Freudnak
A pad alá. Én biztosan, mester, én oda fogok esni.
A bankom addig ígérgeti az öregségemre rakosgatott forintjaim stabilitását, míg az infláció biztosan mínuszba viszi majd. Lehet, még nekem kell majd fizetnem azért, hogy kezelték, törődtek a pénzemmel, habár az elveszett. S mivel a gyerekeimet nem család- és klánalapúan neveltem, rájuk se számíthatok majd. A pénzintézet a válságra, a gyerekeim pedig a társadalomra fognak mutogatni majd, a sorsom megoldását illetően. Hogy honnan és miből is lesz nekem kenyerem. De engem most egyen meg a fene, mert eszembe jutott, hogy ez már megtörtént egyszer. Az, ami most az öregekkel, az már megtörtént a lányokkal. Azokkal, akik hozzád jártak. Akik elpanaszolták, hogy apjuk vagy valamelyik férfirokonuk úgy közeledett hozzájuk, mint férfi a nőhöz. Azaz vérfertőző szándékkal. És te esetet csináltál belőlük, és egy kötetbe gyűjtötted őket, de aztán azt mondtad, hazudtak. Mert nem hitted el, hogy a felső osztály, az arisztokrácia ennyire romlott. Az az osztály, ahova te is kínkeservesen, de felverekedted magad. És aztán elhagytad Európát, mert nem voltál elég árja, de aztán még gégerákos is lettél. Talán mert nem jó szívvel szívtad a pipád. Talán mert azt érezted, tartozol a lányoknak. Akik úgy ecsetelték szexuális bántalmazásukat, a csábítást, hogy lelki szemeid előtt már-már te is láttad. S ezért nem tudtad soha elhinni igazán, hogy hazudtak.
Pedig rájöhettél volna, hogy csak a tömeges elértéktelenedésükre válaszolnak így. Hisz’ tudtad, hogy az ember a tiltott, a nem megfelelő vágyait elhárítja magától. Másokra vetíti. És azt is tudtad, hogy az emberek szeretnek álmodozni pénzről, hatalomról. Csakhogy azt el se tudtad képzelni, hogy a nők, fiatal lányok vágyjanak ilyesmire. Pedig ez történt, mester. A lányok nem hazudtak, csak álmodoztak. Maguknak álmodták (identifikáció) apjuk hatalmát. Sé rávetítették (projekció) a vágyaikat. És te megérthetted volna őket, te biztosan. De féltél, féltél kimondani, hogy vége, valaminek biztos vége van. És valami új kezdődik ezekkel a lányokkal. Akik azért mertek beszélni neked, mert bíztak abban, hogy ahogy az álmokat, úgy őket is megfejted. Hogy mi is történik velük éppen. És lehettél volna közvetítőjük, szószólójuk. De te inkább a beszélőszerved rákjába menekültél előlük. Pedig hát nem akartak ők rosszat. Csak nem értették, hogy lettek a férfiak, fiúk ilyen töprengők, nem magabiztosak. Ilyen tétovák, mérlegelők. Ilyen észlények, semmint szívlények inkább. És ha meg tudták volna fogalmazni, mi is megy végbe bennük, a projektív identifikációs álmok helyett azt mondták volna: Papa, én a te helyedben oda nem adnék egy szép, fiatal, okos lányt egy ímmel-ámmal házasuló férfinak. Én nem tennélek ki téged tapasztalatok nélkül a nászéjszakának, és egyáltalán. Nem akarnék neked olyan világot, amiben kuss lesz a neved. Hűségesnek kell lenned majd, miközben a társad fizetett és fizetetlen nőkkel veheti körbe magát, ha elunja asszonyát. És főleg nem tennélek ki egy olyan világnak, amiben halálodig egyetlen embertől fogsz majd függni anyagilag és emberileg egyaránt. S hogy milyen lesz ez a valaki, azt majd az idő dönti el, semmi más. Hogy kihasználja-e ezt a függést, vagy inkább felelősséggel vállalja. A lányok csak azt akarták mondani, hogy ha választani kell felnövekedésük után, akkor inkább az apjukkal maradnának. Akit ismernek, aki kényeztette, szerette őket eddig is. És dehogy akarták az apjukat börtönben látni. Csak be voltak rezelve, és nem akartak egy álságos, hazug világba csöppenni, ahol egyszerre volt jelen az ő házasságig kötelező szüzességük, s a piros lámpás ház a sarkon. A lányok csak azt akarták mondani neked, hogy ha lehetne, akkor szívük szerint az apjukkal maradnának. És lemondanának a gyerek utáni vágyukról, és gondoskodási ösztönükkel inkább a betegek, öregek ágya mellé mennének. Vagy békítenének civódó férfiakat, nőket és csoportokat. Ezt akarták neked mondani a fiatal, szép vagy csúnya, de viszonylag gazdag lányok. És csak neked, hisz’ azt ígérted, amit neked mondanak, azt megőrzöd a sírig. De te esetet csináltál belőlük, a vétkes vagy vétlen papákból pedig szexszomjas szörnyeket. Tömegével.
Pedig a lányok jót akartak. Igaz, maguknak jót. El akarták mondani, vagyis meg akarták fejtetni veled, hogy úgy érzik, a pad alá estek. Hogy nem akarják a húzódozó, anyagi megfontolásokon töprengő, számolgató férjet, aki ha megengedheti már magának, házat vesz, és a házba feleséget nem. Viszont a papát meg nem akarhatják, és a papa is mintha el akarná passzolni őket mihamarabb, nehogy a nyakán maradjanak.
Ha lett volna füled rájuk, Mester, akkor ki tudja, talán nem nőtt volna gazdasági világjátékká az elpasszolás. Hogy vajon kinek is kellene viselni a felelősség terhét? A nők, gyerekek, öregek, munkanélküliek és a klímaváltozás miatt éhen maradtak életének vagy éhhalálának terhét ebben a változatlanul patriarchális, mindent egy úrra-gazdára, egyistenre tevő világban. Ahol egyre kevesebb a felelősségteljes úr, viszont egyre több a nincstelen.
