Juhász Zsuzsanna: Fióka

Akarom, hogy megmaradjon. Pedig én ritkán akarok valamit. Úgy látszik, sok a bizonytalansági tényező odakint.
Valaki, valami mindig beleköp a levesembe. De ezt már észre se veszem. Istenem, te tudd, mennyi mindent nem veszek még észre. Hogy vissza tudjak változni, ha eljön az ideje. Mert pl. hálalistát akartam írni, hogy kik és miért és hogyan biztosítják itt a polgári nyugalmat és engedelmességet. De nem írtam, nem írtam anyagi, elvi és egyéb diszkrimináltakról, a pénzbeli és lelki nyomorgókról. Hogy mennyire hálás vagyok nekik. Mert nem vagyok.
Most mrá nem vagyok senkinek se hálás. Úgy látszik, közömbös lettem. De nem csak mások iránt, magam iránt is. El se mondtam senkinek, hogy a többéves munkától a jobb térdem megvastagodott kissé.
És hiába tudom latinul is, hogy hypertrophizálódott, latinul is egye meg a fene. Ugyan kit érdekel egy megvastagodott láb. Esetleg az amputált inkább, ha egy szép félromantikus flmbe van ágyazva.
Mert mintha ebben is verseny lenne, hogy ki tud, milyen művészeti ág, és milyen eszközökkel érzelmeket kicsiholni még belőlünk. Mert valaha hitte, hogy nem kell pénz a művésznek, műnek. Hogy vegyenek csak el minden támogatást, a jó műnek sorsa van. Nő, felnő és megtalálja a közönségét. Mint a vadvirág, ami azé, aki elmegy az úton és ránéz. De ma már a drámákban se hiszek. Hogy is hinnék, ha egyszer nincsenek. Ha egyszer semmi sen drámai, csak történik minden velünk válogatatlanul. Nevet adni nekik, a történéseknek pedig se időnk, se kedvünk.
És akkor legfőképp közönyünk van. Mert börtönszázad ez, börtönévek, amiket csak túl akarunk élni, de lassan úgyis ezt is elfelejtjük. Elfelejtünk várni a szabadságra. Nekem is mindez csak a fiókáról jutott eszembe.
Amit kaptam egy híd alól. És akit akarok, pedig halálán már meg sem tudnék ütődni. Lehet. De most még akarom. Mert odakint diktátumok seregestül. Még lélegzetet is szorongásaim ritmusára veszek. És fogalmam sincs, hogy zongora- vagy harangjátékra hasonlít a ritmus. A sokféle, a sokféle forrásból zabáló szorongás. Ami főleg engem zabál bizonyára. No de ritmusa van. Ezt még érzem olykor.
És a madár zihálását. Ahogy a számból táplálkozva szünetet tart olykor. Hezitál kaja és levegő közt. De akarom, most még akarom, és ha Isten engedi, felnőttségéig akarom őt. Míg ki nem röppentem.
Mert hiszek is, úgy látszik. Hiszen ha felnő és repül, ő lesz az én rendem, tisztaságom és bizonyosságom. Ő minden cselmentes szavam. És minden nyugodta, nyugtató pillantásom, mert nő volnék. Tisztem szerint béke, táplálék és minden szép haszontalanság. Virág, méz, gyerek, mellényke és kamaszocska. És ki tudja, még mi. Ami voltam is valaha.
De ha felnő és repül, én az ő pillangóeffektusa leszek. Nem az eredeti elmélet, hogy valahol egy lepke összecsapja egy szárnyát, és máshol tájfun keletkezik. Nem, nem, hanem úgy lesz, hogy én leszek, ha ő szárnyal. Én maradok meg, ha fűmagot csippent. Ha bármit szabadon tesz, az mindannyiszor az megmaradásomra lesz. Mert diktatúrában élek, mert én vagyok a világon a legnagyobb diktátor. Mert a magam teljhatalmú diktátora vagyok. Én magam fogom be a fülemet, a számat és a szememet. Csak az agyamat nem tudom még. Meg a belém kódolt elemi empátiát a kölykök iránt.
Aminek felfedezéséért pár évtizede még Nobel-díjat osztottak. Hogy van, genetikailag van bennünk biztosan gondozási vágy. Amit a kerek kölyökfejek azonnal kiváltanak. Bár ki tudja, egy kitett csecsemő hangja, gömbölyded feje már csak megérintene bennünket. Félnénk a büntetéstől, hogy ránk fogják, mi szültük, mi tettük ki. S ezért karba se vennénk, hanem haladéktalanul odaadnánk a hatóságoknak,
Azt talán még nem, azt a kölyköt, a lábunk közül kerül a világra. Bár ki tudja ezt is. A félelem miért is ne überelhetné az anyai ösztönt is.
Ahogy felülírja a jóféle péniszdákósodást is olykor a férfiakban.
De ez a madár, ha él, érettem repül majd. S ha meghal, s ha jó az elmélet, hiányozni fog.
És visszajön. Magától. A rend, a szép, a jó rend, és a szabadság vágya belém.
Vágy a szabad szavakra, a szabadon engedett genetikai kódjelekre, elemi ösztönökre.
Persze csak akkor, ha akkor még tudok bármit is érezni. Ha nem leszek tele apátiával. Közönnyel, ami most megment engem, s ami óvja ezt a furi békét.
Ha még emlékezni fogok rá, hogy mindent, amit tettem magammal, azt a békéért tettem. Önnön engedelmességemért. Hogy én magam löktem a fejemet a járom alá, napokig, hetekig, évekig.
A röpte vagy bármilyen madár röpte csak eszembe fogja juttatni, hogy is volt.