Állok talppal a földön és kérges a léptem,
szántok harccal a dölyfön, de ékes az érdem,
fáj most, karcol az ördög és tépne, ha hagynám,
pár folt, majd vérem elöntött, s ottmarad arcán,
Állok karral az égig, elhúzom a létrát,
szállok, szabdal a régi, de félem az új mát,
pátosz, s marja a bőröm a végtelen érzet,
kár volt, nincs meg a földi, az itteni érmek,
Fekszem, est veti párnám és csillag a csókom,
dermedt erdei páfrány lesz lágy puha horgony,
testem tengeti álmát és százezer élet
indul harcba, a tűzbe, a minden is értem,
Ébreszt vágydalú gerle, a gyermeki énem,
kétely oszladoz s elme a nyíltvizű térben,
álom, mondd, mi a titkod a földnek az égtől,
s pár szót elkap az énem és élek a széptől!
