/magzat-tényirodalom/
Nem lehetek hős, semmilyen hős nem lehetek. Ezentúl el fognak zavarni a horda széléről és középre terelnek, ahol hamarabb porosodik a talp és a fenék, de biztonságosabb; legfeljebb köveket, könnyebb bútorokat hordhatok a barikádhoz, de aztán el kell takarodnom, mert újra csak az újjáépítésnél, rendrakásnál lesz rám szükség, – szégyellnem kell ezentúl minden tettet és gondolatot, melyben kockára teszem az életemet: Viszont lesznek kiváltságaim, olyan kiváltságok, amiknek jogával, ha rajtam múlik, sohasem szeretnék élni; ezentúl mindig lesz helyem a mentőcsónakokban, engem fognak elsőnek kimenteni az égő házból, – miattam kapnak kitüntetést a szolgálatot teljesítők, s kevésbé lesz szigorú az ítélet fölöttem, ha bármit is elkövetek. Nem lehetek hős; nyomda- hibás, poénközpontú magánkiadások különös hőse som lehetek, hiszen – végül is ezzel kezdődött minden – megkerestem azt az embert, akinek megígértem egyszer, hogy hozzásegítem a halálhoz, ha kiderül, hogy valóban sclerosis multiplexe van, ha ebben az ismeretlen-gyógyíthatatlan, sejtöngyilkos betegségben eljut odáig, hogy vak lesz, béna és süket, és semmiről se tudja felismerni önmagát és valamikori szeretteit. Megkerestem őt, hogy visszavonjam az ígéretemet, hiszen ez az ígéret úgyis csak az ép eszének, jelenvaló élete biztonságáért volt fontos, hiszen ezt az ígéretet kicsalhatja még más barátból vagy szeretőből is egy átbeszélgetett éjszaka után. Én már nem árthatok magamnak, nem ronthatok semmilyen statisztikát, nem mutathatok valamilyen általános, tehát megbocsátható kortünetet, azaz nem mismásolhatok el az életemből egyetlen órát sem alkohollal, nyugtatokkal és altatókkal. És nem lehetek, hát, hogy is lehetnék öngyilkos, bár ismertem valakit, aki a doktori disszertációját kismamák öngyilkosságából, e—set—ta—nul—má—nyá—bóL irta, ezért neki szóltak mindig, ha terhes ébredezett a női osztályon. Nekem két hétig minden, bármilyen nemű ébredésnél jelen kellett lennem, így hát egyszer elkísértem őt is, és tiszta, bűntudatmentes kárörömet éreztem akkor, mikor kiderült, hogy a kis kamaszlány nem terhes, csak dundibb az átlagnál, és nem meghalni akart, hanem csak kábulni-vizionálni barátai körében – rábeszélésre. Még most is jó visszagondolni arra a kárörömre, mely egyszerű kis érzelem volt csupán, de amiben mégis, most már tudom, megfogalmazódott az én erkölcsi állásfoglalásom Mert micsoda préda lehet a halállal próbálkozó ter-hes. Micsoda tudósok prédája, fehérköpenyesnek való zsákmány, micsoda vizsgálati személy egy tudományos írásban. S ha vizsgálata-kikérdezése a tudományért van is, mért nem érzi a vizsgálgató, hogy akkor is jelen kellene lenni, mikor mentik a terhest, a belgyógyász inspekciósok, mért nincs ott, mikor még egy testhez tartozik az apró, eszméletlen fej, s a lecsupaszított, hatalmas, tán apró hullámokat vető has, mért nincs ott, mikor kollégája lemond a mentésről, és nem tesz mást, csak várja, hogy a gyerek szívhangjai is ritkuljanak…, és vajon hány hónaposnak kell lennie a magzatnak ahhoz, hogy elválaszszák attól a testtől, ami nem lökte ki magából, de nem is táplálja többé.
Nem tudom, milyen lesz, és amit mi, – még nem szült nők és sohasem szülő férfiak – tudunk a ter-hességről, az egyáltalán nem vonzó; ezzel a tudással inkább az állapotot próbáljuk leírni, s elhanya-goljuk a gyereket, akiért ez az állapot van. Nem tudom, milyen lesz az, hogy hol itt fog fájni, holott, mint az öregeknek, hogy lesznek fájdalmaim, amik semmilyen betegséget nem jeleznek, ezért nem is gyógyíthatók, nem tudom, hogyan fogok elviselni olyan fájdalmakat, amikkel nem szabad mást tenni, csak elviselni, enyhíteni, kivárni az elmúlásukat. Pedig a fájdalom nem tud önmagában létezni, az embert gyerekkora óta arra szoktatják, hogy megmagyarázza valahogy testi-lelki bajait,-eloszlassa a zavart, az esetleges bűntudatot, ami a közösségben támad, ha valamelyik tagján egyértelműen megmutatkozik, hogy nem egészséges, nem elégedett» Abban meg nem hiszek, hogy a kihordás kényelmetlenségei s a szülés fájdalmai készítik elő az anya kötődését a gyermekéhez, – pedig sokan talán éppen emiatt mondanak le a fájdalomcsillapítás bármilyen lehetőségéről – a magzat, nem fáj, a magzat nem okoz fájdalmakat, a fájdalom valahol a magzat körül van, a magzat nem érdemli meg, hogy haragudjanak rá a fájdalom miatt, de azt sem, hogy e haragot szeretetté változtassa a kicsisége, kiszolgáltatottsága miatt érzett lelkiismeretfurdalás. Én inkább büszke vagyok arra, amit nehezen szereztem, vagyis inkább a kitartásomra vagyok büszke, ami a szerzéshez kellett – engem mindig is, a célok időbeli távolsága izgatott, a kismutatók sivatagsétája, a kényes, földben-dajkált virágórák. Igaz, mindenáron még semmit sem akartam, a minden ár a rács mögül, kerítések alól szabaduló vadállatoké, a patkányé, aki a betonfalon is átrágja magát, több órát úszik egyfolytában, és lerágja azt a lábát, amelyik csapdába szorult. Igaz, semmi mást nem ismerek, amihez a fájdalmon keresztül vezet az út, ilyen talán csak a gyógyulás lehet, a műtét utáni sebszélek egymásba olvadása, a fogíny-darabkák összeborulása a rossz fog után maradt, síkos, vörös árok felett. Nem tudom, milyen lesz, de az biztos, bárkinek joga lesz számonkérni tőlem valami vitamindús, óvatos életformát, legfeljebb lépésben tolathatok, de nem botránkoztathatok meg senkit azzal, hogy futok az éppen a megállóhoz oldalazó buszhoz, mindig le kell ülnöm, ha átadják a helyet, nem fognak megkérni semmilyen viszály elsimítására, legfeljebb puhatolózni küldenek majd, és este tizenegy után bárki, bárhol elküldhet aludni. Mintha a gyerek mindenkié lenne, míg meg nem születik, mindenkinek joga van vigyázni rá – az anya testén keresztül. Eltiltanak majd ettől-attól, megengednek ezt-azt, – a gyerek érdekében- akár gyerekkoromban. Minden együttérzésem a kedvtelésből tartott állatoké, akik hiába felnőttek már, hiába neveltek fel több nemzedék fiat, hiába öregedtek meg, gazdáik úgy bánnak velük, mintha még mindig kölykök volnának. Csak egy kutyát ismertem, akit tisztelettel vett körül a család, de őt is csak azért hagyták békén a küszöb előtt, csak azért kerülgették inkább, mert olyan öreg volt, hogy már gazdáit sem ismerte meg, s morgott, ha megérintették vagy ha arrébb akarták tolni valahogy, és faluhelyen még mindig nem becsülik azt, aki elaltatja öreg, hasznavehetetlen állatait.
2.
Sokat kell vécére járnom. Emlékszem, anyám is mindig megpisiltetett gyorsan, ha hosszabb útra indultunk, később pedig az előszobában várta a bátyámmal, hogy végezzek. A vécénk az előszobából nyílt, így hiába volt ott az ajtó, mindent hallhattak. Az elején sürgettek, a végén megkönnyebbültek, hogy végre elindulhatunk. Egyszer, mielőtt elindultunk volna az orvoshoz, epét hánytam, zöld epét, rózsaszín bundácskában, akkor legalább nem sürgetett senki. Még ma is zavar, ha bárki meghallhatja a csurgásomat, – kivéve azokat., akiket valami miatt megszerettem – szeretek egyedül lenni az alul-felül szellőző, tehát egyáltalán nem hangszigetelt közvécékben, s ha sorba kell állni, inkább lemondok a megkönnyebbülésről. Viszont a gyerekkori módszer bevált, – elindulás előtt mindig – s így kitapasztaltam, legalább két órát tudok házon kívül tölteni, felnőtt módra fegyelmezetten, szobatisztán. Az éjszakákat sem tudom végigaludni, hajnalban minden-félét összeálmodok, csakhogy ne kelljen mégse felébredni, napsütötte árnyékszék felé sétálok, de mire leülök, a deszkafalak négyfelé dőlnek olyan hirtelen, mint amilyen gyorsan zajlanak a csókos jelenetek a gyerekeknek szánt, animációs filmekben, s valaki közeledni kezd felém, de mindig olyan valaki, akiről tudom, neki hiába magyaráznám, hogy az előbb még voltak falak, aki ébren se értené meg, hogy azért álmodok ilyesmit, hogy felébredni se kelljen meg ágyba vizelni se. Bár egyszer eltévedtem a konyhában, nem találtam a villanykapcsolót, s az ajtót is rosszfelé kereshettem, mert végül beszorultam egy sarokba, ahol hiába tapogatóztam, nem tárgyakat, csak anyagokat éreztem,- üveget és fát – s ahol mindenféle lemondás, elhatározás, döntés nélkül eláztattam a combomat és lábszáramat. Akkor arra gondoltam, hogy tönkre kellene tenni az olyan otthonokat, amik így meg tudnak változni a sötétben.
Nézegetem a rövid belgyógyászatot, magzatom apja felolvasta belőle a terhességi vesebaj tüneteit s lefolyását. Megértő vagyok, mégse múlhatok ki csak úgy, görcsökben fetrengve.
Ún. sótlan diétába kezdtem, végül is sosem okozott gondot, hogy lemondjak az élet örömeiről, szerintem még most sem száradt ki, még most is terebélyesedik az a fa, melynek odva tartózkodási helyem lehetne a remeteségben. Lefogytam pár kilót, kicsit gyanakszom, a diétát az utolsó hónapokra halasztom.
3.
Hét hetes, Kár, hogy nem én mondtam ki, hogy létezik, pedig én valahogy biztos voltam benne kéthetes kora óta. És az se biztos, hogy hét hetes, szerintem csak öt, de nem baj, úgyis ő fogja tudni, hogy mikor kell megszületnie. Fájt a vizsgálat, még órák múltán is alig mertem akkorákat lépni, amekkorákat szoktam., Elhatároztam, hogy addig nem megyek orvoshoz, míg a gyerek nagyobb nem lesz, hogy kibírjon bármilyen kötelező, az ő érdekében történő vizsgálatot. Barátnőm megnyugtatott, hogy vele is elő szokott fordulni ilyesmi, sőt látott ő már maga fölött véres celofánkesztyűs nőgyógyász kezet is -biztos a kesztyű éles széle sértett fel odabent valamit. Nem nyugodtam, meg, igaz, nem vagyok orvos, a feltétlen kijelentéseket se szeretem, de azt valahogy – valahonnan biztosan tudom, hogy ahol egy gyerek fejlődik, nem lehet csak úgy szabadon egyetlen csepp vér se. Most alakul, most fejlődik ki szinte mindene – és nem is látszik még rajtam. Nem tudom, hogyan segíthetnék neki, megveszem azt, amit megkívántat, megrágom, és ha tudom, megemésztem neki. Furcsa, hogy az ételeken keresztül ismerkedünk egymással: ő ételegyütteseket talál ki nekem, én pedig mindig is csak gyomorfájást hoztak nekem, hadd tudja meg, mi az, amiről – csöpp létére is – le kell mondania.
Még nem hánytam egyszer sem, így aztán nem tudom, milyen a kismama-féle hányás. Émelygéssel kezdődő vagy hirtelen-váratlan, sugaras, mint az agydaganatosoké. Én csak egyszer hánytam életemben jóízűt, jólesőt – valamikor gyerekkoromban. Egy elsőosztályú étterembe jártam ebédelni néhány évig, én szerettem volna minél előbb túljutni az étkezésen, – akár a többi gyerek – de abban az étteremben valahogy mindennek meg kellett adni a módját, és ezért nem azt éreztem, hogy valami jóban részesülök, hanem azt, hogy áldozatot hozok valamiért, amihez semmi közöm; mert nekem nem volt jó látni a táskámat az urak és hölgyek kabátjai között, nem volt jó látni, ahogy a kötött kissapkám döglött madárrá változik, mikor a ruhatáros néni a fej nélkül is fejszerű keménykalapok mellé akasztja. Engem akkor még megijesztett a pincérfiúk szótlansága, és nem értettem, miért úgy öntik ki a levest a csészéből, mintha attól félnének, hogy megégeti vagy bepiszkolja a kezüket a tányér – ott, abban az étteremben tanultam meg, hogy a folytonos udvariasság, s az életszükségletté váló elegancia távolságtartást biztosíthat, akár részvétlenséget is. Örömmel hánytam hát a tányérba lázasan, rögtön a második fogás után. Teljesítettem anyám kérését, elmentem ebédelni betegen is, megettem a levest is meg a szószos húst, mégis üres maradt a gyomrom, mégis úgy mentem visszafelé a ruhatárig, mint aki tréfa után van, nem megtréfált valakit, hanem csak tréfálkozott egyet – magának, mert csak én tudtam, mi történt, csak nekem volt fontos, hogy legalább egyszer kimaradjak az ebéd-ceremóniából, hogy ne teljesedhessen be rajtam… a futószőnyeg, az étterem halljának berendezése, melynek foteljeit biztosan nem szerettem, mert húszegynéhány évvel később, – egy esettanulmány hallatán – e fotelek egyikébe képzeltem el egy elmebeteg fiút, akiről csak azt tudtam, hogy egész nap ül egy fotelban, onanizál, és azt mondogatja, hogy én öt éves kisfiú vagyok.
Temetésre kellett mennem. Nem szívesen mentem a gyerekkel, dehát nem mondhattam, hogy nem megyek. Egyszerűbb volna talán, ha néhány helyről kitiltanának bennünket, kismamákat. Én szívesen fogadnám, ha nem léphetnék át temetőkaput, a vágóhíd bejáratát, ha nem engednének be olyan rendezvényekre, ahol várhatóan olyan sokan lesznek, hogy nem tudják biztosítani a rajongók testi épségét.
Hideg volt, a ravatalt a tiszta, őszi ég alá állították fel, így ravatal lett a temetőkerítésből, a házakból, a fákból, s a madarakból is, míg a pap beszélt. Lassan vitték a koporsót, s a koporsóvivők magassága is nagyon különböző lehetett, mert a koporsó úgy járt a vállakon, mintha hazafele ballagó, jóllakott tehén lenne. A temetés után néhányan együtt maradtunk, hogy beszélgessünk a halottról egy kiskocsmában. Én ettem is, és evés közben nem éreztem semmi misztikusat, nem éreztem, hogy kegyeletsértő vagyok, hogy a halott elől eszem el az ételt, hogy a gyerekem élete bárhogy is kapcsolatban lehet mások halálával – úgy lenne jó, ha nemcsak a halálba törődnénk bele, hanem a születésbe is. Megtudtam, hogy a halottat az anyja fedezte fel. Nem tudom, milyen lehet az, elképzelni se tudom. Magzatkámat is, – ezt a derengő tejtestet, áttetsző, kicsi plüssbabát – csak pár hónapos csecsemőnek tudom elképzelni, felnőttnek még nem, öngyilkosnak egyáltalán nem.
4.
Három hónapos. Még mindig nem hánytam. Pontosan annyi kiló vagyok, amennyinek lenni kell. Voltunk a gondozóban. Nem tudom, mért hívják gondozónak, nekem a gondozásról a már-már szimbólummá vált egy pohár víz jut eszembe, meg a gyerek apja, ahogy felfedezvén rajtam a szándékot, ezt-azt elém tesz az asztalon, anélkül, hogy félbeszakítaná a mondanivalóját, anélkül, hogy köszönetet várna. Késtünk pár napot, így aztán kimaradtunk abból a vizsgálatból, melyből fejlődési rendellenességeket állapíthattak volna meg, hogy a gyerek nem ép — valahány százalék valószínűséggel. És a fennmaradó néhány százalék? És ki dönt ilyenkor? És mi lesz így azokkal az ideákkal, amikkel az anyaméhet látta el utólag a felnőtt képzelet? Mi lesz, ha már az anyaméhben levést is feltételekhez kötik? Pedig még nem is ismerjük az összes feltételt, emésztési zavarokat, szívhibákat még mindig nem tudunk felfedezni már a magzati korban, és persze azt sem, hogy kivégzik-e egyszer a majdani újszülöttet. Ismertem anyát, aki úgy osztotta be az idejét, hogy hazaérjen az etetés idejére — húsz éves, agyvérzéssel született, örökké ágyban fekvő kisfiához sietett ilyenkor. Én láttam, az az anya boldog volt, s sajnálkozó-szánakozó mondatai sohasem voltak szívből jövők — mások kedvéért, az egészséges anyák és egészséges gyerekek kedvéért sajnálkozott a fián, mert különben bántották volna őt, hiszen volt miért irigyelni. Neki kisfia született, de örökre, az ő gyereke nem ütötte meg magát, nem beszélt vissza, nem verekedett az iskolában, nem kamaszodott, nem szokott rá a dohányzásra, nem keveredett semmilyen társaságba, nem kötött bele szülei életformájába. Csak az anyja értett meg bármit is abból, ami volt —- a hangadásait, mozdulatait. Az a gyerek olyan volt az anyának, mint valami szüléssel létrehozott művészi alkotás, kész mű – nem lehetett megváltoztatni, nem lehetett; elhagyattatni vele a csecsemő állapotot, – csak elpusztítani lehetett volna. És ismertem főorvost, aki addig kopogott, csattogott, csattogtatott, kurjongatott egy vízfejű kamaszlány ágya mellett, míg a hatalmas homlokú — akár a számháborúba készülő gyerekeké – kiálló fogú kislány el nem kacagta, vagyis inkább el nem röhögte magát. A főorvos ezzel a mutatványával újra és újra zavarba ejtette vizitkész kollégáit, s még a komolysága is hiteles volt, amivel azt kérdezte, miért szomorú ma a kislány. A nővérek nem akarták megbántani tisztalelkű főnöküket, ezért nem mondták azt, hogy csak a jóisten tudhatja, miért szomorú vízfejű teremtettje, aki pedig friss levegőjű, napfényes szobában emésztgetheti a pépes ételt, amit vékony csövön keresztül juttattak a gyomrába; nem mondták, hogy a kislánynak árthat a nevetés, mert nehezen nyel, és nevetés után sokszor fulladozik, és nem mondták el azt sem, milyen nehéz, kiráncigálni a keresztbe-kasul bénult, lábak közül a hol kakis, hol pisis, hol menzesz-véres pelenkát.
Hallottam a gyerek szívhangjait. Az orvos büszkén nézett az arcomba, én pedig arra gondoltam, valahogy hókuszpókusz ez az egész, hiszen az a kis szív ver már jó ideje, és azoknak a szíve is ver már, akiknek az anyja művi vetélésre vár valahol egy kórházi folyosón.
Olyan volt az a szívhang, mintha ló vágtázott volna át egy kihalt városon — én pedig nem ilyennek ismertem meg a gyerekemet, az én gyerekem nem ilyen… zajos. Kicsit összezavarodtam, mert azt vettem észre,
hogy akik hivatalból foglalkoznak velem, azoknak csak az a fontos, amivel megbízták őket. Vizsgálatra küldenek, recepteket adnak, megmérik a súlyomat, szemrevételezik a terhemet. Az is zavar, hogy bárhova megyek-küldenek, a váróban mindig ül már egy nálamnál „terhesebb” nő, egy—két hónappal mindig le vagyok és le leszek maradva, s a gyerekemmel kapcsolatban nehezen tűrök bármilyen viszonylagosságot. Néha arra gondolok, jobb volna, ha nem élnék a gondozás adta jogaimmal, ha hagynám, hogy kihulljanak a fogaim, kiszáradjon a bőröm, megdagadjanak a Iábaim, mert mintha még mindig emlékeznénk isten átkaira, mintha a viselősségnek és a szülésnek még mindig nem szabadna valamennyire is elviselhetőnek lenni.
5.
Szeretem a ritmusokat, és nem vagyok válogatós bennük. Így aztán olyan zenét is szívesen hallgatok, amit régebben nem. Az, hogy ki, milyen zenét szeret, egy idő után egy kicsit a tulajdonságává is válik, én elvesztettem ezt a jellemzőmet, lehet, hogy véglegesen. Bármilyen dallamegész olyan, mint egy nagy, tejüveg bura, nyugton maradok alatta, mint egy kisgyerek, aki elbújt és várja, hogy megkeressék. És szívesen táncolok is a zenére, sajnálom, hogy nincs hely, ahol a kismamák összejöhetnének, és valami tompa, de színes félhomályban ringatózhatnának, keringhetnének apró terhükkel. Megváltozott a szaglásom is, megnyugtat, ha valahova belépve valamilyen erős szagot érzek, mindegy, kellemeset vagy kellemetlent. Egyszer egy telefonfülkében csak percek múlva vettem észre, hogy az erős szag, aminek örülök, borszag, mégpedig nem is friss, hanem olyan, amilyen a részegek után szokott maradni, hányadékra hasonlító, mosdatlanságra emlékeztető. Nem értem, mért nem válogatok a szagok között, de hát annyi minden van, amit nem akarunk megérteni, mert megértése csak önmagáért való többletmunka volna, a háborús fenyegetettséget nem ismerő, ráérős emberiség pár órás munkája, mert megértése sehogy se befolyásolná életünket. Nem tudjuk például, hogy a lepkelárva szívszerűsége mért ver gyorsabban, mint az ember szíve. Tudom, hogy undorodnom kellene a kellemetlen szagoktól, hiszen megtanítottak rá, s talán az is igaz, hogy örököltem azt a mozdulatot, hogy elrántsam a fejem a fajtársam köpete elöl, és lesöpörjem a bőrömről az apró bogarakat. Tudom, hogy egyszerűbbé váltam, amolyan nem akadályozó, nem-té-nyező – a folyamatosság jelképe, hús-vér, mégis elpusztíthatatlan szimbólum. És a nyugalmam biztosan idegesít másokat, részvétlennek gondolhatnak, amiért nem tudok együtt izzadni, sírni, átkozni, rikkantgatni velük; de hát semmi sincs, amin megütköznék, nem tudok semmilyen érzelembe beleveszni, azt érzem, mint egyszer, mikor a fogínyemet kalapálta a szájsebész, nem szabad átadnom magam a rázkódásoknak, nem szabad jóváhagynom, hogy a fejem a fejtámlának ütődik, különben olyasmi történik velem, amit még nem ismerek, de biztosan nem jó. Kár volt feltételezni valami tapasztalat előtti világot, életet, tudást – hiszen most is talán csak arról van szó, hogy a gyereknek jobb, ha én nehezen izgatom fel magam, tudom, hogy jót tesz neki a nyugalmam, s ezt mindenféle előzetes tapasztalat nélkül tudhatom. Nyugodt vagyok azért is, mert biztos vagyok abban, hogy a legnagyobb tragédiák is túlélhetők, s még évszázadok múltán is felbukkanhatunk egy-egy arcfor- mában, szemszínben, csontrendszeri sajátosságban. Ez a legtöbb, ami történhet velünk. Nincs olyan, hogy örökség – civilizációs hagyatékunk mindig azé lesz, aki megszerzi magának, génjeink pedig olyan hamar szétszóródnak leszármazottjaink között, hogy jobb is, ha nem ismerjük távoli rokonainkat, mert bennük már semmi magunkhoz hasonlót nem tudnánk felfedezni. Hamar felfigyelek a visító, éles hangokra. Úgy érzem ilyenkor, hogy valamit tennem kellene, hogy megszűnjön a sivítás.
Akkor is ezt érzem, ha szirénázást hallok, pedig a mentő-, rendőr- és tűzoltóautóban nincs semmi csecsemőszerű, hacsak az nem, hogy mindannyian feltétlenséget-elsőbbséget követelnek. Fiúk álltak a járdán, fekete kabátban és csizmában. Nem lógott sehol rajtuk a ruha, a hajuk is nagyon rövidre volt nyírva, de mégsem az egyenruhásokra emlékeztettek, nem valamiféle szervezetre, ami jogokkal és kötelességekkel látná el őket, ezáltal megóvná őket az önállóságtól. Valahogy felöltözve is pőrék voltak, s fejükön a színét is alig mutató, rövid haj inkább a pólyából kitakart csecsemőkhöz tette őket hasonlatossá, olyanokhoz, kiknek látványával az anyákat szokták megkínozni, hogy valljanak. Láthatták, hogy feléjük közeledem, rajtunk kívül nem is volt más az egész utcában. Egyikük se mozdult, s ezért csak oldalazva fértem át közöttük. Zavart a közelségük, az ilyen kis távolság már a csókoké és a verekedéseké szokott lenni, s én egyiket se akartam. Mielőtt elhagytam volna őket, még felbukkant előttem egy fekete kabátgallér, s én szerettem volna látni a gombokat is, de ehhez hátra kellett volna löknöm az egész testet, Késő volt a megszólaláshoz is – nem akartam odaadni a szám szagát, s nem akartam semmit érzékelni a másikból, arcbőréből, ruhájából. Tudom, ha nem lennék terhes, akkor mondtam volna valamit, de megalázónak mégsem éreztem azt az iszkolást. Biztos, hogy máskor se veszem észre, ha megaláznak.
Megpróbáltam megjavítani a centrifugát, de a fékbeállításhoz áram alatt kellett volna tartanom a gépet, Nem tudjuk, hogy vannak-e emlékei az újszülöttnek, de azt tudjuk, hogy a váltóáram segít az elmebetegeken – elfeledteti a rossz élményeket, igaz, a jókat is, s a nehezen szerzett ismereteket is megsemmisítheti. Abbahagytam hát a szerelést, ha a gyereknek valóban vannak már emlékei, én nem kockáztatom meg, hogy elveszítse őket. Kicsit féltem őt már különben is, ahogy nő, egyre kevésbé tudom elrejteni. Valahogy nagyon szem előtt van, talán jobb volna, ha elosztva fejlődne, a karjaimban a karjai, a hasamban a hasa.,., aztán nem sokkal a születése előtt összeállna hirtelen. Néha valóban jobban szeretném, ha itthon hagyhatnám valahogy, —nem neki való a tömött busz, az összecigarettázott bírósági folyosó, az élelmiszerboltok vevőinek türelmetlensége. Talán egyszer eljutunk addig, hogy magzatainkat nagytestű, jámbor háziállatainkkal hordatjuk ki, mert az ember gyerekkel vemhesített állatokra jobban tudunk majd vigyázni, mint az emberanyákra.
6.
Voltunk ultrahang vizsgálaton. Megkértem az orvost, fordítsa felém egy kicsit az apró képernyőt, hadd lássak én is valamit. Teljesítette a kérésemet, de azt mondta, itt most neki kell látni, nem nekem, s különben is, lehet még eleget velem a gyerek. Vigyáztam arra, hogy ne derüljön ki, milyen nemű, mert tudom, közvetlenül a szülés után könnyebb lesz elfogadni, ha fiú, ha lány. Láttam a feje körvonalait – szép kerek feje van; a szívéből pedig szabályosan mozgó vonalacska lett a képernyőn. Ebben a vizsgálatban nem volt semmi élményszerű. Megtudhattam, hogy nincs olyan fejlődési rendellenessége, ami lehetetlenné tenné az életét születése után. Egyébként meg van, él, és bizonyára változik a maga törvényei szerint. Mostanában csukódhattak le a szemei, s csak hét hónapos korában nyílnak ki újra. Pár hete mozog, vagyis pár hete érzem is, hogy mozog. Kezdetben olyan volt ez a mozgás, mint ahogy a tea megmozdul-megremeg a csészében, mikor a csészét felemelik. Aztán mintha lökte volna magát, nekem feszült valahol, s hirtelen megringatta az egész hasamat. Mozog, mert vannak izmai. Nem akar megfogni semmit, nem akar magához venni semmit, nem akar magától eltávolítani semmit. Nem azért húzza a lábát a hasához, hogy megvédje magját, nem azért fordítja el a fejét, hogy valamit lásson, vagy hogy ne lásson valami rosszat. Mozog, mert vannak izmai. Tapintgathat és hallhat.
A város zajához szép lassan hozzászokhatott már, s ha nagyon hangos környezetben kell lennünk, akkor — elnézést kérve az ott levőktől, betakarom a hasamat nagykabáttal, kispárnával; betakarom őt, hogy meg no ijedjen. Én pedig, én pedig elmosolyodom, ha mozdul, akkor is, ha beszélgetek valakivel – néha elárulom e mosoly okát,
de nem mindenkinek. Idegeneknek, ismerősöknek mégse mondhatom, hogy várjanak egy picit, mert most mással, a gyerekkel vagyok elfoglalva. Én voltam az utolsó az ultrahang vizsgálaton, tehát egyik, előttem sorra kerülő anya se kérte az orvost, hogy fordítsa felé is a képernyőt.
Egyre többet gondolok a szülésre. Nem lesz jó idegen gézmaszkosok között lenni, erős fénnyel megvilágítva. Legalább, a lábamat megtámaszthatnám valahol, legalább a lábszáramba kapaszkodhatnék. Legalább a gyerek apja velem lehetne, de úgy, hogy kimehessen a szülőszobából, ha mindketten ezt akarjuk, mert nem tudom, hogyan fogok viselkedni, nem tudom, hogy az önfegyelem segít-e inkább, vagy az, ha átadom magam a fájdalomnak. Ha nagyon fáj, ha nagyon eltorzul az arcom, akkor jobb, ha nem érez velem együtt senki. Rossz lesz az is, hogy más nők is szülnek majd körülöttem, lesz, aki megelőz a folyamatban, és lesz, akit én előzök meg. Pedig én azt szeretném, hogy mikor az én gyerekem születik, ne történjen más a közelünkben, csak az az egy születés. Hogy csendesedjen el a ház, ahol lakunk, hogy maradjanak ébren, de ne csináljanak semmit azok, akik szeretnek bennünket. Csak gondoljanak ránk, vagy mindegyikük tegye azt, amit nehéz helyzetekben szokott, imádkozzon, falja fel, amit a hűtőszekrényben talál, szerezzen magának nőt, menjen ki az apjához a temetőbe, béküljön ki azokkal, akiket érdemtelenül vadított el magától, vagy takarítson ki, számoljon babszemeket, vagy bármit, ami megszámolható, legyen telefonbetyár egy fél órára, ismételje meg gyerekkori, rossz tréfáit, olvasson krimit, lopjon virágot, s ha lefülelik, mondja azt, hogy újszülöttnek lopott. Csapja agyon valahogy az időt, áldozzon pár órát az életéből nekünk, s aztán ne gratuláljon, és ne küldjön dísztáviratot. S a szülés után se maradhatunk együtt, valahogy szétszórnak bennünket, a gyerek apja hazamehet, a gyereket az újszülöttek közé viszik, s engem is magamra hagynak. Pedig én jobban szeretnék legalább a gyerekkel maradni, melegíteném a testemmel, és hallhatná továbbra is a szívdobbanásomat. Nem tudom, miért nem maradhat az újszülött az anyjával. A koraszülötteknél érthető, bár az a pár hét, esetleg hónap, ami a szülés után eltelik, míg az anya végre megkapja a gyerekét, teljesen megváltoztathatja az anya viselkedését. A koraszülött anyjával megesik, hogy ránéz a gyerekágyra és hirtelen nem érti, hogyan is került egy gyerek oda, vagy egyszerűen elfeledkezik a gyerekéről, sokszor lekési az etetésidőt. Ha szólnak neki, azonnal elfordul a gyerekétől, ellép mellőle, mielőtt megnézné, hogy a gyerek biztonságos helyen marad-e nélküle. Ha hirtelen dolga akad, otthagyja a gyerekét a pólyázóasztalon, fürdőkádban…
Egyszer az ügyeletre egy csecsemőt hoztak, nagyon sovány, erőtlen, nyöszörgő csecsemőt. Az egyik lábát furcsán tartotta, olyan volt az a láb, mint a vízből éppen, hogy kilátszó, duzzadt, rothadó fadarab. Mint később kiderült, a csecsemőnek el volt törve a combcsontja, és törések voltak a koponyáján is. Az ügyeletes orvos, a védőnő, s a nővérek körülállták a csecsemőt, fel sem háborodtak a látványtól, csak álltak csendben, hogy legalább a nyugalmat biztosítsák a gyereknek. Bármelyikük egynapi felesleges mozdulataiból összeállhatott volna az a mennyiség, ami egy csecsemő gondozásához kell, ha egyikük csak nem gyújt rá háromszor naponta, hanem helyette megeteti a csecsemőt.., s úgy is csak négy kiskanálnyi tápszer kellett volna cumisüvegben, egy kiskád meleg víz.,. Mindegyikük valami olyasmit érzett, hogy inkább adta volna neki az asszony a gyereket, hozta volna előbb… Az anya pedig folyton azt ismételgette, hogy ő már így kapta meg a kislányt a koraszülött osztályon. Így kapta meg. És nem vett észre semmi változást azóta se, igaz, nem hízott a kicsi, de ő így kapta meg. És szeretné, ha lehet, a kórházban hagyni, vagy visszaadni a koraszülött osztálynak. Az anya ott volt, a gyereket meztelenre vetkőztették a vizsgálathoz, a világítás is megfelelő volt, az az anya mégsem vette észre, hogy csecsemője haldoklik.
Aztán már minden egyszerű volt, agyfolyadék-felszaporodás, tüdőgyulladás, egy másik kórház, kis hely egy felnőtt koporsóban, idegen, felnőtt halott lábainál.
7.
Nagyon hamar elkoszolódik rajtam a ruha. Úgy látszik, jobban keresem a lehetőségét annak, hogy leüljek vagy odatámaszkodjak valamihez. Könnyen le is eszem magam. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy megkínáltam vagy megetettem a gyereket is. Megtanultam úgy leguggolni, hogy ne nyomjam meg közben a hasamat, ami ilyen testhelyzetben olyan, mint egy nagy, keményre fújt labda, amit hirtelen az ölembe dobtak. Ha hirtelen mozdulok, könnyen elveszítem az egyensúlyomat, de még egyszer sem estem el. Viszont a baba mozgása sokat finomodott, olyan táncszerű, mintha már öröme is telne abban, hogy mozog, minta próbálkozgatna valamivel, ami neki jó, de amit én nem értek. Talán jobban szeret keresztben lenni, de mindig függőlegesbe csúszik, ha felkelek, ha járkálok vele, s aztán megpróbál újra keresztbe fordulni. Jólesik, hogy segít magán, mert én még nem tudok segíteni neki, hogy kényelmes helyzetben legyen. Egyáltalán nem sért; az önállósága, nekem nincs szükségem arra, hogy azt érezzem, tőlem függ mindenestől az élete. Amikor nagy volt a hó és csúsztak az utak, attól féltem, hogy elesek vele, S ha eltörik valamije, hogyan fogják begipszelni…
Egyik este leszólított egy férfi, követett is egy darabig. Nem tudtam feltalálni magam, nem tudtam neki mit mondani. Sajnáltam, amiért nem vette észre az állapotomat, és szerettem volna látni az arcát, amikor észreveszi. Bár olvastam egy prostituáltról, aki hét hónapos terhes koráig volt „keresőképes”, a kuncsaftjai a munkájából fakadó intimebb helyzetekben se vettek észre semmit. Én nem tudom, hogy hogyan viszonyulnak hozzám a férfiak, nem szoktam a szemükbe nézni, és kerülöm az olyan helyzeteket, ahol, mint nőnek is meg kellene nyilvánulnom. Nem tudom, mit jelent a férfiak számára a terhes nő, az viszont biztos, hogy az ilyen nő minden férfit megcsalt, egyszer biztosan, hiszen látszik is rajta a következmény. Tapasztaltam, hogy néhány férfi úgy volt udvarias, úgy volt előzékeny velem szemben, mintha lelepleződött volna, mintha valami köze lenne a gyerekhez, aki miatt előnyöket biztosít a számomra. Az ilyen férfi, ha átadja a helyét, nem megy el messze tőlem, én pedig úgy érzem, tudomást kell vennem róla továbbra is valahogy, de nem tudom, hogyan. És vannak olyan férfiak is, akik az anyaságra való készülődésemből próbálnak hasznot húzni, mindenáron el akarják hitetni velem, hogy anyának lenni jó, mégpedig az ő anyjuknak lenni a legjobb. Táplálhatom őket, megtudhatom szerelmi gondjaikat, megkérhetnek erre-arra – vagyis gyakorolhatom rajtuk az áldozatkészséget, a fáradhatatlanságot, a feltétlenség biztosítását. Ők készségesen és azonnal bele csusszannak valami kamaszfiú szerepbe, mindegy, hogy valójában hány évesek, én pedig segítek nekik, ha tudok, fáradtan is, közben persze el-elcsodálkozom azon, hogy hirtelen milyen sok kamaszkorú testvére lett az én leendő első gyermekemnek. Muszáj áldozatkésznek lennem, -hiszen azt próbálgatják ki, hogy milyen anya is leszek majd, és valahogy muszáj ideális anyának lennem, hiszen még semmilyen se vagyok valójában. Nem mondhatok olyasmit, hogy ezt még a saját gyermekemnek se teszem meg, hiszen nincs gyerekem, annak pedig, akit hordok, valóban mindent megteszek, mindennel ellátom a testem által. Így aztán ideális eszköze vagyok bármilyen gyermek— vagy felnőttben ébredő gyermeki vágynak. És vannak olyan férfiak is, akiknek nem tudott vagy nem akart gyereket szülni a felesége. Ők örülnek nekem, elégedettek amiért én mégis vállalkoztam a gyerekre, beleszólnak az életmódomba, az étrendembe, s ha tehetik, teljes tétlenségre kárhoztatnak, hogy meg ne erőltessem magam.
Ismerőseink, barátaink, férfiak és nők, szívesen tapogatják a hasamat. Többnyire úgy csinálják, hogy a két tenyerüket ráhelyezik a két oldalára, majd finoman végigsimítják a köldököm felé – mintha körbekerítenék a simogatással.
Nem kérdezik meg, hogy megengedem-e, hogy megsimítsák, nem azt kérdezik, hogy milyen is lehet a baba odabent, hanem hogy milyen is lehet odabent lenni. Simogatás után kicsit bárgyún-butuskán, de elégedetten rám mosolyognak, mintha azt mondanák, nincs baj, megvan még. Engem nem zavarnak a simogatások, nem féltem a babát, s valahogy azt is megértem, jó lehet a közelébe kerülni a helynek, ahonnan elindultunk, jó lehet valahogy ráismerni, kicsit tétován, kicsit meglepődve. Úgy látszik, a méhem csak üresen az enyém, terhesen átváltozik, olyan lesz, mint bármelyik anyaméh, ahonnan valamikor ember született. Játszóhely, találkahely, vagy inkább starthely – de mindenképpen közös tulajdonú valami.
Megtudtam, hogy a gyerek életben maradna már, ha megszületne. Tehát ezentúl majdnem, hogy felesleges vagyok a számára, s minden további nappal csak az esélyeinket rontja – ha nagyobb lesz, nehezebb lesz megszületnie, nehezebb lesz megszülnöm őt. Valami azért csak van, amiért érdemes maradnia még, amiért kivárja az átlagos időt. Erről persze nem olvastam semmit, s általában is úgy van, hogy hiába vagyok kíváncsi, a könyvekből nem azt tudom meg, a mit szeretnék. A könyv pedig, a gyerek méhen belüli fejlődéséről, el is borzasztott, hiszen sok, nagyon sok embriót és magzatot kellett méhen kívül megvizsgálni ahhoz, hogy a fejlődést napról napra követni tudja a könyv írója. Most már nem szeretnék megtudni semmit, a többször szült nőktől sem, hiszen jónéhány tapasztalatuk nem lett az én tapasztalatom is, hiszen nem undorodnom a nők érintésétől, nem lettek halálfélelmeim félidős korom után, nem lettem lusta és életunt. Nem lettem túlontúl szeszélyes sem, bár voltak, akik arra bíztattak, hogy használjam ki az állapotomat. Csakhogy nekem semmi nem jut eszembe, amit nagyon szeretnék és magamtól nem tudnék elérni. Fogalmam sincs, miért is kellene majd elepednem. S ha meg is kapnám, nem volna becsületes, ha aztán nagyon hamar másra vagy másra is vágynék. A beteljesülés-félék mindig egyneműek – nem lehet egyszerre jóllakni és csodát látni.
8.
Megbarnultak a mellbimbóim, s az udvaruk is nagyobb lett, és sötétebb. Most már végképp megasz-szonyosodtam, nincs rajtam semmi lányos, A köldököm kifordul olykor-olykor, s olyan, mintha mindig zsibbadt volna, de érzékeny is, mert könnyen kidörzsöli a ruha. Olyan csecsemőszerű így a hasam. So-kat nézegetem magam: az arcom nem változott, lejjebb asszonyos vagyok, aztán csecsemős, végül a lábaim valahol messze lent a hasamhoz képest soványabbakká váltak — majd csak összeállok valahogy.
Sokat ég a gyomrom. Minden reggel úgy ébredek, hogy elhatároznom, ma új gyomoréletet kezdek, azaz vigyázni fogok minden falatra, de hiába válogatok, egyre több ételféléről derül ki, hogy az is árt.. Tehetetlen vagyok, persze még ügyeskedem, még nem adtam fel. Olyan ez, mintha folyamatosan tűzvonalban lennék, s csak rajtam múlna, hogy kikerüljek valahogy belőle. Szégyen, hogy azt tapasztaltam, a gyerekeknek, betegeknek, lábadozóknak való ételek is ártanak — mintha velem már nem lehetne semmi jót tenni. Régebben egyszerű volt, ismertem azt a néhány ételt, amitől fájni szokott a gyomrom, ha mégis ettem belőlük, akkor tűrtem a fájdalmat, majd szép lassan elindultam a fürdőszoba felé, s hagytam, hogy nagyon átérezzem azt, hogy meg akarok szabadulni a fájdalom okától. Egyszerű volt, csak azt mondogattam magamban, hogy rossz, nem kell — így aztán könnyen ment a hányás. De most nem hányhatok, kell a táplálék a gyerek növekedéséhez és mozgásához is. Néha azon kapom magam, hogy megpróbálok megtakarítani pár mozdulatot a magaméiból, csakhogy a gyereknek több maradjon a saját mozgásához. Szerencsére még semmit sem jelentenek az egészséges gyomrúak, a könnyen és jól emésztők, még nem találtam ki róluk semmi rosszat, csakhogy egy kicsit is meggyűlölhessem őket.
Tudom, ez azért van, mert pár hónap múlva én is válogatás nélkül ehetek majd, ők most azért nem fontosak, mert rövid időn belül én is megszabadulok a gyomorfájástól. Úgy látszik, gyűlölni csak hosszú időn keresztül lehet, és úgy, hogy nincs módunk megváltoztatni, megszüntetni a gyűlölet okát. Az élelmiszerboltokban azért nekem is ugyanúgy kell válogatni, mint bármelyik gyomorbajosnak. Nem az egész bolt a mienk. Vannak áruféleségek, akár egész polcok, amik – mások számára láthatatlan – sötét csomagolópapírral vannak elfedve előlünk. Saját gyomrunkat kell megkímélni, a tiltás tehát tőlünk származik, mégis néha eszembe jut valami olyasmi, hogy nem érdemlem meg a fájdalmakat. Azon viszont nem gondolkoztam el és nem is fogok, hogy miért bűnhődöm így, s azt sem szeretem látni, ha valaki az eladó kínálgatására úgy válaszol, mintha az meg akarná mérgezni őt, mintha mindenkinek tudni kellene, mi az, amit ő nem ehet.
Elkezdtem utánajárni, hogy mit is kell beszerezni, mire a gyerek megszületik. Megtudtam, hogy hiánycikk az üvegreszelő. A mi fémreszelőnk nem lesz jó majd a gyerek almájának, és egyáltalán, semmi se lesz jó neki, amit eddig mi használtunk. Külön hely kell a ruháinak, a szennyesének, külön fog fürödni, aludni, enni. Mintha mi, a szülei tisztátalanságban éltünk volna idáig, amit ráadásul észre se vettünk. Tehát a gyereket el kell különíteni magunktól. Mert könnyen fertőződik. Régen meg azért kellett elzárni, hogy meg ne verjék szemmel a rosszakarók. Nekem valahogy a babona még így is jobban tetszik, mert a benne megfogalmazott tilalom csak a nem rokonokra érvényes, szülőkre tehát nem. Igaz, tudok egy törzsről, ahol, ha ikrek születnek, megölik a másodszülöttet, mert az anya nem bírna két gyereket cipelni magával mindenhova, és tudok egy másik törzsről is, ahol az anyák néha-néha – egyszerű húséhségből – megeszik a csecsemőjüket. De a megmaradt vagy életben hagyott gyerekeket óvják mindenütt a világon. Ahogy a szülő nőt is, a be-teget meg a haldoklót és a halottat, míg a temetkezési helyre nem kerül.
Találtunk nevet a gyereknek – azaz egy fiú és egy lánynevet. De ha kérdezik, nem mondjuk meg, azt mondjuk, ebben babonásak vagyunk. Pedig általában nem vagyunk babonásak, és nem egyszerűén arról van szó, hogy elfogadtunk egy babonát. Én úgy érzem, jobb nem elmondani, mert így talán valami marad nekünk is a gyerekből, amit csak mi tudunk róla, meg ha mások is tudnák a nevét, az olyan volna, mintha siettetnénk a születését, hogy minél előbb kezdje el az önálló életet. Szeretném, ha a választott név illene a gyerekre, de hát olyan keveset, tudunk róla. Jó ember lesz, mert még egyszer sem hánytam miatta? Folyton tesz-vesz majd, mert most sokat mozog? Akarnok lesz, mert most öntörvényű, mint a magzattársai?
9.
A köldököm nem húzódik már vissza. Olyan, mintha tizenegyedik kézujjam lenne. Kicsit rövid ugyan,de ez a furcsa, puha, hajlíthatatlan ujj ér oda elsőnek mindenhova. Ha odanyomódik valamihez, tudom, ideje kicsit hátrább lépni, nehogy az egész hasam megnyomódjon. Megbékéltem már a bélszerűségével is, hiszen akármilyen is, hasznát veszem, s a bőre se olyan érzékeny már. Alkalmazkodott, tehát joga van a megbecsüléshez, így, kitüremkedetten is. A gyerek sokat mozog. Különösem akkor, ha az oldalamon fekszem, és betakarom a hasamat. Néha megcsiklandoz vagy meglöki a kezemet, ha írok vagy olvasok. Elmosolyodom ilyenkor, s az az időszak jut az eszembe, mikor minden, akkor még ritka és apró mozgása elvonta a figyelmemet.
Belejöttem a kiszolgáltatottságba. Kezdetben nehéz volt, mert el kellett döntenem, hogy a terhességgel járó kényelmetlenségeket, változásokat eltitkolom-e a gyerek apja elől vagy sem. Tudtam, ha mindent eltitkolok, olyan leszek, mint azok az anyák, akik apa nélkül vállalnak gyereket. Nagy volt a csábítás, hiszen az anyának a magzattal való kapcsolata olyan, hogy nem vethető össze semmilyen más kapcsolattal.
Ezt a kapcsolatot nem kell fenntartani, nem kell érte megküzdeni nap mint nap, nem kell félni a megszűnésétől. Aki magzatot hord, az érezheti azt, hogy soha nem lesz már egyedül, s ezért könnyebben mond le más, bizonytalan hosszúságú kapcsolatáról. A szeretett másik mindig vele van, nem kell aggódni érte, nem kell félni attól, hogy mással cserél fel. Áldozatot kell hozni érte, de az áldozat egyben uralom is; a másik fölött, hiszen hálát lehet majdan elvárni érte, A kiszolgáltatottsághoz viszont bátorság kell és bizalom, hogy a másik, a felnőtt, egyenértékű másik nem él vissza vele. Én beletanultam a kiszolgáltatottságba, a gyerek apja pedig részesülhetett mindabból, ami a gyerekünk kihordásával jár.
Nem tudom, miért, de könnyen leejtek tárgyakat. Nem a kezemből esnek ki, hanem akkor kerülnek a földre, ha valahová le akarom tenni őket. Én úgy látom, hogy már jó helyen vannak, de aztán mégis lecsúsznak valahogy. Mindig elhibázom a széleket, s mégsem vagyok hajlandó rászoktatni magam arra, hogy mindent középre tegyek. Talán azért sem, mert végül is nem alakult ki bennem valamiféle félelem, hogy vigyázzak, mert újra eltörök valamit. Talán az lehet a baj, hogy a hasamtól nem férek elég közel a helyhez, ahova pakolni szeretnék, azaz megrövidültek a kezeim – vízszintes alkalmatosságaink, az asztalok, polcok, peremek pedig távolabbra kerültek. Az eltört, vagy csak megrepedt dolgokat egyáltalán nem sajnálom, csak hirtelen megjegyzem magamnak, hogyha fontos, akkor újra meg kell venni. A leejtések által újfajta tapasztalatokra tettem szert, — vagy csak felelevenítettem azokat, amikkel úgy két-három éves korunkban rendelkezünk – meg tudom becsülni egy-egy tárgyról, hogy milyen magasról, mire kell esnie, hogy még ne törjön össze az-az meg tüdőm jósolni épsége határait. Mire felnövünk, kialakul bennünk valahogy, hogy semmit se szabad a földre ejteni, vagy ha le is ejtünk valamit, az legalább ne legyen törékeny. Pedig hát nemcsak két, a törékeny és a nem törékeny kategória létezik. A törékenynek ismert vagy inkább képzelt dolgok között sok van, ami mégse törik könnyen. Az üvegholmik zökkennek csak egyet, ha valamennyire is puha földre érkeznek. Sokat segít a forma, a hosszúkásak valahogy gyakrabban egészben maradnak, valamelyik szélükre esnek, s csak aztán dőlnek el. Nem ijedek meg, ha leeső dolgot látok, ezért tudom megfigyelni földre érésüket is, Nem bosszankodom az ügyetlenségemen. Én úgy érzem, mindent úgy csináltam, ahogy kell, nincs részem a sikertelenségben. Inkább csodálkozom, pontosan úgy, mint mikor az italautomata nem dob poharat a folyadék alá, s a frissítő elfolyik a semmibe a lucskos rácsok között. Nem érzek lelkiismeretfurdalást, igaz, mostanában egyébként is ritkán szoktam megharagudni magamra. Nem szégyellek olyasmiket, amiket régebben igen; nem ugrok fel, ha úgy ébredek, hogy a párnámon friss nyálfoltot találok, nem mondogatom magamnak, hogy malac vagyok, ha leeszem magam. Engedékenyebb lettem magammal szemben, még csak nem is megbocsátóbb. Olyan, mintha az ügyetlenségemből fakadó apró történések és változások a gyerek csínyjei lennének, megmosolyogni valók, gyerekélethez tartozók.
Én, a felnőtt lettem ügyetlenebb, de a gyerek által. Nehezen szokom meg az olyan élményeket vagy inkább történéseket, amikben valahogy elszólítódom a világtól, s néhány percre magamban kell maradnom. Az ilyen események kiszámíthatatlanok, mert előzmény nélkül valók, és semmi közük az emberekkel való kapcsolataimhoz. Példátlanok és hasonlíthatatlanok. Vagyis inkább ahhoz hasonlíthatók, amit néhányszor már láttam a krimi és politikai gyilkosság témájú filmekben…, ha valakit lelőttek, ha valakire rálőttek egy finom márkájú, másodpercek alatt összeállítható hangtompitós fegyverrel. Ha a gyomorsav hirtelen felfut a számba, a fájdalomtól beszédképtelenné válók, s mintha jégen lökném el magam, olyan gyorsan távolodnak-idegenülnek el a különben ismerős, jól kezelhető tárgyak a szobánkból, vagy a különben jelentéktelen várostartozékok az utcából. Legalább látszana rajtam ilyenkor valami, hogy ne kelljen magyarázkodni, vagy tehetnék egy apró mozdulatot, amiből minden kiderülne. De nincs egyetemes gesztusa annak a jelenségnek, ahogy a gyomorsav föl-le jár a nyelőcsőben a száj és a gyomor között.
Az arcomon persze tükröződhet a fájdalom, és láthatók rajta az önfegyelem izomrándulásai, de eddig még mindenki csak magára gondolt, ha ezt a fajta arcomat látta. Volt, aki megijedt, mert azt hitte, valami rosszat, illetlent mondott; volt, aki azt gondolta, nyert ügye van, különleges elbírálásban fog általam részesülni, mert azt hitte, története hallatán könnyesedett meg a szemem; és volt, aki elhallgatott hirtelen, mert úgy érezte, nem értem meg, hiszen rosszallás van az arcomon. Nem gondoltam volna, hogy ennyi és ennyiféle bűntudat van az emberekben, hogy olyan könnyen elbizonytalanodnak tetteik értékét, értékelését illetően. Kezdetben – amennyire a fájdalom engedte — még szórakoztattak is a könnyen szerzett vallomások, védekezések, később viszont megijesztett a lehetőség. Egy összeráncolt homlok, egy semmi-tartalmú ejnye-ejnye és máris szinte bárki önmarcangolásra bírható. Akkor is bajban vagyok, ha a gyerek úgy mozdul, hogy megnyomja a húgyhólyagomat. Nem okoz fájdalmát, de váratlansága miatt magára vonja a figyelmemet. Van úgy is, hogy a gyerek hosszabban marad a hólyagom közelében, ilyenkor a feszülés is folyamatos. Én eddig nem tudtam, mi az, ha valami kényelmetlen. Úgy választottam ruhát, cipót magamnak, hogy sehol se szorítson vagy nyomjon; tetszeni vágyásom soha nem tudta legyőzni idegenkedésemet a piros csíkoktól és foltoktól, amiket a szoros, kicsi, különben divatos és csinos holmik hagyhattak volna a bőrömön. Az olyan helyeket pedig kerültem, ahol kényelmetlen testhelyzetet kényszerítettek rám, én nem tudok feszes izmokkal oldottam beszélni. A kényelmetlenséget tehát nem régóta ismerem* A kényelmetlenség az, ami még innen van a fájdalmon, nem jogosít fel semmire, nem lehet hivatkozni rá, nem lehet miatta megszakítani az adott cselekvést, s valahogy magunkat okolhatjuk miatta, mert nem szokás segítséget kérni a megszüntetésére, megszüntetni csak mi magunk tudjuk. Leginkább az olyan fájdalmakhoz hasonlít, melyektől mégsem akarunk megszabadulni, mert általuk dédelgethetjük egy darabig magunkat. Jó érzés a nyelvünkkel nyomogatni a duzzadt fogínyt, jó leharapdálni a szépen gyógyuló, apró seb elhalt széleit, jó megtapogatni a kis pattanásokat a bőrön. És ismertem pár kiskamaszt is, akik szálanként, csomónként tépték ki a hajukat, nem éreztek fájdalmat közben, mert nem tudták, a túlzott szülői fegyelmezés—korlátozás ellen védekeznek így. Én azt szeretném, ha a gyerekmozgások okozta kényelmetlenségek a fájdalom határába tolódnának, hogy hivatkozni lehessen rájuk, mert a feszülésektől lassabban tudok járni, félek, hogy elkések, félek, hogy türelmetlen leszek.
Sokszor fáj a derekam is. Nem tudom, hogy egy nap alatt mennyit használhatom, hogy estére ne fájduljon meg. Eddig még mindig tudtam, hogy milyen és mennyi munkából lesz enyhe fáradtság, izomláz vagy álmatlanságba forduló kimerültség, s csak rajtam múlt, hogy melyiket vállalom. Emellett az évek folyamán kialakult bennem, hogy kitartó és jól irányítható a testem – az izmaim, tüdőm és vérkeringésem – s bármikor képes hirtelen és nagy erőfeszítésre. Jól szolgált mindig, rágondolás nélkül is követte az élményeimet, sosem kellett félnem attól, hogy elalszom, pedig ébren kellett volna maradnom, s csak ritkán fohászkodtam valami névtelen lényhez vagy istenhez, hogy jaj, csak ezt bírjam ki, csak kibírjam a végéig. A derekam viszont kicsúszott most az ellenőrzésem alól. Fontossá vált, de mégse tudom uralni, pedig a fájdalma rádöbbentett arra, hogy milyen sok mozdulatunkban részt vesz, nemcsak a hajolásban, hanem a járásban, fordulásban vagy bármilyen helyzetváltoztatásban. Legalább jelezné valahogy, hogy honnantól kell megkímélni, de mindig csak utólag fáj, utólag lázadozik, így aztán egy kicsit becsapottnak érzem magam. Egyszer túl sokat dolgozhattam, mert estére úgy megfájdult, hogy nem tudtam kikelni az ágyból. Négykézláb álldogáltam, jó darabig, mert minden mozdulatnál fájt. Tehetetlen voltam, egyszer végre a szó nem elvont értelmében. Előttem az asztalon fejjel lefelé, s az olvasási távolságon túl egy napilap feküdt félbehajtva. Azt kezdtem el böngészni, és nem gondoltam arra, hogy a félbehajtás miatt sose érek a cikk végére. Majd a könyvespolcokat nézegettem, mintha hirtelen fontossá vált volna, hogy tudjam, mit is akarok elolvasni még az életemben a megvett, de még olvasatlan könyvek közül. Aztán arra gondoltam, hogyan is lehetne még átrendezni a szobát.
Végül lelepleztem magam, még mindig négykézláb állva, hogy úgy teszek, mint azok a mozgásszervi betegek, akiknek meg-megrándul akaratkanul a kezük vagy a lábuk. Kitalálnak a környezetük számára valami okot az egyébként váratlan és nem akart mozdulathoz, megigazítanak magukon valamit, pedig nincs is semmi igazítanivaló rajtuk, kinyitják a táskájukat, pedig nincs is szükségük semmire belőle. Azt akarják hirtelen, ami a rángás-szerű mozdulatból következhet. Azt akarom én is, amit a mozdulatlanságom megengedett, észre se vettem, hogy lemondtam a felkelésről. Nem estem kétségbe és nem reménykedtem – azzal kezdtem el foglalkozni, ami éppen akkor adatott.
10.
Nyulakat láttam egy hentesüzletben. Megnyúzott nyulakat hűtőpultban. Olyanok voltak egymásra fektetve, mint összekupacolt, de még élő magzatok. Legalább egy kis szőrt hagyhattak volna a lábukon, mert akkor abból a pár szál fehér vagy szürke szőrből újra el tudtam volna képzelni a bundás, valami zöldségfélét rágcsáló nyuszikat. De így, egyetlen apró utalás nélkül menthetetlenül magzatokra hasonlítottak. Jobb lett volna, ha nem térek he abba a boltba. Csúnya gyerekeket se szeretek látni, nem tudom miért. Valahogy nagyon elütnek a többi gyerektől, és felhívják magukra a figyelmet. Mintha egy-két vonásukban túl hamar kialakultak volna, s ezekben a vonásokban felnőtt korukig már nem is változnának. A szép gyerekek hasonlítanak egymásra, a csúnyák inkább csak egyik, nem feltétlenül csúnya szülőjükre. Sosem voltam valóságellenes, de mostanában könnyen elfogadom, ha valaki azt mondja, nem nekem való a látvány, jobb, ha nem látok valamit – egy csúnya sebet vagy állathullát, fogyatékos gyereket, részeg nőt. Pedig én nem lettem undorodós, úgy látszik, az emberek hisznek valami magyarázhatatlanban, hogy az élet árnyoldalának jelenségei hathatnak valamilyen módon a terhesanyákra, mégpedig árthatnak nekik.
Szeretném, ha beszélnének rólam, ha a körülöttem élők elmondanák, hogy miben is változtam. De azt tapasztaltam, hogy nem nagyon hagyatkozhatok a véleményekre, mert sokszor ellentmondók, Van, aki szerint elfogadóbb, türelmesebb lettem, mások szerint határozottabb, harcias, anyatigris-féle. Valaki azt mondta rám, hogy boldog vagyok, más szerint zárkózottabb lettem és félénk. Azt hiszem, mindenki olyannak lát, amilyennek szeretne, és olyan vonásokkal ruház fel, amiket eddig hiányolt belőlem, vagy magából hiányol. Nem haragszom azért, amiért ilyen senkiföldje lettem, határmezsgye, amit nem használnak ugyan, de amiről talán sokszor ábrándoznak, hogy mit is vetnének belé. Azt viszont nem szeretem, ha engem nem hagynak beszélni arról, hogy én miben látom a változásaimat. A testi változásaimról pedig mintha illetlenség volna beszélni. Mintha az áldott állapotnak valóban csak áldásnak szabadna lenni. Így viszont szinte lehetetlen együttérzést várni vagy kiváltani, hiszen nekem alapjában nem lehetne semmi bajom. Talán az öregekhez kellene fordulnom, ők olyan jól és hosszan el tudnak csevegni akár egy enyhe gyomorrontásról is, és olyan árnyaltan, lelkesen tudnak beszélni testi bajaikról. Lehet viszont, hogy ők meg betolakodónak tartanának, mert az én bajaim elmúlnak a szülés után, míg az övéik az életük végéig kísérik őket.
Kezdetben sokszor meglepett, hogy az embereknek milyen különös elképzeléseik vannak arról, hogy mire van szüksége egy kismamának. Többnyire használhatatlan ajándékokkal leptek meg, s ha meg mertem kérdezni, kiderült, nem is rám, hanem a gyerekre gondoltak. Ez egy kicsit rosszul esett, mert úgy éreztem, csak nekem van jogom különválasztani a gyereket magamtól, – legalábbis a születéséig – hiszen csak én tudom, hogy milyen, mekkorát nőtt, milyenek a mozgásai. Azt nem éreztem, hogy tőlem függ az élete, de azt igen, hogy a tulajdonságai csak általam érvényesülhetnek. Az ajándékokat tehát a gyerek kapta, de még így se voltak elfogadhatók, volt közöttük ártalmas is, így aztán sokszor visszakerültek az ajándékozóhoz. És az ajándékozó nem sértődött meg. Ezután egyre nagyobb belenyugvással hagytam, hogy a rám gondolók megajándékozzák magukat ezzel-azzal, amit különben nem vettek volna meg maguknak, csak így a gyerekem ürügyén.
Kicsit különös volt látni, ahogy nem is magzatokká, de valahogy pár éves gyerekekké változva hoztak nekem egy doboz jófajta, erős cigarettát, friss, meleg süteményt, egzotikus gyümölcsből készült italt, s aztán a szabadkozásomra, boldog beletörődéssel láttak a kicsomagoláshoz. Volt, hogy elfogadtam a meglepetést, de akkor meg az ajándékozó kért vissza belőle, valamennyit, mert szégyellte ugyan, de ő is megkívánta. Még most sem értem, mért kell ürügyet keresni ahhoz, hogy az ember meglepje magát, mért vágynak olyan sokan vissza… Valaki, egy fiatal férfi, azt is mondta, milyen jó lehet a babának, szívesen cserélne vele.
Engem megijesztett ez a vágy, és hirtelen a gyerek apjára gondoltam, mért nincs velem, hogy megvédje a gyerekünk helyét a váratlan igénylőtől. Csíkos lett a hasam, az utolsó hónapra hirtelen sokat nőtt a gyerek. Míg meg nem halok, rajtam lesz a nyoma annak, hogy valamikor gyereket hordtam. Nem tudom, hogyan viszonyuljak ezekhez a csíkokhoz, sok minden eszembe jut róluk, Láttam egy halott öregasszonyt, akinek a mellei olyanok voltak, mint két hanyagul ragasztott, olcsó, kifakult papírzacskó, mégis azt az érzést keltették, hogy valamikor gyerekek szoptak belőlük. Egy filmben pedig azt veti az öregasszony a kivégzésre váró partizánnő szemére, hogy legalább vagy inkább gyereket szült volna, s ekkor a nő tejet fröcskölt a melléből az öregasszony szemébe. És láttam egy középkorú elmebeteg nőt, aki úgy próbált tekintélyt szerezni betegtársai előtt, hogy felrántotta a hálóingét és azt kiabálta, én gyereket is szültem, nekem gyerekem is van – olyan volt a hasa, mint sose-mosott, sose-cserélt lábtörlő.
Nem vagyok édesszájú, de mostanában legszívesebben csak süteményen élnék. Városok, apró üzletek, éttermek jutnak az eszembe, ahol valami nagyon finom édességet ettem. Előbb egy ízre emlékszem, aztán a helyre, ahol vettem a csemegét, aztán az utazásra, ami a hely eléréséhez kellett, majd pedig akkori valómra és emberekre, sok-sok emberre, akikkel azóta se találkoztam, akik megöregedhettek már, vagy meg is haltak. Kicsit szégyellem, hogy ételek kapcsán emlékezem, hogy a régen hosszabb-rövidebb időre fontossá vált férfiak és nők kuglófnak, túrás kockának, jégkrémnek köszönhetik a feltámadásukat. Viszont az a büntetésem, hogyha már eszembe jutottak, végig is kell gondolnom, hogy miért tűntek el az életemből. Végül is egyszerűsíteni is lehetne a dolgot; szükségem van valamire, tehát természetes az, hogy eszembe jut, hol is szerezhetném be. Igaz, értelmetlen volna pár darab süteményért elutazni. Oda is, ahova egyébként nem akartam volna soha visszatérni.
Nem szívesen mozdulok ki otthonról. Ha készülök valahová, többnyire elhúzom az időt, mindig találok valami rendezgetni valót, így aztán rendszeresen elkések mindenhonnan. Régebben, ha késésben voltam, átidegeskedtem az odautat – cserébe a késésért. De most nem tudom felizgatni magam, hiába tudom, hogy biztos a késés, nem érzem, hogy ez olyan nagy baj lenne. Úgy érzem, nekem megváltoztak a feladataim, nem az a dolgom, hogy pontos legyek, hanem hogy az utca napos oldalán menjek, hogy összekucorodjak az ágyban, ha fáj a gyomrom, hogy kicsivel több vaskészítményt szedjek, ha gyengének érzem Magamat.
Elkereszteltem a gondozó orvosomat, egy háborús bűnös orvos nevét kapta, mert szótlan, szemüveges, és tekintély helyett azt az érzést kelti, hogy a tudását jóra is használhatná meg rosszra is. Jó volna tudni annak a nácinak a keresztnevét is. Jobb volna, ha egy német férfinév kerülne a családi háziszótárunkba, és nem egy tömeggyilkos vezetékneve. Volt nálunk a gondozónő. Elmondta, hogy minden szülés más, majd hosszan mesélt a sajátjáról. Én arra gondoltam, csak nem lehetett az olyan jó, ha ilyen sokszor elmeséli, s az is eszembe jutott, mi az, amit én is szívesen elmesélnék akárhányadszorra is, de nem találtam ilyen élményt az életemben.
Szeretnék hasra fordulni. Csak egy kicsit. Egy egészen kicsi időre. Mintha csak azért tenném, hogy el ne felejtsem, milyen is…
Kis domb a hasamon. A gyerek nyomta ki a kezét vagy a lábát. Odateszem neki a tenyeremet, simogató, tapogatom. Visszahúzódik, majd rögtön utána máshol nyomja ki a hasamat. Odateszem én is a tenyerem. Játszunk. Pedig még nem is láttuk egymást.