Juhász Zsuzsanna: Fosószilva

     Teneked még a beleid is parancsszóra ürülnek. Még otthon.
     A te parancsszavadra. Hogy ne legyen veled gond idebent. .Hogy ne vegyél el időt magadtól, vagyis a munkától. Mert hozzánk képest lassú vagy. Nagyon lassú, mint a rossz halál. Hát segítesz magadon. Még otthon elvégzel mindent magad körül, hogy időt nyerj idebent. Ha lehetne, litereket vizelnél, hogy itt már azt se kelljen. És teleinnád magad, mint egy teve a karavánút előtt.
     Mert az vagy, teve inkább. Lassú ugyan, de kitartó. Te még maradsz munkaidőn túl is, maradnál. Hogy besegíts, mondod, az éjszakai műszaknak. Így nyalizol nekünk meg a főnökünknek, holott látod, belátod, hogy lassú vagy egész nap, hát este ráhúznál még fél-egy órát.
     És nem látod, hogy így bennünket is arra kényszerítesz, hogy maradjunk még este, és látod, a főnök se tiltakozik. Mert nem elég, neki semmi se elég, neki hét bőr kellene tényleg mirajtunk. Egy nappalra, amit este lehúz, és ott lenne alatta a másik, a friss, estére. A friss bőr, friss izom, csont és agy. Mert türelem kell ide legfőképp.
     Főleg, ha ilyen kollégákat kapunk, mint te. Aki, ha dolgozni is tud, azt gondolja, hízelkedni is kell. De mit is próbállak téged józanságra téríteni. Hisz’ amúgy nagyon is józan vagy, nem engedsz magadnak semmi kilengést.
     Téged a kényszereid tartanak életben. És az alapjuk a mérhetetlen szorongás. Mert jut eszembe, te nem csak parancsra székelsz, fosol te mindig. S a kajára fogod, az üzemire, pedig azt esszük mindannyian. Csak neked árt meg mindig, hát hozol enni. Hozod a fehérjedús, de szikár, hideg, lelketlen szendvicseidet. Az egyformákat, sajtosakat. Amikben sehol egy kis szín, pirospaprika vagy igazi zöldpaprika vagy paradicsom. Pedig nyár van. S akkor én a beleid helyében a felháborodástól mondanék nemet neked. És beintenék és csesznék emészteni és felszívni szépen, inkább ereszteném kifelé magamból feldolgozatlan, amit belém töltesz. Bizonyára rágatlanul, hisz láttam, ha eszel, mindig gyorsan eszel. De van, hogy egész nap semmit se eszel. Mégis megy a hasad.
     Ez van, van ilyen. Ahogy fosószilva van, apró, de jóízű, édes, úgy, úgy látszik, fosóember is van. Aki fosik mindentől, és akkor nyugodt kissé, ha munkahelyen van. Ha mindig csak munkahelyen. Mert mondtad is, évtizedek óta két-három munkahelyed van. Ehhez vagy szokva, és fosol mégis mindenhol. Mert az élettől fosol befele, mert neked a negyedik munkahely se adna egy fikarcnyi nyugalmat. Mióta elváltál és egyedül neveled a gyereket, aki tanul még. Nekem ezt mondtad, hogy szánjalak, míg másnak azt, hogy már dolgozik. Hát, ki tudja, mi az igazság. De az biztos, hogy a gyerekbe kapaszkodsz, vagy inkább tolod magad elé, hogy miatta dolgozol ennyit. Holott be kellene ismerned, fogalmad sincs, hogy milyen az, ha az embernek szabadideje, magánélete van. Te legszívesebben konzerválnád a fiad picike zacskós fütyijét, hogy jaj csak ne nőjön meg, jaj csak ne hagyjon el az a gyerek. Inkább szerezzen még egy diplomát, mert nekem ezt is mondtad. Bár lehet, hogy ez már csak a te vágyálmod. Az örökdiák gyerek. De ezzel nem vagy egyedül, egész Európa ezt óhajtja, hogy az egész fiatal nemzedék maradjon ágyban, kiságyban. És ne kérjen semmiféle stafétabotot.
     No de azért te itt mégse bosszants fel bennünket. Itt van elég munka, nekünk nem kell nyalizni. Vagyis idáig nem kellett. És nem szeretnénk, ha te ezt bevezetnéd. Már úgyis irritál mindannyiunkat a készségességed. Ahogy rohansz, ha szólít a főnök. De hogy rohansz, te szentséges ég! Úgy futsz, hogy a két kezedet előre tartod, hogy lássa mindenki, főleg a főnök, hogy a két karod, a két munkás kezed ér oda előbb mindenhova. Hogy te még jóformán oda se érsz, de a két kezed már igen, és már dolgozik is. Előbb jóformán, mint te. És olyan is a munkád, hogy nem merünk semmi komolyat rád bízni. Mert hebrencs, meggondolatlan vagy. Pedig jó szakember vagy, tele az agyad évtizedes tapasztalatokkal. Csakhogy a szorongás elveszi az eszedet is. Annyit bakizol, mint egy szakképzetlen kezdő. Itt pedig számtalanszor kell egyedül és jól dönteni. Hát marad a két, rutinos karod. Szaladsz velük előre nyomban, és fennen hirdeted a főnöknek, és dörgölöd folyton az orrunk alá biorobot létünket. Mert azok vagyunk mi is, veled együtt. Csakhogy te belemennél, bele a kísérletbe, ha valaki robotkézre akarná cserélni, igaz acélra a saját karjaidat. Mert akkor bírnád a negyedik munkahelyet is. Éjszaka, alvás helyett, vagy közben bekapcsolt, működő acélkerekekkel.
     Mert benned már nincs meg a munkásöntudat, hogy amíg a két karodat fel tudod emelni, addig nem kell félned. Mert félned kell, mert évtizedek óta egyedül kellett megteremtened minden anyagi feltételt kettőtök számára. Hát legelőbb a félelem ivódott beléd, a megélhetésé, s a szorongásnak lett helye tebenned, a fejed búbjától a kisujjad hegyéig, hogy meddig.
Meddig bírod, meddig terhelhető az ember. S alighanem nekünk is érdemes lenne elkezdeni szorongani. Vagy legalább résen lenni. Hogy mi még becsúszunk a résen, ha kell, hogy ne rekedjünk kívülre, ahol a munkanélküliek világa van. De most még csak bosszankodunk tőled, isten bocsássa meg nekünk, de együttérezni nem tudunk veled. Mert mire föl vagy te kiválasztott, ha lassúságod miatt olykor helyetted is dolgozunk. Gyerekünk ugyanis nekünk is van. És a két karunk ereje is, ideje is véges.
     De akkor se, csak azért se félünk fosásig, és nem mondjuk egymásnak, ahogy te egyszer nekem, hogy kitartás. Mert az a szó egyszer egy vesztes háború vesztes, utolsó tagjává tett bennünket. Mi még akkor is lőttünk, mikor feltartott kezekkel kellett volna előjönni a lövészárkokból.
     Hát ne akard, hogy a társaid legyünk. Társaid az acélosodásban, a világ, a profit világában, hogy élőt acéllal házasítson. Bár lehet, hogy te jó hibrid lennél, és futnál vaskerekekkel is készségesen, füttyszóra.
     De mi nem, mi még nem engedünk ilyen gondolatokat megragadni agyunk gyönyörűszép templomában. Zsinagógájában és mecsetjében. Mert az a miénk, a józan, a tiszta, a lassú, megfontolt agyunk. Még akkor is, ha egyre kevesebb munkáskézre van szükség a technika isten tudja hányadik forradalmában.