit, kitolta az útra aztán felpattant rá. Lábai keményen dolgoztak, egyre messzebb hajtották a háztól, de szemgolyóit még mindig rágták a tűz fogai, mintha őt rágták volna belül. Nyakára dagadtak az erek. Ereje hirtelen elfogyott, egyre kevésbé bírta tekerni a pedálokat. Csak akkor ugrott le a bicikliről, mikor az már majdnem eldőlt vele. Este volt. Leült az árokpartra, két térde közé fektette az arcát. Könnyei a szájába csorogtak. Nyelt és hányingere volt. Úgy nyelte a könnyeit, mintha azzal elolthatná a benne lévő tüzet. Tudta, nem marad majd más benne, csak az elszenesedett romok és üszkös gerendák.
