Juhász Zsuzsanna: Urnadal

        Most már elmehetsz. Fiam.
        Ha akarsz, mehetsz a testvéreid után külföldre.
        Mert ha beteg leszek, vagy ha a vesztemet érzem majd okkal vagy ok nélkül, az éneked fog eszembe jutni.
        Ez a nap, ez az éjszaka. Ennek a napnak a vége, ahogy kínodban, tehetetlenségedben dalra fakadtál.
Hogy ébren tartsd magad, és hogy megnyugtasd a kiskutyát, a beteget, akiről csak isten tudta, hogy megmarad-e reggelig.
        És te tudtad, hogy ébren kell maradnod, hogy vigyázhass rá, ha él, és vele legyél akkor is, ha halálra szánta az ég. És magához hívta ezt az angyalszín kutyát.
        És akkor azt mondtam neked, énekelj nekem is, ha egyszer majd én leszek halálra szánva, de nem kell, nem, mert majd erre az estére gondolok. Erre az éjszakára, mikor dalba fogtál, kicsit hamis, ügyetlenbe, de erőt adó, az erő, az élet reményét adó dalba.
        Úgy énekeltél, ahogy csak férfi tud. Úgy voltál gyöngéd, ahogy csak férfi tud gyöngéd lenni. Látva, látón a következő nap, a következő pillanatok bizonyosságát az erőben, életben.
        És akkor tényleg mehetsz, mert én majd képes leszek felidézni ezt az éjszakát. Mikor kutyát virrasztottál. Bármi is lesz, én emlékezni fogok, ne félj.
        És ne mondd nekem, hogy nem így lesz, hogy te soha sem leszel nekem emlék, mert rossz korban élünk, fiam. Rossz és ellentmondásos korban. Hisz lásd, a barátnőd is milyen szorosan fog téged, és a társadalom is. Szoros ölelésükből, követeléseikből alig tudsz olykor kiszakadni egy kicsi időre. De ha nem teljesíted a követeléseiket, a csendes vagy nyílt elvárásokat, könnyen kikerülhetsz, ki az asszonyölelésből, ki a munkából, pillanatok alatt.
Mert ilyen még sose volt, fiam. Ilyen gyors, színtiszta szelekció, ilyen gyors és könyörtelen ellökése az embernek, az egyednek a forrásoktól. A megélhetési és szaporodási forrásoktól.
A lehetőségektől a fennmaradásra.
        És nehogy elhidd, hogy ez természetes Ez, hogy győzzön csak a jobbik, maradjon meg az erősebb, ügyesebb, ravaszabb, okosabb egyed.. Mert ez éppen hogy nem természetes. Ez mesterséges, emberi szelekció. Az ember hozta létre. Ember, a másik ember ellenében. Ezt a láthatatlan tülekedést, lökdösődést, könyöklést a források körül.
        Ezért lettünk gyorsak, fiam. Ezért gyorsultunk fel, ezért lett az új nemzedéknek még a beszéde is gyorsabb. És határozottabb. És erőt és magabiztosságot sugallóbb. Pedig hát ez a természetes. Az ember főleg gondolkodó, töprengő, tervezgető lény. Fontos neki, hogy amiről dönt, az holnap is érvényes legyen.
        S ne hidd, hogy az állatvilágban is így van, ne. Mert ott az erős és okos egyed a csoportért erős és okos, a csoport javára, az egész csoport túlélésének javára. És addig, és csak addig engedik erősnek, okosnak, ügyesnek lenni, míg mindannyiuk javát szolgálja. Mert a fajok, fiam, mindig is együtt maradtak fenn, és együtt pusztultak ki, ha gyorsan és nagyon megváltozott a környezetük. Ha nem tudtak alkalmazkodni a gyors, hirtelen változáshoz. De mindig az egész, a nagy egész csoportosulás maradt meg vagy tűnt el nyomtalanul.
        Ne hidd el hát, hogy természetes a győzelem. Az ember ember elleni küzdelme. Hisz a hímek harca a nőstényekért sem vérre menő, nem halálig, csak megadásig tart többnyire. A vesztes általában csak a sebekbe szokott belehalni. A vesztes, fiam, az állatok világában csak a szaporodásból marad ki, de nem az életből. Ez a tülekedés, ez az életforrások körüli mindennapos harc kizárólag emberi találmány. Te ne higgy a céltalan vagy csak egyedi célokat szolgáló erőben és okosságban, fogadd el, de ne istenítsd ezt az egyedi, egyénre szabott könyöklést, harcot.
        Mert nem jól van ez így. Mert nézz csak egy érett gyümölcsökkel teli fához érkező csimpánz- vagy gorillacsapatot. Először a domináns hímek esznek, mert nekik kell az erő és elegendő vércukor az agyukba. Hogy lecsendesítsék a csoporton belüli csetepatékat, és hogy előretörjenek, ha ellenség jön. Vadállat vagy ember. Hogy megvédjék a többieket, az életük árán is, hogy míg őket eszik, a csapat könnyebben találjon menekvésre, biztonságra.
        Még a golyók elé is kifutnak, fiam. Ki, mert ők bizonyultak addig is a legbátrabbaknak. De nem önmagukért futnak, fiam. Sosem. Aztán a gyümölcsevésben a gyengébb hímek jönnek, a leendő, lehetséges vezérek. A hímecskék, akikből védelmi erőt nevel szépen, lassan a csapat. De azok se, a fiatal hímek se szelektáltak, elnyomottak. Sőt. Enniük, erősödniük, okosodniuk, tapasztalkodniuk kell, a jövőre nézve. Lásd, még a főemlősök is ismerik a jövőt, tudják, hogy van jövő, vagy legalábbis erre szelektálódtak évezredek óta. Hogy tiszteljék a jövőt, hogy tiszteljék a fiatal nemzedéket, amelyik majd valamikor a jövőben lesz domináns. Döntőképes, csapatot összetartani és megvédeni képes, főleg hímekből álló csapat.
        S aztán a nőstények jönnek, a kölykös anyák, a kölyköt szoptató és cipelő anyák. S aztán a kis kamaszok, hímek és nőstények. Megosztoznak szépen a fán, fiam. Egyetlen fán is képesek megosztozni. Míg az embernek millió gyümölcsfája van, millió állata, de megosztozni, látod, egyre kevésbé tud.
        Csak felgyorsulni tud, hogy minél előbb, minél közelebb jusson a fához. Letarolva mindent és mindenkit.
        Ne mondd hát, hogy itt leszel biztosan velem, ha kell. Én ezt nem várom el tőled. Ez nem ilyen kor. Ez egy másik. Aminek nevet majd egy új, másfajta nemzedék ad. Addig pedig neked is rohangásznod kell, és félsz majd otthagyni a terepet, a magányos harc helyét, a szótlan, szó nélkül hagyott tülekedés helyét a forrásoknál, a roskadozó fánál.
        Igaz, te most még nem félsz, mert még nincs asszonyod, gyereked, nincs veszteni, védenivalód. De egyszer lesz.
        És ki tudja, leendő asszonyod látja-e még bennem azt, akivé érte lettem. A menopauzás nőt, a gyereket magának már nem szülőt. A nőt, aki azért van már, hogy őt segítse, fiának asszonyát, s vele az ő gyerekeit immár. A nőt, akivel össze lehetne fogni a fiúért, a férfiért, teérted.
        Akinek majd ügyelni kell a családi békére, elosztásra a források körül.
        Szóval, ha nem érsz rá majd, az se lesz baj. Ha asszonyod félti majd tőlem a forrást, a fát, és elvadít tőlem, az se.
        Majd emlékezni fogok erre az éjszakára, fiam. S talán ez a kiskutya éppen ezért betegedett meg, miértünk, kisfiam.
        Mert még az orvosa se tudja, mitől is lett baja. Lehet, hogy mérget nyelt, lehet hogy stroke-ot kapott, mint általában itt az emberek, de egyre jobban van. Igaz, megadtunk neki mindent a gyógyuláshoz. Erős, jó csapat vagyunk.
        De fennmaradni vele végig az éjszaka csak te tudtál neki. Isten megáld érte, meglátod.
        Fiam.