Tisztáson almafa, párja,
neve nincs, sehol az ága,
kislányok mandala-hárfa
ujjai futnak a zárba,
Rémülten szöknek a rémek,
kényszerben égig elérnek,
tó tükre ráveti képük,
szó nincs, csak ránevet ékük,
Érintik mennyei karjuk,
tudják és zengik, akarjuk,
s átfonva körben a földet,
ártatlan, gyermeki több lett,
Éles kés vágna szemedbe,
pengéje tompa zörejbe
csorbul, az ész hadonászva
elnyugszik szív-simulásba.