Juhász Zsuzsanna: Vigasztaló

        Dehogy jön, fiam, dehogy. Csak összeveszett a fiújával, mert majdnem gyereket csinált neki.
        Dehogy. Akkor meg még inkább maradt volna a gyerekkel. Mert ott lehet. Ott még valahogy az egyedülálló anyák is elevickélnek, és a srác is felajánlott neki minden földi jót, amit anyának lehet.
Vállalta rögtön az apaságot, ne félj. Igazi úriember, pedig csak félig angol. Félig ciprusi, déli, szenvedélyes. Hirtelen vágyú, hirtelen haragú, és látod, hűvös is, ha kell. Jóféle keverék ez, fiam. Ne háborogj, hogy nem jön, hogy megint nem jön haza a nővéred. És ne menjen el a kedved a lakás szépítgetésétől. Szeresd ezeket a falakat, legalább te szeresd, szeresd helyette is. Legyen szent ez az otthon akkor is, ha már csak neked kell. Mert a gyerekkori otthonok sérthetetlenek, fiam, az emlékezők őrzik a falait mindörökké.
        És te, nézd csak, te így is, ilyen módon szépítgeted őket, ilyen igyekvőn, tökéletességre törekvőn, látod-e. Még akkor is, ha neki, a nővérednek nem kellenek, vagy csak olykor kellenek, ha hazajön nyáron vagy karácsonyra.
        De haza nem jön most, most se jön végleg haza. Lásd, csak a vigaszodra vágyik most is, és én hiába mondom neki, hogy csalódtál, hogy azért nem akarsz szóba állni vele, mert megint azt hitted, hazajön, de nem jön. Szívtelennek lát fia, szívtelennek tetéged, és én hiába mondom neki, hogy várod, még öt év után is hazavárod. Hiába, hogy legyen büszke rá, hogy van, itt még mindig van valaki, aki visszavárja. És lehet, hogy nem is lesz ilyen embere még ebben az életben. Aki ennyi idő után is. Haza.
        És látod, én is gondban vagyok olykor, ha itt van. Hiába kérdezgetem, mit enne, mintha már nem is lenne kedvenc étele. Eszi, ami van, nem válogat. Pedig hát, emlékszel, milyen kényes volt a gyomra kicsi korában? Vagyis hogy is emlékezhetnél, hisz akkor még kicsi voltál, vagyis még meg se születtél, fiam. De most, lásd, alkalmazkodó lett még a gyomra. Még a jó, tápláló, erőt adó kalóriabombát is megeszi, csak könnyű legyen. A jó keleti húsgombócot, fasírtot disznóból, juhból. Húst a húsnak, fiam, ezt már tudja jól, megtanulta odakint, hogy ha napjában egyszer is, de igazán jól kell lakni, hogy bírja az ember a munkát.
        Hát lásd, nincs már kedvenc étele, de ezt nem bánja, és mintha örülne is ennek, én meg nem faggatom, ha hazajön, hogy mit főzzek neki, de hát nézd. Nézd te is, fiam, az örömét, hogy sikerült neki. Sikerült neki alkalmazkodónak lenni. Lásd be te is, hogy univerzális lett, bárhol jól evő, jól alvó valaki. Világpolgár. És ez azért jó lehet. Jó neki. Jó, hogy csak röpköd az égben, és bárhol leszáll, helyet talál magának, alvó és evőhelyet. Angliában, Franciaországban, Hollandiában és itt nálunk is. Lásd, olyan ő már, mint egy modern ősleány, csak átugrik ebbe vagy abba az erdőbe, és talál, mindig talál ehető magvakat, gyümölcsöt magának és fát éjszakára, amire felmászhat a vadak elől. Míg a te hústalanságod olykor dühössé tesz téged, már meg ne haragudj, és a megmaradás vágya, a puszta lét utáni vágy olykor túlhajtja a gyomrodat, és a sav a szádon jön ki, felmarva a nyelőcsövedet, és méllyé, rekedtessé, öreges-elhasználttá téve a hangodat.
És nézd, ezt én is csak most látom, nézd! Nézz csak körül itt, nézd, hogy mit álmodtunk ide, te és én. Nézd csak, hogy itt is zöldek lettek a falak, és narancsszínűek a félfák az ajtón, nézd. Ez a lakás, ez az otthon zöldben, sárgában pompázik mindenütt, mintha fa lenne, fiam. Fa ez a sok fal és ajtó és szeglet, egyetlen, gyümölcstől roskadozó fa, narancstól, kajszitól, fosószilvától, mangótól és gránátalmától, kisfiam. Mi is csak egy erdőre vágytunk, egy fára, egy jó, adakozó megtartó fára, úgy látszik, látod-e te is, fiam? Hát akkor kárhoztathatjuk-e a nővéredet, hogy ő is, hogy ő is már bárhol elalszik. Bár nekem is fájt, mikor mondta a múltkor, hogy nem baj, ha még nincs kész a szobája, mert ő már elalszik bárhol. Látod, ez a bárhol azért fájt, fájt helyetted is nekem, mert te sokat dolgoztál, sokat, a falakon. Hogy simák legyenek, hogy szép színűek legyenek, hogy olyanok legyenek, hogy közülük ember ne vágyjon sehova, soha. Még jó, hogy nem hallottad, nem hallottad meg, vagy csak ki, hogy a nővérednek mindegy. Mindegy, hogy milyenek. Mert kellenek azért falak és tetők, amolyanok, másmilyenek mint a többi, vagy talán elég az is már, ki tudja, ha csak a fejünkben vannak? Ha csak képzeletben jutunk haza, és csak akkor, ha nagyon muszáj?
        Mert azt te sem akarhatod, hogy honvágya legyen, hogy fájdalma legyen miattunk. Különben is, a múltkor hangosan gyakorolt, nehezen kiejthető szavakat mondogatott, hogy el ne felejtse a kiejtésüket, míg itthon van. És én nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak. Nevessek-e, hisz alig két hét alatt hogy is lehetne felejteni, vagy sírjak, hogy még itthon is, köztünk is arra a másik országra gondol.
        De te ne haragudj rá, gyerek ő még, ott gyerek, gyerek, mert annak kell lennie. És ő tényleg az, gyereke egy új hazának, igyekvő, hű, szorgalmas gyermeke. Szakmai karriert akar ott, úgy mondta. Hát miért baj az, ha meg akar felelni. És lásd be fiam,. Nézd csak, milyen erős lett. Picike, de erős, testben és lélekben is. És ezért nem kellenek neki a te erős, védő, megtartó karjaid. És ezt bánom, jaj de sajnálom, hogy akkor értél férfivá, mikor ő már nem volt itt, hogy nem mutathattad meg neki, micsoda erős, bátor öccse van, akire támaszkodhat, amikor csak akar.
        De légy erős, legyél lélekben is erős, és ne bántsd azért, amiről senki nem tehet. Neki mennie kellett, neked meg felnőni itt. És ő, ő még az elején is erős volt, mert nem bőgött, nem, mikor mondtam, hogy annyi mindent tennék érte, hogy könnyítsek az életén, hogy kimosnám a kis ruháit, megfőzném az ebédjét, hogy a legrosszabb a távollétében, hogy nem tudok tenni semmit érte. És ő azt mondta, amit érte tennék, amit neki adnék, azt adjam teneked. És én először felháborodtam, és mondtam, hogy az nem ugyanaz, neki vagy neked adni, de aztán láttam, és most már lásd te is az önzetlenségét, azt az ősi, könnyed lemondást, amit csak ti, testvérek láthattok. Vagy azok, akik testvért látnak a másikban. Hogy amit az egyik kap, azt a másik is kapja. Hogy egyek vagytok, vagy talán egyek vagyunk mindahányan valamiben. Tán a szükségben, s akkor mindegy, honnan jön a segítség, csak jöjjön, mert kapja azt mindenki, ha egy is, aki kapja.
        Hát ne haragudj rá, fiam, hogy korán ment el, neked korán. Mert időben ment el, időben. Hisz láthattad, a vége felé folyton keresztbe tettek neki, és ő meg akart felelni, mégis, és nem látta ezeket a kereszteket. És jobb is, mert ha látja, elfogy az ereje, az önmagába vetett hit, és nem ment volna, nem bírt volna elmenni. És különben is, emlékezz, csak pár hónapra ment. Nyelvet tanulni, kicsi pénzt keresni., igen, pénzt, emlékezz, pénzt ezekhez a régi, beázott falakhoz. És én is féltettem őt, szidtam és fenyegettem de hányszor képzeletben az új országot, hogy bánjon rendesen a lányommal, a lányaimmal, hisz a másik nővéred is ott volt már. Fenyegettem, igen, nevetségesen, mint bolhaanya a tudatlan, mit sem sejtő elefántot, igen, fiam. De olykor fohászkodtam is, bevallom, fiam, hogy szeresd, alfa-anya, szeresd a gyermekeimet, szeresd őket helyettem is, szeresd, ahogy kell, ahogy nekik kell. Mert mit tudtam én innen, hogy nekik ott mire van szükségük! És lásd, a nővéred is titkolt sokmindent, mert nem akarta, hogy aggódjunk, nem mondta el akkor, csak most, hogy a mi népünk fiai arról híresek ott, hogy az ő házaikban, ahol ők laknak, sok pálinka fogy és drog. Látod, a nővéred tapintatos volt, még onnan is vigyázott ránk. Miközben te azt mondogattad, hogy meghalt a F, szegény F. meghalt. És most már ezt ne szégyelld, ne bizony. Mert erre meg neked volt szükséged, neked, hogy üsd magad, hogy meghívd magad egy-egy kijózanító pofonra, hogy nem, nem jön vissza, nem, mert nem tud, mert meghalt. Mert annyira vágytál rá, te a legjobban mindhármunk között, te, mikor már olykor itt, mi is képesek voltunk már örülni, örülni csak úgy, csak ennek, annak, te felsóhajtottál: szegény F.! És ezzel letaglóztál újra és újra bennünket, levágtad a fejét bimbózó apró örömeinknek. De igazad volt, fiam. Igazad neked is, hogy miért, ugyan miért hagyott el téged. De lásd, Jézus is kibírta, ép ésszel bomlatlan aggyal távozott el tőlünk, pedig őt az egyetlen Isten hagyta el.
        Hát ne háborogj, te itt az alkotó vagy, az újratervező ember, a férfi, aki erős, de aki uralkodni is tud teste és lelke erején. Mert csak úgy tudsz társat, társakat találni, uralni hűséges szíveket.
        És ne törődj vele, hogy ha hazajön, ha hazajön, sokat emlékezik a gyerekkorára. A nővéred, az én középső gyerekem, aki után te jöttél, mert nekem is fáj. Nekem is, mert akkor még,a mikor gyerekek voltatok, még itt voltunk mind, még együtt voltunk. Nekem is fáj, hidd el, látni újra magunkat, látni azt az ártatlanságot, amiben éltünk. Azt a bűntelen-bűnös naivitást, a bizonyosság hitét, hogy mindig, mindenkoron együtt maradunk.
        És ha tudom? Ha tudjuk, hogy ez lesz, ugyan mit is tehettünk volna? Tiltottalak volna el a nővéreidtől, vadítottalak volna el tőlük, hogy egyszer majd ne fájjon neked, ha elmennek, hogy elmennek. Szakadtunk volna szét már akkor? És vittelek volna el akkor félve, féltve téged a fájdalomtól? Mert hát bele csak nem döglünk, fiam, mert látod-e, Isten olykor úgy tesz bennünket próbára, hogy életben hagy. Életben, életben akkor is, ha egyáltalán nincs rá vágyunk. Hát hagyd te is emlékezni Fruzsinát, hagyd, fiam. Légy bátor, és hagyd, és ne gondolj arra, hogy le akar tudni bennünket, hogy le akar zárni bennünket. Mert neki meg, lásd, csak ez van, ez, ez a jó akolmeleg, ami volt itt. Ez a bőséges táplálék, ami volt itt valaha, ez a szabad lélegzet ezek között a falak között, fiam. Ez az, ami van neki. Ez az ő sziklája, erős köve, amire építhet, amire építkezhet, bárhova megy. Csak ez van neki, értsd meg. Hát hagyd, hogy emlegesse, hagyd, hogy nézegesse, hogy elmerüljön benne, ha hazajön. Add meg neki, fiam. Add akkor is, ha már csak te leszel neki itt. Mikor hazajön.
        Mert mikor hazajön, azért olyan, mint egy anya vagy apa. Nem gyerek. Mert máskor is, mindig kérdezi, van-e elég pénzünk, megvan-e mindenünk. De ha itthon van, még szigorúbban, de csendesen felügyeli, hogy mindenkinek jusson.
        És sikeres is, lásd be, szeretik a munkaadóit, és szeretik a lakótársai is. Szeretik, ahol dolgozik, mert ő ott kuriózum. Mert ő egy csemege-alkalmazott, egy delicatesse, mert pénzért dolgozik, igen, de csak pénzért is. Mert szívvel dolgozik, elmélyülten, együttérző-kreatívan, mert képes látni a más szemével is. Mert képes érezni a szíve a más szívével is.
        És azt a szívet innen vitte, fiam, ezt a közép-európai, nagy, együttérző szívét, innen. Mert marad, ott marad mindig, akkor is, ha nehéz, ahol van, hogy jobb legyen, jobb legyen ott, ahol ő van.
        Csak a miénk szakad újra és újra, fiam. Csak a mi szívünk, de leszakadni csak nem tud mégsem. Látod-e?