Juhász Zsuzsanna: Óda

Por, zsíros por, festékszínes por, majd festék, lakk, háborús bútorfény. Telik az idő, egy réteg, egy évszám, amit nem tudok, és egy tartam az újabb évszámig, amit szintén nem tudok, de látom, hogy volt. Ott van a rétegben a szándék vagy a hanyagság.
     Por-por-por-vegyianyag-vegyianyag-vegyianyag. Egyszerű, egyműveletű logi
ka. Akár azé a lányé, akinek láttam a világát. Vagyis a nagyméretű tepsi homokjába ültetett játék-alkotókat, a neki mindent, a számára egészet. Ház és ház és ház, majd ember és ember és ember. Házak sorban, emberek sorban, legfeljebb egymás mellett, de mindenképpen ok és következmény, tehát történet nélkül. Nem tudom, hogyan kamaszodik a súlyosan értelmi fogyatékos. Még megkérdezte akkor, mi az a koholt vád,      pedig őt a valódi vádak alól is felmentette mindörökre valami torz génkapcsolódás vagy születési körülmény. Őt nem védi a tudás a valóról.
Por, por, por, anyag, anyag, anyag. És előtte sorban a műanyag kefém, meleg vizem, énem. Tisztítok, vétkezem. Eltüntetem a rétegeket, amiket mások hagytak maguk után. Egy nemzedék tagjaként takarítok és családtagként egy talán soha meg nem festett családfában. Pedig a takarítás csak néhány énparancs, aminek érdemes mégis engedelmeskedni. Nyisd meg, várj, hozd be, szórd, merítsd bele, nyomogass, húzd-vond. Reménykedj – világosodik, eltűnik, fehéredik. Jóravaló, kifinomult, évszázados parancsok ezek, de még csak nem is a jelenéi, hanem egy délutánéi, pillanatoké. Évszámokat szüntetek meg egy jelentéktelen békeév megbízható hónapjának napján, mely nap olyan komikusán közeli, mint ablakon át, fülessapkából kukucskáló gyerekarc.
     Fáradt vagyok, úgy látszik, nem tudok tagként takarítani, úgy látszik, az évszámok eltörlése – bármilyen esetben – a történelemhamisítás bűntudatával jár. Sosem ismertem hóhér takarítót. Parancsaim tehát bizonytalanok, a végrehajtás hol durva, hol pedig tagadó. És egyszer eljutok az eredeti rétegig, amiről nem tudom, hogy milyen, de ott lesz bizonyosan. Ha testetlen faszínű, tehát világos, akkor ki kell cserélnem körülötte – az asztalt, a fotelokat, az ágyat, a könyveink polcait; akkor ízlésünk a bútorválasztásban modern lehet újra, azaz világos, könnyű, törékeny, és ragasztószagú. Akkor hagynom kell, hogy az új, utánam settenkedő nemzedék leszámoljon velem, és új családfát kell keresni, ami alatt megbújhatok újra különcségeimmel és nyavalyáimmal. Fáradt vagyok. A víz kiszabadította a szagokat, és olyan illatok éledtek újra, amiket csak áldozati helyeken lehet érezni. Menthetetlennek látom a mai munkámat, mert sohasem akartam templomszolga lenni. A templomszolga olyan, mint aki semmilyen nemű, se hívő, se pap. Elveszett a munkálkodó hangulatom, talán ilyen állapotokra szokta egy nemzedéktársam azt mondani, hogy ilyenkor csak bort fejteni és b.. .ni tudna. Nem mondja meg senki, mikor érek a rétegek végére, és nem él az, aki tudná, milyen is az utolsó réteg, hogy felhagyhassak végre a találgatásokkal, hogy a számba vehessem a zsákmányt. Becsapott vagyok, mint minden újszülött. Nem mesélnek körülöttem, hanem mutogatnak, és azt mondják, menj, csináld és megtudod. Fáradt vagyok, színekre vágyom a színek között, mint a gyógyszeres kapszulákat válogató galambok a gyógyszergyárak kísérleti szalagjai mellett. De még nem vagyok kész, a kész az, amikor pőrén is tiszta, amikor működik, egyedül is megél, mikor elhallgat, lemond, megjavul, és úgy tesz, mintha én akarnám, mikor miattam kel és nyugszik, és mindenkor mosolyog, ha ránézek. Ez nem mosolyog, ez nem, tisztul gyorsan, nem mutatja ki a foga fehérjét. Ott kellene hagynom, el kellene vonulnom alóla, mint egy kimosakodott hadseregnek, egy nem nekem épített, idegen hangszerekkel ékesített vár alól. Lefeküdtem elé és vártam, hogy elüssön. De ez nem vonat. Szekrény. És nem szoktam szétverni se azt, ami nem sikerül. Bár volt valami az életemben, ami nem működött, és szívesen szétszereltem volna. Adtam volna teret a darabjainak, egy portalanított szobasarkot, ahol a részek, mint össze nem illő, páratlan szemek nézegethették volna egymást mindhalálig. Ezt nem tudnám darabjaira szedni. Fáradt vagyok, mára lemondtam, tehát rossz megoldásokra vágyok. Vagy én tűnők el, vagy ez itt.
     Bár segíthetnének is. Könyökig úgyis hasonlítok már rájuk. Barnászöld foltok alatt szárad a bőröm, a por és festék új fednivalót talált magának. Nem tudom, hogy hogyan fogan meg az átok és mért nem szabad rosszat mondani a holtakról. Én nem kívánom, hogy forogjanak. Jöjjenek vissza, és vigyék magukkal, amit itthagytak. Súroljanak velem öltönyben, menyasszony, hófehérke ruhában. Hagyhatnának pihenni is egy kicsit. Mert bele szeretnék születni valamibe, játszani szeretnék ez előtt a szekrény előtt, mint a ma élő görögök a szabadtéri színházakban, ahol csak a kőpadok számozása a tavalyi. Tenni akarok valamit, aminek az okát nem ismerem.
     Nem kellett volna rá a por és por és a festék. Nem kellett volna megteremteni, nem kellett volna felégetni. Meg kellett volna tartani változatlanul, mint a hívők, bármelyik istenét ennek a világnak. Húzd ki, keresd meg, told vissza, töröld, hajtsd ki, emeld le, vidd a vendégnek. Dicsérd, szokd meg, hogy nyomban hiányozzon.
     Ne ejts rá semmit. A márvány is törik.