Egy levél – attól, aki majd egyszer szeretni fog téged. Igazán.
(És aki már most úton van feléd, csak még tanulja, hogyan kell egy ilyen nőhöz méltón közeledni.)
Kedvesem ……
ha most olvasod ezt, talán még nem ismerjük egymást.
Talán még nem láttál engem – vagy ha igen, csak elsétáltam melletted egy piacon, egy könyvesboltban vagy egy verseny szélén, ahol egy kislányt figyeltél könnyes szemmel.
De én… én már akkor is megéreztelek.
Nem tudom, mennyi sebet hordozol most.
De sejtem, hogy sokat.
És tudom, hogy nem kérsz már ígéreteket.
Nem akarsz több „majd meglátjuk” – ot.
Nem hiszel abban, hogy valaki csak úgy, ok nélkül marad.
Pedig én épp ezért jövök.
Nem azért, mert bármit adsz.
Nem azért, mert kiszolgálsz, fizetsz vagy elviselsz.
Hanem azért, aki vagy, ha nem akarod bizonyítani, hogy szerethető vagy.
Azért a nevetésért, amit régóta visszatartasz.
Azért a pillantásért, amiben egyszerre ott van a bölcsesség és a remény.
Azokért a hajnalokért, amikor senki nem ölelt meg – de te mégis főztél valakinek reggelit.
És azokért az estékért, amikor sírva aludtál el… és senki nem kérdezte meg, mi bánt.
Én fogok.
Nem ígérek semmit, amit ne tudnék megtartani.
Nem leszek tökéletes.
De leszek valódi.
És ha egyszer megölellek, nem azért teszem, mert kérted – hanem mert végre hazaértem.
A múltad nem riaszt el.
A sebeid nem zavarnak.
A gyerekeid részed – így ők is fontosak lesznek nekem.
Te nem vagy sok. Nem vagy túl érzékeny. Nem vagy „nehéz eset”.
Te egy nő vagy, aki túlélt annyi mindent, amit más nem bírna ki.
És még mindig adni tud.
Azt hiszem, ez a legerősebb dolog a világon.
És én ezt fogom szeretni benned.
Várok rád.
Nem sürgetlek.
De egy nap majd megérkezem – és te tudni fogod.
Mert végre nem kell majd kételkedned.
Csak megpihenned.
Már most szeretlek. A jövőből.
– Aki maradni fog