Juhász Zsuzsanna: Hozadék

     Minden világos. A fiamon gyakorolt. Játszotta a bántalmazott nőt.
     Azért ment neki olyan lassan a takarítás, a teregetés. Alomtisztogatás. Mert állataik azok voltak bőven. Azokon, azokkal mutogatta a kislány, milyen jó anya válna belőle.
     De piszmogott. Folyton, mindig, mindennel. Mert akkor volt legalább egy kis nyugalma és sikerélménye. Pont mint egy bántalmazott nőnek. Aki az istenért se válik el, hanem tűr évtizedekig. Csak közben felnevel egy-két gyereket. Akik már megszokták a bántalmazást. Hogy az anyjukat üti az apjuk, és olykor nekik is kijut a verésből.
     Aztán olyan helyet, társat, munkát találnak, ahol folytatódik minden. Mert ehhez vannak szokva. Ez ismerős. A szitok, a becsmérlés, az övön aluli ütések. Testben és lelkileg is.
     De ezt a kislányt nem bántotta senki. Sőt. Olykor ő rohant ki. Váratlanul és ok nélkül, csak úgy, vagy azért valamibe belekötve. Hogy a fiam nem rögtön pattant, hogy elfelejtkezett valamiről, amit egyébként is, magától is tudnia kellett volna. És a fiam nem értett semmit. Én sem. De azért kárpótolta a lányt. Vett neki ezt-azt, és szerzett neki új dísznyulat az elpusztult helyébe.
     És nem értette ugyan az okát, de hagyta a lányt piszmogni. Pontosan úgy, mondom én, mint amikor a bántalmazott asszonyok kicsikét megpihennek. Mikor zaklatottságukat aprólékos munkába fojtják. Olyanba, ami minden más nőnek maga a büntetés lenne. Életfogytos. De ezt a kislányt, mondom, nem verte senki. Se kézzel, se szóval. Sőt. Jóformán elkényeztettük. Én is, a fiam is.
     Nekem különben is anyósjelölti kötelességem volt, hogy szépen bánjak vele. Hogy szeresse a fiamat. Hogy tegye a dolgát, ami ugye a fiam szeretetére lett volna. De nem. Mert mint kiderült, élt még az altáji éheztetés igencsak csúnya, de hát mégis csak jól beváló jogával. Sokszor kitért a fiam elől. Mert neki tanulni kellett. És akkor sötétbe borult az egész család. Pisszenni se mertünk, nemhogy nevetni. Nehogy éreztessük vele, hogy nekünk milyen jó, miközben ő tanult. Mert stresszesen tanult. Eleve izgulva, azon nyomban, hányast kap majd.
     De bántani nem bántotta senki. Ja, és az anyját se. Az apja. Olykor az apja kiakadt, morgott a költekezések miatt, de aztán felvonult a szobájába. Az anyja meg olykor eltört pár tányért. A földhöz csapta, na. Mi van abban? Az indulatait a férjéről a tányérokba vezette. Mint az áramot. De bántalmazva ő sem volt. Sőt. Lehet, hogy volt szeretője is, de ez nem biztos. Vagy csak féltékennyé akarta tenni a láthatatlannal a nagyon is valódi férjet. De emiatt se bántalmazták. Sőt. A férje még inkább nem volt féltékeny. Valaha kamionozott. Ő aztán tudja, hogy a szex nem minden. Sőt. Majdnem az utolsó, ha pénzről, megélhetésről van szó. El is vállalt minden pluszmunkát.
     És az asszonynak csak a törlesztésre, a házhitelre valót kellett megkeresnie. Heti harminc órában sem. De a kétkeresős családmodellt nem neki találták ki. Valahogy pánikba eshetett. Hosszú, láthatatlan pánikba. És bizonyár félt is. Félt a földönfutástól. Hát előre gyúrt rá. Jól meghizlalta magát, nem mozgott, fájt a feje, magas vérnyomása lett. És tönkrementek a csuklói. Pedig nagyot nem emelt. Csak ülve, sok kicsit. Viszont sok húst evett. Vagyis nem túl sokat, de sok szénhidráttal körítve. Mert készült a futásra. Még akkor is, ha nem volt tudatában. Mert ugyan hogy is vallhatta volna be magának, hogy a férje nem keres már annyit, hogy eltartsa mindannyiukat. A dereka meg neki is tropára megy olykor. És lóg a függőpadon. Mint egy denevérember. Mindenféle plusz képességek nélkül.
     És elkezdte ostorozni magát. Megvan tehát a bántalmazás! A fájó ínhüvelyével ült otthon, és olykor mélységesen lenézte önmagát, hogy alig kap valami pénzt a betegállományban.
     Vagy csak úgy csinált. Mintha bántaná az otthon ülés. Csak mondta. De én ezt nem tudom. Nászasszony-jelöltemet még sohasem láttam.
     De azt láttam, hogy a fiam megkönnyebbült. A lány nélkül már nem olyan kiegyensúlyozatlan. Percek alatt kitakarít. És nem zuhanyozik mindennap.
     Már nem érzi tisztátalannak magát. A kislány ugyanis mindennap áztatta magát a zuhany alatt. Hát a fiamnak is kellett. És most élvezi, hogy olykor csak úgy ágyba zuhanhat.
     Én meg aggódhatok. Hogy mennyire használódott el a társas érzékenysége. Mert csúcsra járatta évekig, az biztos. Leste, mire vágyik a lány, és tűrte a hisztiket. Cserébe a fiús örömökért és a tudatért, hogy neki van.
     Van barátnője. De most még azt élvezi, hogy nincs. Hogy csak macskái vannak, akiket imád, kényeztet. Viszont már gyakorol rajtuk. Ha elszemtelenednek, kizárja őket a folyosóra.
     Utána rögtön tudják, hol a helyük. És meddig mehetnek el. Hol fejeződik be a szeretet, és kezdődik el a meztelen, nyílt kihasználás.
     A fiam most már észreveszi a határt. Legalábbis a macskákkal már igen. És a nő is az egy kicsit, nem?
     Kezdetben még csak egy kis melegséget akar. Mint a férfi. Egy kis összebújást. Biztos menedéket az élet viharaiban.
     Biztos pontot.
A süllyedő hajón is.
Holtiglan. Mert mostanában mintha egész jó barátságban lennének. Pedig nem is élnek együtt.