I.
Állsz az ablakban. Toporzékolsz, s a kezedet máris úgy mozgatod, mintha már ott lennék melletted, és ellökdöshetnél magadtól. Olyanok nekem ilyenkor a kezeid, mintha jégtáblákat löknél felém. Máskor fel szoktalak kapni, máskor egyszerűen felemellek a földről, hogy ne akard, amit nem szabad, s hagyom, hogy haragudj rám, még azt is eltűrném, hogy az arcomba üss, csak maradj meg, csak a tested épsége maradjon meg, amíg megérted, hogy mért nem lehet mezítláb taposni a hóban, miért nem lehet a hajaddal cirógatni a tüzet, miért nem lehet üvegcseréppel rajzolni a bőrödre. Olyan vagyok én ilyenkor, mint egy nagy, izzó szemű, buta szobor, csak azt kívánom, hogy megakadj valahogy a végtagjaimban, s le ne ess rólam. De most nem mehetek oda hozzád; ha elindulnék, rögtön ugornál. Hiába fogadkozom, hiába káromolom az Istent, hogy mindent megadott nekem, ahelyett, hogy csak azt az egyet adta volna meg, hogy el tudjak tűnni hirtelen, legalább egyszer az életben el tudnék tűnni, mert most az kellene, az kellene, hogy ne láss. Ha magadban lennél, talán nem akarnád annyira az ugrást, nem lenne, akinek ellene szegülj, s beérnéd valami mással. Nem akarnád azt a rossz krétarajzot odalent közelebbről látni, azt a mosogatólé-maradékot, pocsolya-alvilágot: utat, játszóteret, autót, fákat; nem akarnál ugrani. Nem akarnád az ugrást, amiről azt hiszed, lépés a sokba, a színesbe, érdekesbe, s amiről nem tudod, hogy csak egy lesz, mire leérsz: egy repedés az úttesten, egy kavics az úttesten, egyik kezed, ami valahogy a szemed elé kerül a zuhanásod végén. Nem tudok eltűnni hirtelen, s hiába mondanám, nem értenéd, hogy nem akadályozlak meg semmiben ezentúl, csak most ne ugorj, hogy ezentúl azt teszel, amit akarsz, nem kaplak fel többé, lehetsz veszélyben, hallgathatod a veszély élesen, hódítón mérgező szavait, addig én nem veszek levegőt, addig én kivágatom a nyelvemet, addig én szétszakítom fakanállal az összes hangszálamat, csak most ne ugorj. Vagy eltűnök végleg az életedből, hogy én már mindent megengedhessek, csak ne ugorj, elajándékozlak, mint egy kölyökállatot, még arra se lesz gondom, hogy jó helyre kerülj, szalagot kapsz, mint az ajándék általában. Szalagot kötök a hajadba, mint annyiszor, szalagot kötök abba a szőkésbarna hajadba, amit először látott a bába, mikor már majdnem kibújtál belőlem, és úgy, szalagosán adlak oda. Hiszen tiéd a születésed is mindenestül, te csináltad, mert én majdnem elaludtam két fájás között, s csak az tartotta bennem a lelket, az éberet, hogy te még bennem vagy. Nem aludtam el hát, csak álmodtam, éberen álmodtam neked gyorsan, az elalvással riogatva magam, neonfényesős álmot, olyat, amit akkor látsz, ha megütöd a szemedet, csak most ne ugorj. Vagy jámborfajta állatoknak adlak, nagy testű, sovány állatoknak, kiknek koponyáján kevés a hús, s így szemük olyan, mint két barna bársonycsomó kövek közé dugva, s kiknek nőstényei mást sem csinálnak egész életükben, csak szülnek és szoptatnak, és menekülnek szülve is: futnak, amíg kell, miközben a kölykük már kivajúdott feje és lába verdesi a farkukat. És menekülnek szoptatva is: tőgyüket kínálva, tőgyük szagának mámorában futtatják maguk mellett a kicsinyeiket, hát nőj fel úgy, hogy állatanya gondoz, csak most ne ugorj. Ő nem fog megakadályozni semmiben, nincs keze, amivel felkapna, csak védene, ha nem futnál vele, és látná, de miért is nézné végig a pusztulásodat, ha nem tudna megvédeni. Ne ugorj, inkább öld meg a kölykeit, pusztítsd el egyenként a testvéreid, hogy te maradj egyedül gondnak, szopónak, és ne hagyd, hogy anyád újravemhesedjen. Verd el mellőle a hímeket, félni fognak tőled, hiszen ember vagy: rózsaszín-szőrtelen, hiszen ismered a botot, a kéz meghosszabbításának mámorát. Még állni se tudtál, mikor körbecipeltetted magad a lakásban, s egy bottal megkopogtattál mindent, amit addig nem értél el. A kezed erős, csak az ütés irányában kellett, hogy segítselek. Hát üsd bottal a hímeket, hogy anyádnak egykéje maradhass, inkább daganat nőjön állatanyád méhében, csak hogy egyke maradhass, kamaszon is szopó, a holdas éjszakák szemhéjremegtető rémálmaitól is óvott, csak most ne ugorj. Inkább madáranyának adlak, hogy ne akadályozzalak meg semmiben ezentúl, de most rögtön adlak, bárcsak az övé lennél máris, hogy látva, hogy bajban vagy, ideröpülne az ablak elé megijeszteni téged, belökni a szobába, belökni a karjaimba odakintről. Visszaadnálak azután, csak maradj meg, visszaadnálak, ha karmaim nőnének, vissza, ha óriási madárrá változnék és megküzdhetnék vele érted. Visszaadnálak, amiért belökött az ablakból, csak most ne ugorj. Nem adlak senkinek, ha akarod, senkinek sem adlak, de hogy ne akadályozzalak ezentúl, csak most ne ugorj, körbekerítek neked egy erdőt. Nőj fel ott, egyedül, senkitől se zavartatva, s én úgy etetlek majd, mint a kóbor macskákat. Ahogy a kóbor macskákat szoktuk etetni te meg én, messziről dobálva a húsdarabokat, becézésre, simogatásra soha nem gondolva, mert elég nekünk hálának a zabálásuk zaja. Vagy etetlek úgy, mint a vadállatokat szokták, soha ne is láss, csak beszórom neked az ételt a kerítésen át, mindig ugyanott. Te várd meg, mig elmegyek, ne félj, nem foglak meglesni, csak most ne ugorj. Majd onnan fogom tudni, hogy bajba kerültél, hogy érintetlen marad a hús, beköpik a legyek. Nem foglak keresni, ne félj, nem fogok átmászni a kerítésen, inkább villanyárammal bolyhosítom, csak hogy ne tudjak átmászni, ha egy villámlós, mennydörgős éjszakán a kölykömet akarom, semmi mást, ha a kölykömet akarom, mint bármelyik anyaállat, ha nem parancsol más neki, csak saját nyugtalansága. Hát élj egyedül, csak most ne ugorj, ne kérdezz engem a halálról, csak most ne ugorj. Járd az erdődet, s ha dögre lelsz, szurkáld meg a botoddal, mert olyan, mintha élne – férgek mozgatják -, pisilj rá, mert rohad is közben, köpd le, mert büdös, s ha később újra arra jársz, játssz a csontjaival, játssz velük szépen, csak most ne ugorj.
De mit keresel te itt? Ez az én gyerekkori szobám, innen én vágytam el, de nem így, kicsim. Nem így, ahogy te, vagyis hát így is, de aztán mégis mindig csak a lépcsőn, hisz látod, itt vagyok. A lépcsőn lejutni nehezebb, hidd el. Gyere, majd segítek, hiszen te úgyis a nehezet szereted. Kisbaba korodban is csak úgy tudtalak rávenni bármire, ha azt mondtam, nagyon kell figyelned, ez nehéz lesz. Néha azt se tudtam, mit találjak ki neked, hogy a kedvedre tegyek. Te nem gyakoroltál semmit, te nem próbálgattál semmit, megtetted, amit akartál, és vagy sikerült vagy nem. Gyere a lépcsőn, az nehezebb, hisz egyedül nem tudsz még járni, gyere, mehetünk hátrafelé is, mehetünk becsukott szemmel, úgy nehezebb, és közben kinyitok neked minden lépcsőházi ablakot, hogy kinézhess az utcára, csak ne ugorj. Hisz olyan vagy, mintha gyorsított filmen látnád a világot, és csak akkor állítanád meg, ha valami érdekesre bukkansz. Hiszen olyan vagy, mintha egyszer már éltél volna itt, mintha folyton a múltadba kényszerítenélek, neked itt minden túlságosan ismerős, téged ebben a világban most már csak az vonz, amit nem ismersz, mert megváltoztattam, megnehezítettem neked. Ilyenkor, s csak ilyenkor látom rajtad, hogy szeretsz élni. Ahogy elmerülsz a nehézben, ahogy mozdulataid és figyelmed olyan csöndet teremtenek, ami már nem is körülötted van, hanem benned. Olyan lassú csöndet teremtesz, olyan lassút, hogy féltelek ilyenkor, hisz ebben a csendben akár kövülni is lehetne, mint a borostyánba fúlt bogaraknak. Gyere, segítek lemenni a lépcsőn, csak te is segíts, mutasd, hogy neked hogyan nehezebb, én nem félek már a te borostyán-csendedtől. Alkalmazkodtam én már hozzád, amióta vagy nekem, azóta látom, rossz automata a világ, rugdosni kell, s hol egy bugyuta képecske esik ki belőle, hol pedig egy szép kérdés fehér betűkkel, fehér papíroson. Megosztozunk szépen ezután is, csak gyere már, enyém lesz az összes kép, enyém a rugdosás. De akárhogy is, mit keresel te itt ebben a szobában? Mit keresel te az én gyerekkori álmaimban, hiszen nekem szokta mondani az én anyám, hogy ha rossz leszek, kilógat az ablakon, és elfelejt elkapni. Ezt én szoktam álmodni kicsi koromban, gyere már innen, én nem szoktam neked ilyeneket mondani. Nem baj, hogy most úgy érzed, ugrani lenne jó, nem baj, hogy más gyerekek félnek a mélységtől, nem baj, hogy más vagy, hiszen képzeld csak el, nekem is vannak gyerekkori képeim, amiken látszik, hogy elgondolkodtam valamin, ahelyett, hogy azt néztem volna, hova vittek. Látod, nehéz lehetett az én kedvemre is tenni. Én megbocsátok az anyámnak, csak tűnj el innen.
Hogy kerültél te az ablakba? Hiszen csak úgy tudsz járni, ha fogjuk a kezedet. Ki vezetett téged oda, hiszen senkinek se engeded rajtunk kívül, hogy kézen fogjon? Állsz és kapaszkodsz az ablakkeretbe. Bárcsak elindulna veled! Szépek lennétek együtt, te lépkednél a levegőben, s a keret – mint soha át nem léphető kapu – zötykölődne veled a lépésed ritmusára. Csakhogy a látomások élete rövid, nem lenne elég négyemeletnyi mélységhez, a látomásokat senki se akarja, vagy aki igen, az is előbb biztonságba helyezi magát. A narkománok is a földre ülnek vagy fekszenek, és úgy várják, ami bennük végigvonul, kicsim. Látom, hogy tudsz állni, tudom, hogy nagyon gyorsan fejlődsz. Állsz, pedig nincs is még cipőd, igazi, kemény talpú cipőd, mert most még nem a cipőt féltjük a lábadtól, hanem a lábadat a cipőtől. Olyan a két lábfejed, mint egy-egy csőpostán küldött levél, nem kellene neked még járni, állni se kellene, héthónaposan szabad még hemperegni. De te nem szerettél hemperegni, ha hirtelen a hátadra fordultál, megijedtél, összeverted a két karodat, mintha a közeledben lennék és átölelhetnél, hirtelen összezártad az ujjaidat, mintha kapaszkodhatnál valamiben. Úgy tettél, mint párhetes korodban, de félévesen már szégyellted a hirtelen jött vágyat, a vágy mozdulatait, hogy ölelj és kapaszkodj, szégyellted az ösztönt, ami pedig addig segített téged hozzám kötni. Hiszen nyugodt szívvel halok majd meg: egyszer sem fejtettem le magamról kapaszkodó, olykor-olykor csípő, karmoló ujjaidat. Tiéd volt a szégyen, engem nem bántottak az önkéntelen mozdulatok, hogy nem akkor akarsz ölelni, mikor a közeledben vagyok, de te inkább lemondtál a hempergésről. Igaz, ülni se tanultál, azt se tudom, mikor ültél fel először egyedül, hiszen míg el nem kezdtél járni, mindig az ölemben ültél. Úgy éreztem magam, mintha másodszor is terhes lennék veled, ott voltál mindig előttem, te értél oda mindenhova elsőnek, s megint csak nem láttam tőled a cipőmet. Mászni se akartál, de mindent megtettél, hogy felállhass és járhass. Nem tudom, honnan volt benned ez a nagy függőleges-imádat. Én egy kicsit mindig oldalra döntöm a fejem, mikor állok vagy járok, mintha a vállamon párnát hordoznék, amire bármikor letehetném a fejemet. Az én fejem folyton lefekvéshez készülődik, én le tudnám élni az életemet az oldalamon fekve. Az elnyugodott testnek minden közelibb lesz, a fekvő felkereshető bátran, a fekvőnek van ideje, nem csak marad ideje, hanem van, mint a kukás embernek, akivel szembenézhetsz reggelente, míg várja, hogy a szemetet magába szippantsa a tartály. Ha felállsz, különbözni akarsz, ha lefekszel, valami mindig a kezed ügyébe kerül. Nem hemperegtél és nem másztál, ültél az ölemben pár hónapig, mint egy héjatlan tojás, s aztán elkezdtél járni a kezünket fogva. Ha mi csak futni tudunk, hát futni tanultál volna meg előbb, ha a kezünkön járunk, azzal próbálkoztál volna, csak merőlegesen, el a földtől a hasadat és a hátadat. Hempereghetsz még a füvön, hempereghetsz ágyon a szeretőddel, s ágyon, ha a haldoklás sikoltásaival a tested is fordul, kifordulna az ágyból, mintha máshol mást, nem a haldoklást kellene folytatni, de a mászásról örökre le kell mondanod. Nem mászhatsz csak úgy, a kedvedre, kisgyerekként át kell változnod kutyává vagy lóvá, s ha felnősz, részegnek kell lenned vagy tébolyodottnak, hogy négykézláb járkálhass. Pedig én is másztam volna inkább, mikor hordtalak, ahogy nőttél, egyre inkább hátrafelé dőlve kellett járnom, holott én előre dőltem volta, hogy takarjalak-védjelek, előre, egészen a földig. Irigyeltem a négylábúakat, akik észre se veszik, ahogy hasasodnak, csak a hátuk hajlata lesz mélyebb, s többször cirókálják a hasukat gyenge bokorágak vagy gyomkalász. Hiába, lehettek szeszélyeim, de négykézlábra akkor se ereszkedtem, mászni terhesen se szabad az embernek, pedig nem lett volna megalázó. Az állapotos asszonyok – mert érinthetetlenek – a legmagányosabbak a világon, a terhesre rá se mernek nézni, hát még egy mászó várandósra. Ne ugorj, nem kaplak fel, csak a kezedet add, tudom, ha felkaplak, akkor már csak az van, amit én akarok, de ha a kezedet adod, akkor még annyifelé elindulhatsz. Nem akarok én mozgó kapaszkodód lenni, végtelen asztal, párkány, ami arra kapaszkodik, amerre te fordulsz éppen. Nem akarok én neked segíteni, én nem szeretek segíteni neked. Én nem szeretem magam, amikor segítek neked, mert nem vagyok képes arra, hogy úgy legyen, hogy ne kelljen segíteni neked semmiben. Nem szeretek én közétek ugrani, közéd és a világ közé, mintha fényképezőgép elé sétálnék bambán, és elrontanám a képet. Kell, hogy segítselek, mert kicsi vagy, de én nem akartam, hogy olyan legyen az élet, hogy előbb fel kelljen nőni benne, hogy folytatni lehessen. Én nem akartalak védtelennek és kiszolgáltatottnak szülni, de hidd el, minden élet kezdete ilyen. Én nem tudom, miért van így, de másképp nem lehet, és nem hiszek abban, hogy azért kell felnőni, hogy Isten meggondolhassa közben, engedi-e. Én nem hiszem azt, hogy te még ártatlan vagy, s hogy felnőni bűn, én nem tudom, mért tartotta az ember megfelelő áldozatnak a cseperedőt, a szűz lányt, s a szopós állatot, mintha azt mondta volna, te még hasonlítasz istenre, mehetsz, téged még elfogad helyettünk. Én nem tudom, miért kell hamarabb belenyugodni a gyerekhalálba, hiszen Isten adja, Isten elveszi, én nem tudom, mért kell benneteket Isten trónusa elé lökdösni csak azért, mert nem tudjuk, miért vagytok, miért kell előbb gyereknek lenni. Másképp nem lehet, gyereknek kell lenni, gyereknek kell lenni, még aki gyerekeket öldös, az is csak a magáénak csinál helyet végül. Segítek neked, míg élek, segítelek, ameddig akarod, ugranom kell, ha hívsz. Örvényéletté változtattad az életemet, a te akaratod egytalpnyi sziklái biztosítják nekem a nyugalmat ezentúl. Máshogy nem lehet, mert azt el se tudom képzelni, milyen lenne, ha felnőtten születtél volna, ha lehetne felnőttnek is életet adni. Én újszülöttkori valódat választottam volna akkor is, s ha csak felnőtten kaphattalak volna meg, hirtelen hozzád öregedtem volna bánatomban, vagy letéptem volna rólad a ruhát, hátha meztelenül babává változol, szálanként téptem volna ki a bőrödből a szőrt mindenütt, levágtam volna a kezedről a felső ujjperceket, csak hogy tömpébbek legyenek az ujjaid és visszaváltozz, a csendes, már nem lüktető köldökzsinór végét nyomkodtam volna a köldöködre, hogy elölről lehessen kezdeni, a születésedtől. A múltadat akarnám, a gyerekkorodat, mert nekem nem kellene felnőtt gyerek, nem tudom elgondolni, mit is tennék, ha már felnőtten láthatnálak először. Talán magzati szertelenségedet keresném a mozdulataidban, vagy megkérdezném, szoktál-e aludni délutánonként, mert magzat korodban engem is sokszor kényszerítettél ágynyugalomra ebéd után, de haragudnék rád, azt várnám, hogy elmenj és ne is gyere soha többé vissza. Nekem nem kellenél felnőtten, se úgy, ha felnőtten születhettél volna, se úgy, hogy kihagynál a gyerekkorodból. Másképp nem lehet, mellettem kell nagyra nőnöd, pedig nem szívesen segítek neked, látom, annak örülsz jobban, amit egyedül is tudsz már. Ha lehet, úgy segítek, hogy ne is vedd észre, de lejönni az ablakból nem tudsz egyedül. Nem tudsz még járni, kell neked a kezem, hiába. Pedig amióta lépkedsz mellettünk a kezünket fogva, én bársonyt dobnék mindenre, hogy legyen mibe kapaszkodnod, én királlyá koronáznám a székeket, bokrokat és kerti padokat, mert palást kell most neked mindenütt, mesenyugalmú királyok palástja, és szivaccsal borítanám be a falakat. Szivacsdarabokat raknék az utcakövek helyére, hogy puhára ess, ha a kezünket fogva mégis megbotlanál és térdre esnél, szivacsszőnyegen kellene még járnod, valódi, élő szivacsok néma, sose világló telepein, mert vízben lenne jó neked, állig vízben, vízben, ahol nem lehet elesni. Segítek neked, gyere már, vagy legalább figyelj rám egy kicsit, ha toporzékolsz és kiabálsz, nem tudok hozzád beszélni, mert nem hallod, amit mondok. Nem szeretem, ha sírsz, s amióta élsz, mindig vigyáztam arra, hogy ha kell, akkor legalább dühödben sírj, arctorzítós, könnytelen legyen a sírásod, ne könnyes, lemondó, elkeseredett, de a haragos sírásodat se szeretem. Nem szeretem, ha sírsz, nem szeretem, hogy alig több mint fel éve élsz és felejteni akarsz, én szégyellem, hogy alig éltél még mellettem és már felejteni akarsz, mert mi, felnőttek akkor ordítunk és sikoltozunk, ha felejteni akarunk. Ha el akarjuk felejteni azt, amibe belekényszerültünk, ha legalább a hangunkkal kitörölhetünk a félelemből, ha legalább a hangunk kiszabadulhat, „elmehet”, s rajta keresztül elkezdhetünk felejteni. A síró gyerek olyan nekem, mint a felnőtt, ha sokkolva gyógyítják, a síró gyerek olyan, mint a felnőtt ember, akivel nem lehet feledtetni már szavak segítségével a rosszat, amit átélt. Nem marad más, csak az analfabéta áram, ami válogatás nélkül felejtet, mert nincs semmi az agyban, ami megvédené tőle az örömteli, az emlékezésre érdemes emlékeket. Buta az agyunk, szelídebb a legszelídebb báránynál, áldozni való, falhoz csapni való, mert a leghitványabb gaz is tüskéket ereszt, vagy érdes szőröket növeszt legalább, hogy ne falják föl, de az agy nem védi magát semmivel. Ha sírsz, akkor pisilsz is, ha pár cseppet, akkor is, s én nem tudom, mért nem fognak gyanút a sokkra váró betegek, hiszen műanyag lepedős ágyra fektetik őket. S ahol műanyagra fektetik az embert, ott attól tartanak, hogy takarítani kell majd utána, maga alá csinál vagy bevérez. Nem szeretem hát, ha sírsz, nem szeretem, hogy felejteni akarsz. Elég baj az nekem, hogy jó pár évig azt éled, amit én, ott vagy, ahol én, de életednek ebből a három-négy évéből szinte semmire se fogsz emlékezni, ha felnősz. Három-négy év múlva abba a korba érsz, amiből már marad emlék a felnőtt korra is, de nekem addig is úgy kell élnem melletted, mintha mindenre emlékeznél. Másképp nem lehet, különben akár papírdobozba is zárhatnálak erre az időre, hiszen úgyis elfelejted. Gyere, segítek, ha belekezdesz valamibe, rögtön abbahagyod a sírást, s ha akarod, gyere egyedül. Gyere úgy, mintha egyedül jönnél, gyere úgy, hogy arra az időre, míg fogod a kezem, odaadom magam neked. Legyek én te, amíg segítelek, vagy ha akarod, kárpótollak minden segítségért, ha felnősz. Bosszulj meg mindent, csak most hadd segítsek neked. Ha felnősz, felkapkodok minden apró követ és kavicsot az útról, csak úgy megyek tovább, vagy te szórj el nekem rizsszemeket, s csak ott járok, szórj el bármit, én fölszedegetem, csak olyat szórj, hogy rád ismerjek, és bosszantóan apró legyen. Vagy hajigáld szét a gyerekkori játékaidat, hogy azokat kelljen összeszednem, hogy továbbmehessek. Meglátod, nem lesz annál szomorúbb, annál a szedegetésnél, mert a játéknak el kell kallódni, a játéknak el kell használódni a gyerekkezekben, fel kell oldódni lassan, mintha a gyerekkéz tengervíz volna, ami lassan mindent szétmállaszt, de a játéknak nem szabad visszakerülni ahhoz, aki adta. Meglátod, nem lesz annál szomorúbb, ahogy szedegetem a játékaidat, amikről mindről csak te tudod, mik is voltak a te gyerekvilágodban, míg éltek. Ha akarod, kibomlott cipőfűzővel járok majd, ha akarod, püffedő ejtőernyőt vonszolok magam után, ha akarod, vizes cipőt húzok mindig, csak most hadd segítsek. Ha akarod, pár évre becsukom a szemem és bedugom a fülemet, s csak az őrület közelében csalok egy délutánra, egy estére. Ha akarod, meghizlalom magam, hogy nehéz legyen a járás, újra és újra eltöröm a lábaimat, hogy nehéz legyen a járás. Megtanulok úgy esni, hogy ne védekezzek semmilyen támaszkodással, féléves leszek anya nélkül, csak hogy megbosszulhass. Mire felnősz, legyek neked daru és könyvtár, jó reflexű robot és ismeretből sok éve gyűlt avar, amin csak te járhatsz azontúl, én már nem. Csak hadd segítsek most, hogy ne ugorj. Minek is tanultál meg ilyen hamar állni, mért akarsz te mindent előbb, mért nem jó neked ez az idő, ahogy múlik. Én nem tudok neked olyan világot adni, ahol minden gyorsabb egy kicsikét, én félek az olyan világtól, mert a haláltól félek, ami közelibb, ha az élet rövid. Csak ne ugorj, inkább futok veled mindig ezentúl, ha sétálni viszlek. Nem tartalak többé a karomban, hanem forgatlak, fel-feldoblak, örökké táncolok veled, csak hogy több legyen a változás az életedben. Hogy mersz te unatkozni kölyök létedre, neked most szoknod kellene a világot, amibe születtél, de ne unatkozz és ne alkalmazkodj. Inkább majd én leszek gyorsabb, csak ne ugorj. Nem fogok lerakni semmit, csak dobok és hajítok, az lesz a rend, amit majd a tárgyak véletlen esése meghatároz. Nem fogok enni, mert az időigényes, csak inni fogok, mint akinek gyomra nincs, mindent meg fogok inni, amit lehet, hátha így is életben lehet maradni. Nem fogok fürödni, majd csupaszon táncolok veled az esőben. Nem fogok leülni, s ha megállók, énekelni kezdek majd, hogy a dal sorai, mint szélfújta száraz levelek után te futhass még. Nem fogok beszélni, csak érezni, nem fogok töprengeni, csak lépni. Izom leszek neked, munkátlanul elsorvadó, csak most ne ugorj. Ha ez nem segít, veszek neked egy űrhajót, egy használt űrhajót, hiszen látom, azt se szereted, hogy állnak a csillagok. Mindig mozgatod a fejedet, hogy mozogni lásd őket, hát élj űrhajóban. Én nem tudom, miért akarsz gyorsan élni, de az biztos, hogy nem kapsz még egy életet cserébe a gyorsaságért, ha ezt leéled. Vagyis ha mégis úgy van, hát kell lenni egy másik világnak, ahol ezt a második életedet osztják. Ne ugorj, megkeressük, inkább már most odaviszlek. Értem én, olyan világot kell keresni, ahol ki születik, már adja is tovább az életét. Testeket kell keresni, egy testbolygót, ahol fejtől derékig mindenki születik, de deréktól lefelé mindenki szül. Ennél gyorsabban nem lehet. Azt a helyet kell megkeresni tehát, ahol fejek vannak sorban, széttárt lábak között, s neked a sor végére kell feküdnöd és életet adni.
Észre se veszed, hogy a toporzékolásodból, a lábaid emelgetéséből, az egyik lábad emeléséből lépés lesz. Az ajtó felé szeretnék menni, de eszembe jut, hogy most már az ablakon keresztül a becsületes irány. S a szégyentől – ami akkora, hogy engem, a testem is megnöveszti, szinte óriássá tesz -, hogy nem merek utánad ugorni, felébredek.
Alszol mellettem. Alszol, messze vagy, messzebb, mint a halál. Irigyellek, mint ember a sok megölt állat ép szívét, hogy nem tudja a maga öreg vagy beteg szívére cserélni.
II.
Parkban vagyunk, dimbes-dombos parkban. Alig van fű, könnyű lépni, inkább pázsit ez, de a dombocskák alja nem simul völgybe. Nem, befelé hajlik.
Mintha ragasztották volna ezt a majdnem-mű pázsitot. Hatalmas, műanyag olvadékokra, s a dombok alja ezért nem simul el. Semmicskés barlangok vannak mindenütt a lejtők alján, olyan kicsik, hogy beléjük nézni nem érdemes, elbújni bennük nem lehet. Talán csak egy gyerekkéznek lennének jók, de annak meg minek, hiszen az elrejteni való már kívül rekedne. Tudom, hogy rossz helyen vagyunk, riaszt a pázsit egyneműsége, látom, hogy plüss, de nem merek lehajolni és megérinteni. Plüssel borítottak be egy egész parkot, szürkészöld plüssön taposunk. Pedig ez az anyag a nőké és a gyermekeké. Hány hálóköntös és játékállat kerülne ki ekkora darabból! Ezt az anyagot szereti az arc bőre, mert könnyen melegszik, mint egyik ember bőrétől a másik. De hát itt nem fekszik le senki. Nem is szabad, a plüss az igaz, de nem embertestet takar. Nem fog megmozdulni, nem fog beszélni senki általa. Tovább kell sétálni, pedig én már itt lenni se akarok tovább. Lépkedek a plüssön, holott nem akarok. Tudom a lépést, a nem akartat is. Tudom, hogy most nem akarva kell akarni, mint mikor forgatlak és szédülök már, de tovább forgok veled, mert te még nevetsz, s a te nevetésed jobban hasonlít a világra az én szégyenletes szédülésemnél. Te nem gyanakszol, neked pázsit ez a plüss, vagy akármi, csak az a fontos, hogy nem lehet benne megbotlani. Nekem ijesztő pazarlás, s míg tovább sétálunk, a kis barlangokat nézegetem, hogy megteremtsem a biztonságodat. A plüsstaposás bűntudatát majd leálmodom este valami rémségben, de ezekről a barlangokról most kell tudnom, hogy micsodák. A dombok alja el szokott simulni, az eső lemossa a földet, a föld pedig betömi a réseket. Itt tehát nem esik eső. Vagy a szél szokott egyengetni, homokkal és virágmaggal. Itt nincs szél, és nem nő semmi. Vagy haldokló bogarak, fullánkvesztett méhek, repedt szárnyú lepkék temetkezhetnének ezekbe a résekbe. Itt nincsenek állatok, de süt a nap, tehát átlátszó bura lehet fölöttünk. Be vagyunk borítva a plüssdombokkal együtt. Nem szeretek itt lenni, ahol csak mi, emberek vagyunk az élők. Nem szeretem az állatmentes helyeket, mert tudom, az élethez olyan is kell, aki megölettetik, hát legyen az inkább állat. Nem tudom, mért sétálgat itt mindenki, mit élvez ebben az áltermészetben. Itt nincs madárdal; a kenyérmorzsát, amit magunk után hagynánk, nem cipelnék el a hangyák, és nincs föld, amire szívesen ürítkeznének. Valahol talán van egy tó, de vízben székelni nem öröm, mert ahogy a lebegő bélsár finoman lökdösi a farpofákat, az inkább ostorcsapás a háton, s a halak is lassúak. A már úszkáló ürüléket sokára csipkedik el, sokáig kell másfelé úszni. De hát itt bizonyára halak sincsenek. Le kellene ülni a dombokra, meg kellene hallgatni az előadást, s lelkünket adni pár órára friss, kipihent színészeknek. Aztán végre szétszéledhetnénk, meddőn is anyáskodó jegyszedők mutatnák meg a kijáratot, az ajtót a burán, ami remélem, nem üvegből van. A fémkilincs az üvegajtóban olyan, mint hirtelen befagyó tó jege, mely minden élőt foglyul ejt. Nem ül senki, mindenki úgy tesz, mintha valódi pázsiton lépkedne, ez tehát a meseváros. Hát elhoztalak mégis ide. Azért vagyunk itt, mert apádtól kaptál egy mesebuszt, egy buszt, ami a mesevárosba visz, de csak az ujjad fért bele. Hát most itt vagyunk, nem látlak, de tudom, hogy a közelemben vagy, és tudom, hogy boldog vagy. Mint mindig, ha megkapsz valamit, ha megértesz valamit a szavaimból. Mikor te boldog vagy, akkor vagyok én szabad, akkor nincs szükséged rám. Akkor nyesegetem a körmeimet, akkor igazgatom az ősz hajszálaimat a többi közé, mert megőszülten girbegurbák és vastagok – püffedt hasú fehér lovak fényes uszadékfa-szigetek között. Akkor ejtem el a poharat, mert az is szabadság, nem utána kapni, mint mikor te ejtenéd el. Akkor nyújtózom, mert látom, arra is féltékeny vagy, hogy magasabbról nézem a világot, és hiába mondom, hogy ne félj a botos öregektől. Ne félj tőlük, mert egyszer nekem is lehet botom, te mégis félsz, mert minek megnőni akkor, ha aztán visszahajolni kell, vissza a föld felé. Akkor használom a többi szót, az összes többit, amit te még nem értesz, abbahagyom egy kis időre a fordítást az anyanyelvemről egy másik anyanyelvre, a tiedre, ami nem egyszerűbb a felnőttekénél, hanem félelmetesebb. Mintha a fogalmaink csak félelemszelídítésre lennének jók, mintha a körmönfontak, az árnyaltan fogalmazók mind berezelt idomárok volnának. Hiszen hiába mondanám, hogy a macskák nem szeretnek szépítkezni, te csak úgy érted, ha azt mondom, ne nyomkodd a cica fejébe a csatot. Hiába mondom, hogy az ember nem szokott kutyahúst enni, te valamit megértesz mégis, mert azt mondod, megharap a kutyus, ha kivesszük a máját. Hiába mondom, a szív a szeretet jelképe, te a szív képét teleszórod valódi szotyolával, mert szereted a szotyolamagot, s neked még szeretni annyi, mint megetetni, jóllakatni. Neked hiába mondom, hogy ez a tied, örökre a tied, te, amire nagyon vágytál, azt kidobod, mert neked akkor igazán a tiéd, ha ki is dobhatod, ha mi nem vizsgáljuk át titokban a szemetesvödröt, hogy visszavetted-e a játékodat. Neked hiába mondom, hogy dolgozni kell, te azt énekled, apa keze, fussál messzire, de a többi, apád többi része az maradjon itthon és játsszon veled. Én nem szeretem azt a nyelvet, amit beszélsz, én félek a te nyelvedre fordítani, mert nem tudom, hogy harapnak-e a kitépett májú kutyák, nem tudom, mit tennék, ha apád egyszer itthon maradna valóban, kéz nélkül. Nem tudom, mi lenne, ha egyszer a szemetesvödörben felejtenéd a holmidat, én nem mennék utána a szeméttelepre. Én már semmilyen szeméttelepre nem megyek, mert láttam egyet. A szeméthegy tetejéről sirályok röppentek fel, nyomukban pedig papírlapok kavarogtak, s ma is úgy gondolom, úgy gondolom, amíg élek, hogy sirály ne egyen a szemétből, írás ne kerüljön a szemétre. Jó hogy most nem beszélgetsz velem, élvezed a mesevárost, ezt a nekem semmi plüss-pázsitot, boldog vagy, tehát szabad vagyok. Szabad vagy te is, hiszen másfél évesen még csak éled a boldogságot, s eszed ágában sincs megosztani senkivel. Neked elég a boldogság, mert te még elszégyelled magad, ha megdicsérlek olyan tettért, ami öröm volt véges-végig, telis-teli öröm. Lassan megnyugszom én is, ez hát a meseváros, nem ilyennek képzeltem, én nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű. De hát volt már ilyen is sokszor, hogy meg akartam neked mutatni valamit, s míg én csalódtam, neked örömöd telt benne. Egyszer elvittelek a folyónkhoz, de olyan élettelen volt, ami hulladék úszott benne, az is messze úszott, felismerhetetlenül, s a partján se nőtt semmi. Még a kavicsai sem illettek hozzá, mintha egy más folyó partjáról hozták volna neki, szemenként. Nagyobbacska, hazavinni való nem is volt közöttük, s nekem nem volt kedvem formát keresni az aprókban, hogy megmutassam neked. Igaz lehet, hogy a képzeletnek ereje van, mert én megalázónak éreztem volna ezt az erőt lábujjkörömnyi kavicsokra pazarolni. Te mégis jól érezted magad, tetszett a folyó, vagyis a sörösüveg cserepek a partján, sokáig nézted, hogyan csillognak a napban. Azok a barna, fényverte szilánkok, láttam aztán én is, hűsebbek, mélyebbek és kavargóbbak voltak az én folyómnál. Biztosan feltalálod magad itt is, ha ez a meseváros, s ha nem is az, te majd azzá teszed. Nem is kell segítenem, az egyik dombon kacsa fut, ember nagyságú kacsa. Igazi mesefigura, nagy csőrű, nagy fenekű, mintha a mesehősök mind csak enni meg kakálni tudnának. Talán épp azért szeretik őket a gyerekek, meg a nagy szemükért, s az orrig-fulig ívelő nagy szemöldökért. A feltétlen figyelemért, amit nagy szemű arcukkal kifejeznek. Ha a játékbabának kicsi a szeme, a gyerekek nagyobbra kaparják, vagy nagyobbra festik, hogy megszerethessék azt a babát, de karistoló körmük vagy a toll a megvakulás félelmét ébreszti a felnőttekben. Ennek a kacsának is milyen nagy a szeme, pedig az íriszének csak a fele látszik, a másik fele mintha a pofacsontja mögé csúszott volna. Van tehát egy pihenő fele is, a kettőt felváltva használhatja, mindig nézhet, sose kell aludnia. Ha nagyobbacska leszel, ha visszatérünk innen, ilyet rajzolok én is neked, ilyen szemet, ilyen sose alvót. Hiszen tudom, mennyire sért téged, ha alvóra találsz, mindegy, hogy emberre vagy állatra. Még nem is tudtál énekelni, még egyetlen dallam sem hagyta el a szádat, mikor már megtanultad kiejteni azt a magas, visító í-t, amivel minden élőlényt fel tudsz ébreszteni. Még olyat is, amelyiknek szemhéjtalan a szeme, olyat is tehát, amelyik sose alszik, olyat is, amelyik nem alszik, csak mozdulatlan, s mozdulatlan marad akkor is, ha nézed, ha ott vagy mellette. Hát nézd csak nyugodtan ezt a kacsát, álmodozz kedvedre! Ember nagyságú, igaz, de mégiscsak mesebeli. Jó lenne látni most az arcodat, nem tudom, örülsz-e, vagy pedig csalódtál-e, és félsz. Te, ha csalódsz, akkor félsz is, sírsz, ahelyett, hogy szomorkodnál vagy bosszankodnál. Te nem mered még otthagyni azt, ami más, mint amilyennek vártad, téged marasztal a megváltoztathatatlan, pedig félsz és nem mersz még belerúgni, nem mered leköpni, nem mered azt mondani, hogy nem ilyennek képzelted. így hát az is a tiéd marad, mire nem vágysz, mint holtra gázolt macska szeme ijesztgetsz tovább, ijesztgetsz a félelmeddel és a sírásoddal, hiszen ki tehet arról, hogy csalódsz. Ki gondolná, hogy te még nem tudsz csalódni, szép lassan hátrálni – a felejtésig. Jó lenne látni az arcodat, jó lenne, ha örülnél ennek a kacsának, mert itt nemigen tudnálak hova terelni a félelemből, amit keltene benned. Hiába mondanám, hogy keressünk bogarakat a fűben, itt a fű sem igazi. Jó lenne, ha nem kellene megmagyaráznom semmit, mert neked minden tudás azonnal kell, a teáltalad ismert szavakkal s a teáltalad tapasztaltakkal, sose hagysz elég időt a gondolkodásra. Téged gyanakvóvá tesz a szünet, úgy akarsz megérteni, ahogy látsz, azonnal, s néha kinevetsz a komolyságért, amivel magyarázok, de ebben a nevetésben gőzölögtetsz el újra és újra olyan ismereteket is, amik neked nem tetszenek. Nem tiltakozol, csak nevetsz, nem akarsz meggyőzni, csak nevetsz, nem akarsz te megmásítani semmit, csak boldog vagy, hogy hitetlenkedhetsz, hogy úgy tudod elképzelni a másképpent, mintha máshogy valóban nem lehetne. Régóta hiába magyarázom, hogy a szemünket nem tudjuk megnézni, mert azzal nézünk, te újra és újra megpróbálod. Nevetsz és forgatod a szemeidet, s én néha azon kapom magam, hogy várlak téged. Várom, hogy megnézd a szemeidet, s tovább mehessünk. Jó lenne hát, ha nem kellene magyaráznom, ha nem kellene megértetni veled, miért nem igazi itt a fű. Félek, te el akarnál menni, s én nem tudom, hol van a kijárat. Te nehezen viseled el, ha nem tudok valamit, bármi csekélységgel beéred, csak azt ne mondjam, hogy nem tudom. Neked az kell, hogy mindentudó legyek, hát mindentudót csinálsz belőlem, neked az kell, hogy egészséges és erős legyek, tehát megharagszol rám, ha beteg vagyok. Neked az kell, hogy mindig veled játsszak, tehát azt mondod, játszik, bárki, akit te magára hagysz. Nem tudom, hol a kijárat, jó lenne hát, ha nem akarnál elmenni. Valaki más majdcsak megkeresi a lyukat a burában. Megkeresném én is, de téged nem hagyhatlak itt, ember vagy, a majmokéval közös az ősöd, cipeltetős vagy, tehát neked mindenütt ott kell lenni, ahol én vagyok. Nem hagyhatlak soha hátra, nem úgy, mint sok szoptatós állatanya a kölykeit valami titkos odúban. Odú, ha van, abban veled vagyok én is mindig. Maradnunk kell, míg valaki más is észreveszi, hogy mű a fű, vagy nem veszi észre senki, de valaki mégis hazavágyik rajtam kívül. Mit is találjak ki neked, ha maradnunk kell. Szereted, ha részletezem neked, amit látunk, neked öröm, ami nekem inkább zsugorodás, örvény. Te a darabkák által uralkodsz, az által, amit az egészből kiemelhetsz, az osztás mámora a tiéd, a törpésítésé, hiszen a részlet mindig, mindig kisebb az egésznél, amibe illeszkedik. Kisebbítesz okosan, boldogan és bosszantón, mintha ennek a világnak kötelessége volna hasonlítani rátok, kicsinyekre. Szereted a részleteket, kutatod hát, mi, meddig bontható, és folyton elégedetlenkedsz, mert aki ismeri a részleteket, annak hiányzik, ha valamelyiket nem találja. Hiába talicskáztatlak, hiába fogom a lábad, s te hiába lépkedsz szépen a kezeddel, mert közben azt kiabálod, hogy nincs kereke, nincs kereke. Hiába magyarázom az oldalnézetet, te a másik szemet is akarod az arcban. Te megtagadod azt, ami hiányos, így hát isten tudja, hány tubus ragasztót használunk el még a játékaid megjavításához, míg a letört darabokat képzeletben is tudod pótolni. Itt nem tudok neked semmit részletezni, talán csak azt a felosztást ajánlhatnám, hogy élő és élettelen, de ezt is ismered már, az élettelenre rácsaphatsz, és a lábaddal is lökdösheted. Itt pedig minden élettelen, egy egész élet dühének és bántó kedvének kiélésére elegendő lenne, s te megbántódnál, hogy olyan helyre hoztalak, ahol csak bántani lehet, mintha te is csak bántani tudnál. Különben sem akarom megmutatni, hogy nem valódi a pázsit, bár megérdemelnéd. Félek, hogy megszokod a műanyagok fénytelen-fényes színességét, s ezt keresed a való életben is. Sok mindent képen látsz először, azt hiszed hát, hogy minden könnyen megközelíthető, erdőben állat, égen hold. Sok állatot könyvben látsz először, vagy emberszerűvé korcsosított, színes játékállatként. Te már most sem szereted a valódi-szürke farkast, kékesszürke elefántot és a verebet, ami pedig annyiféle, ahány van belőle. Én nem szeretem a füligszáj, az akármilyen, de rikító színnel összenyesett mesefigurákat, én nem szeretem, hogy minden állatot kétféle formában kell ismernetek, játékos-mesésben és a valódiban. Én nem szeretem, hogy olyan állatvilágba űztünk benneteket mi felnőttek, ahol béke és boldogság van, s nem szeretem, hogy rátok szólunk, ha civódást játszotok, de nem kívánod ezt te sem. A disznóhúst még megeszed, a marhát is, de a szardíniát már csak úgy, ha minden falatnál megjegyzed, hogy meghalt. Most már kipróbálsz minden újonnan megismert állatot. Egyszer a melegedő rizsbe akartad dobni a nyuszikádat, hát kénytelen voltam megmondani, hogy én nyulat sose főzök ebédre. Se kismalacot, se barikát, de a disznó nyelvét, hiába szeletelem, hogy ne ismerj rá, így sem fogadod el, se a kacsamájat. Tudom én, nem lehet itt semmiféle kacsa vagy a mája, mert a kiskacsa a fekete tóban fürdik, készül az anyjához. Tudom én, hogyha szereted, nem tudod, nem bírod megenni, még arról is leszoktál, hogy az ujjaimat rágcsáld, ha jön a fogad. Inkább nehezen elnevezhető, neked formátlan, apró játékelemeket dugdosol a szádba, színes rudacskákat és hatszögeket, s csak azokat a babákat és játékállatokat rágcsálod tovább, amiket még pár hónapos korodban kezdtél ki. Kisbaba voltál, amikor megrágicsáltad, mondom neked, s mutatom a nyomot, te pedig éppen oda harapsz olyan merengőn, mint aki szégyenkezik, de mégis emlékezni akar mindenáron. Jó lenne most látni az arcodat, a kacsa elinalt, újra csak a plüssdombokat látni. Az előbb még a közelemben éreztelek, de most már látni is szeretnélek. Nem vagy sehol. Futok, ki se nyitom a számat, de úgy érzem, kékben vagy, kékben. Eszembe se jut, hogy ez nem elég, hogy mások is segítsenek keresni téged, de boldog vagyok, hogy tudom, milyen színű a ruha rajtad. Hiszen különben annyit szenvedek attól, hogy mindent kéknek akarsz. Nem hiszed el, hogy nincs kék medve, kék kutya, kék szalámi, kék pirospaprika. Te kéknek hívod a várost, ahol jól érezted magad, te kéket akarsz vacsorázni, s csak kék holmit engedsz magadra adni. Én nem irigylem tőled ezt a kék-imádatot, ezt az alaktalan, csak-szín, csak-kék bálványt, ami éppen azért, mert formája nincs, minden formát magának akar. Én nem akarom elvenni a kedvedet azzal, hogy a kék a fiúk színe, én segíteni akartam, mikor azt javasoltam, hogy fessél kékkel. Fess be mindent kékre, a rajzpapíron minden kék lehet. Te nem örültél az ötletemnek, neked a festés festés maradt, te nemcsak a kék festéket használtad, neked nem kellett a művészet kicsinyessége, törpesége, gnómsága, te nemcsak a papíron, a valóságban akartad továbbra is a kéket. Büszke voltam akkor rád, és féltettelek, mint a mesebeli anyák, akik különleges képességű gyereket nevelnek egészen a hamubasült pogácsáig. Kék a szemed, ilyen szemekkel álmodik, aki álmában kalimpál a levegőben. Kék a szemed, örök reggel, örök napsütés, mert ki menne sötétben a tengerhez. Kék a szemed, még a jégszilánknak sem ismerős. Az én szemem nem kék, csak az apámé volt az, de az ő szemét olyan puha-ráncos arcbőr vette körül, MINTHA elvarázsolt földdarab volna, ami örökké frissen van szántva, örökkön-örökké arra várna, hogy magot vessenek belé. Kék a szemed, s én csak annyit tettem érted, hogy felhívtam a figyelmedet, ha kék szemű ismerőssel találkoztunk, de nem mutattam neked nagy, kék vizeket, nem vittelek tenger mellé lakni. Sokat cipeltelek úgy, hogy lásd az eget, csak az eget lásd, de nem akartam, hogy elvegyen az, ami kék, aki kékszemű. Legyen elég az, hogy kék ruha van rajtad, fehér szegélyű kék. Levágom róla a fehéret, csak kerülj már végre elő. Futok a plüssdombon, kis tó kerül elém. A vízből téged emel ki egy ember. Hátul fog, a hátadon a ruhát. így szoktalak én is vinni, amikor madár akarsz lenni, kitárod a karjaidat, s én repítelek téged a föld felett. Más hogy mer így tartani téged, lóg a kezed, lábad, az arcod a hasad felé fordul. Látom, gömbölyűvé akarsz válni te is, mint mindenki, aki úgy gondol a halálára, mint egy jóízű összekucorodásra. Hogy mernek téged így fogni, miért nem vesznek karba, ennyi kijár mindenkinek. Hogy úgy foglalatoskodjanak körülötte, míg sírba nem teszik, mintha fájna még neki minden, mintha látna és hallana. Látom, hogy te vagy, de szeretnélek tovább keresni. Látlak, de inkább keresnélek. Te vagy, de nekem most meg kell keresni téged. Nem tudok visszahúzódni, nem tudok odafutni hozzád, pedig a parton valódi a fű, s a part mellett valódi út van. Kezd visszaváltozni a táj, csak hogy elhiggyem, hogy te vagy. Én látom, de mégis keresnélek tovább. Kővé kellene válni mindannyiunknak gyorsan, de nem tudom, hogy azt hogyan kell. Még álmomban sem tudom, felébredek.
Az ablakon besüt a hold. Legszívesebben felkeltenélek, és végigsétálnám veled az éjszakát. Most minden kék, neked való.
Járnám veled az utcákat, és nem mondanám, hogy ez a kékség csak reggelig tart, nem én!
III.
Látom, hogy zuhansz, de most nem vagyok veled.
Te fent vagy, én pedig lent, de ez most jó, nagyon jó. Nem vagyunk egy helyen, nem vagyunk egymás közelében sem. Máskor talán mindig együtt vagyunk. Mint két pálcikaember, egy kicsi és egy nagy, de a rajzon sohasem látszunk teljesen. Se te, se én. Egymásba lógunk, egymásba csúsznak a végtagjaink, kettőnk törzséből egy törzs lesz, ujjainkat, hiszen úgyis mindig a másikét keresik, nem is kell megrajzolni. Ahogy élünk, ahogy mozgunk, mikor élünk, ahogy a testünk érintkezik egymással, az egy harmadik forma a papíron, s a mi örök pálcikaságunknál mindig érdekesebb. Ha lehajolok hozzád, hogy megsimogassam a hajad, akkor csúcsos-hegyes bohócsapkát kapsz a fejedre. Ha sétálunk, az én lelógó kezemből, s a te kissé felemelt karodból együtt hosszú virágszár lesz, gyökértelen ugyan, de mindkét végén bimbó, a te fejed, s az én fejem. Ha az ölembe ülsz, akkor a csúszdád vagyok, a te eleven csúszdád, ami a te parancsodra válik sikamlóssá, s enged le téged a földre. Ha egymás közelében vagyunk, ha a testünk nem érintkezik egymással, akkor is pálcikaemberek maradunk, mert elkülönülten suták leszünk, mint a szólót táncoló nők, üres mérleghinták. Nem tudom, hogyan is volt, mikor csodáltam a levelek erezetét, madárláb nyomát a hóban. Nekem most már az a kuszaság a szebb, amit a te ruhád hagy a bőrömön, mikor alszol.
Most még a közelemben sem vagy. Több emeletnyi magasból zuhansz, és tudom, hogy odaérek. Pontosan oda, ahova esnél és pontosan akkor, mikor kell, hogy elkapjalak. Futok, mint aki már ott van, ahol lenni akar, futok, ahogy szerelmesen soha. Tudom, hogy sikerül. Tudom, ahogy a temetkezési vállalkozó tudja, hogy vérük kiszívatásával szépülnek a roncsolt testű halottak. Tudom, mint ahogy tudtam már ehhez hasonlót valamikor. Amikor úttestre gyilkolt állatot láttam, és tudtam, hogy együtt tudnék élni az elejével. A macska ép elejével, mert csak a háta-fara vált undor-ijesztő maszattá. A feje szép volt, s a két mellső lába is. Az eleje ép volt, még vér se került rá, s tudtam, ha lehetne, én hazavinném azt a fejet, azokat a lábakat. Tudtam, ha élhetnének tovább ezek az ép részei az állatnak, én együtt tudnék élni velük. Soha ki nem engedném őket, hogy ne rémüljön meg tőlük senki, de én élnék velük, ha lehetne. Azzal a fejjel, azzal a két lábbal.
Felébredek, mielőtt elkapnálak. Szerettem volna kipróbálni legalább álmomban, milyen is az, ha magasról esel. Mint ahogy sétáink közben méregetem a teherautókat, melyik milyen magas. Melyik előtt érdemes hasra vágódni, ha túlságosan a közelünkbe jönne.
Elzsibbadt a karom, mert a fejem fölé raktam, a párnára. Úgy látom, neked csinált helyet, mert te meg a hónom alatt alszol. Teljesen elzsibbadt. Én nem vagyok ennyire önzetlen, én arrébb raktalak volna, ha ébren vagyok. Haragszom a karomra, amiért általa a tudtomon kívül hoztam áldozatot. Olyan igy, mint egy hajtincs a fejeden. Pedig a pálcikaembernek nem is szoktak hajat rajzolni.
Az ép kezemmel megfogom az érzéketlent. Puha és meleg, mint a tészta, amit anyám mindig az én párnám alatt szokott kelteni, mert tudta, hogy én nem feledkezem el róla, és nem fekszem rá.
Elrendezgetem a karomon a zsibbadt karomat, kihajlítom az ujjaimat, amennyire emlékszem, hogy hogyan kényelmes, mikor érzek is velük. Nem tudom, hogyan lesz, de szeretném én elrendezni a másik kezemet is, ha egyszer a másikat is a hasamra kell igazítani.
Szeretnék újra elaludni, nem akarok virrasztani, míg elmúlik a zsibbadás. Addig meg legyen mindenkié a karom, hisz bárki, bármit tehetne vele.
Te pedig úgy alszol mellettem, mintha csak feküdni tudnál, mint egy löszbaba, amit úgy szeretsz a tenyereden billegetni.
IV.
Annyit mondogatták, hogy milyen ennivaló vagy, hogy most sülsz nekem.
Itt sülsz tepsiben. Serceg a zsír. Miattad serceg, a te zsírba érő feledtől. A sütő lehajtott ajtaján fekszik a tepsi. Ajtó lett az ágyad, forró, buborékos zsír a ruhád. Fejed mellett nyugtatott két kezed üres. Hiába nyomnék valamit a tenyeredre, nem tudnád még ráhajtani az ujjaidat, hiába adnék bármit is, elolvadna a közeledben. Játéktalan vagy, mint minden újszülött, de te forró is vagy. Szép lassan zsugorodsz, ahogy a puhuló hús szokott, és mosolyogsz. Hát nyersen nem lettél volna jó nekik?
Pedig én fehéret adtam rád mindig, vagy világosat, de azon is volt mindig valami kis fehér. Nem tudom, melyik ruhádon, hol, de mindegyiken volt. Én vigyáztam rád. Hát nem emlékszel a csipkés sapkára és a labdázó fókára a napozó ruhádon? Ha a fűre tettelek, akkor is előbb takarót terítettem alád, arra simítottam a fehér popóruhát, s csak aztán jöttél te. Olyan voltál így, mint egy céltábla, vagy mint egy többszörös kerítéssel körülvett katonai tábor. Én vigyáztam rád. Úgy öltöztettelek, hogy ne merjen senki megfogni téged. Nehogy összepiszkolja vagy meggyűrje a ruhádat. Csak akkor voltál meztelen, mikor velünk voltál.
Arról nem tehetek, hogy hosszú hajjal születtél, a mosolyodról se tehet senki. Neked most ráncosnak kellene lenni, vagy kancsalkának legalább. Lehetnél kopasz is, ijesztgethetnél kidudorodó erekkel a koponyádon, mikor sírsz. Görbék lehetnének a lábaid, görbék és soványak, akár a sáskáé. Lehetnének még gyufaszálak az ujjaid, olyan heccből-se-érdemes törni valók. Nyáladzhatnál, táthatnád a szád óraszám, nem csak álmodban, hanem ébren is. Születhettél volna elálló fülekkel is, születhettél volna előbb, hátha akkor maradt volna rajtad valami taszító. Még egy kis könnyű nátha is segített volna, legalább folyna az orrod. Talán meg kellett volna hagyni rajtad a magzatmázt, vagy együtt kellett volna veled sétáltatni a burkodat, aminek a sorsát ma sem ismerem. Nem kellett volna lemosni a füledre száradt cseppnyi vért, ami a születésedkor került a testemből a bőrödre. Be kellett volna mázolni az arcodat pirosra, nem: fehérre, fakóra. Álarcot kellett volna adni rád, mindegy milyet, csak takarjon, rikítson és riasszon. Legalább a szádba kellett volna adni valamit, ami neked nem kellemetlen, mégis elcsúfított volna. Legalább a mellbimbómat tartottad volna mindig a szádban, hogy takartalak volna. Takartalak volna, hogy ne látssz.
Szép vagy, tehát sülsz. Most már valóban ennivaló vagy. Nem tudom, mért igyekeztél ennyire, kicsim, hiszen senki sem így gondolta, aki mondta rád. Még sülni se tudsz magadban, mosolyogsz, mintha néznélek. Pedig nem nézlek, itt vagyok, de csak gondolok rád, és elhiszek neked mindent. Elhiszem, hogy jó ott neked, de aztán jó volna, ha valahogy folytatnád az életet, amit adtam. Inkább te égnél, inkább te lennél a tűz, ami most a zsírt forrósítja alád. Vizesen adnám rád a tiszta ruhát, hogy ne égess, s akkor adnék másikat, ha megszáradna rajtad. Te már sose ismernéd a piszkot, de ha tűz lennél, nem is kellene rád ruha, lehetnél mindig meztelen. Inkább te égnél, ne félj, az ölembe vennélek akkor is. Kopaszra nyíratnám a fejem, hogy a hajamba ne kapj, és nem jajgatnék, ha égetnél. Hidd el, előbb-utóbb megpáncélosodna a bőröm, hogy kibírjam a forróságodat, sose kell, hogy ráncosnak és ősznek láss. Vasból és aranyból lesz minden körülötted, vasból, ami hasznos, és aranyból, ami szép. Minden más a te táplálékod lehet, s jó szagú fákat adok estére, hogy szépeket álmodjál. Te pedig a szagoddal fogsz beszélni, a füstöd szagával, s a füst lesz a te képzeleted is, azt formálsz belőle, amit akarsz. Ha majd megöregszem, végtelen erdőbe viszlek, hogy ott élj tovább, s égess el engem is, csak maradj mindig kicsi, hogy sokáig tartson az az erdő. Bújj el majd az eső elől, de ne haragudj rá, az növeszti a fákat neked. Hidd el, ebből a tepsiből csak a tűz felé vezet az élet. Ne legyél te ennivaló, inkább tűz legyél, mozdulj már meg, fordulj a gázlángokba. Dobom máris a kötényemet.
A hasamon alszol. Megizzadtunk mind a ketten, de remélem, te vizet álmodsz, hiszen azt ismered, abban éltél idáig, bár nem irigyellek, ha én meg hallá változom a te álmodban vagy fuldoklom a szemed előtt. Vizes a hajad, de csapzottan is szép vagy, hiába.
V.
Fadarabok esnek rám. Hosszúak, fehérek, hajlítottak.
Nagyon szeretném, ha felvernék a port körülöttem, hogy ne látszódjak. Nem akarok én semmit se tenni, nem a kapálózásomat szégyellném. Látvány nem akarok lenni, hiába, hogy nem ordítok, hiába, hogy nem vérzek, valamit biztosan kiolvasnak az arcomból, ami nem az enyém. Lehetne boldogságos is ez a hullás, szépek ezek az ívelő deszkadarabok. Fehérek, mint a fenyőfa lécek, de nincs szaguk, pedig most milyen szívesen nem is szippantanám: falnám a gyantaszagot. Szagolnék az idők végezetéig, míg karom-lábam fehéredne a fadarabok alatt. Fadarabok esnek rám, de nincs semmilyen szaguk, csontok tehát, napszítta csontok. Fehér bordái egy nagyobbacska állatnak. Milyen élettel teli lényt hagytam én a napon, istenem?
Az a napsütötte nyelv! Annak a vízilónak a nyelve, a vízilóé, amit együtt etettünk veled. Kitátotta a száját és várt, vagyis tátott szájjal feküdt a vizben, nem volt az neki kényelmetlen. Megszokta, mint a kövérséget, s a kövérséghez a saját lassúságát. A nyelvére dobtuk az ennivalót, a szemölcsös nyelvére. Némelyik falat akkora volt csak, mint egy-egy szemölcs. Ekkora szemölcsökkel tisztára lehet súrolni a szájpadlást. Nagyobbak voltak, mint a mellbimbóim. Piócákat kellett volna dobálni arra a nyelvre. Mi pedig kivirágoztattuk. Piros, sárga, zöld kukoricapehellyel szórtuk tele. Az állat nem is láthatta az eledel színét, hiszen a kitátott szája eltakarta a szemét. Csak a nyelvével érezhette, hogy enni kell, lehet enni. Mi pedig újra megszíneztük a nyelvét, újrahasználtuk a rózsaszín földet. A viziló úgy evett, mint aki sose éhes. Alig rágott, csak nyammantott egy-egyet, és nyelt. Neki a mi falatunk, hisz olyan aprócska volt, megrágott falat volt. Köphettük is volna az ételt. A víziló bármit elnyelt volna, s ez felingerelt, mint minden feltétlen kitárulkozás, védelem nélküli kiszolgáltatottság. Haragudtam rá, amiért nem válogat, nem használja az orrát legalább. Haragudtam rá, amiért nem döntött, csak nyelt, öntudatlankodva, álmosan. Bármit lenyelt volna, hiába tilos etetni, neki nem kellett a tiltás. Neki még az a csöpp szabadság se kellett, ami minden állatkerti állatnak kijár, hogy válogathassanak az ennivalóban. Nem volt nálam semmi használható, öngyújtó, buszjegy, gyereksapka – ezeket mind biztosan túlélte volna. Azt meg nem akartam, hogy a nyála oltsa el a cigarettacsikkemet. Én nem fájdalmat akartam okozni neki, hanem meg akartam kérni, hogy ezentúl ne tegyen senkit próbára a végtelen, életellenes bizalmával. Neked pedig, neked csoda volt ez az állat, boldogan szórtad a szájába az ételt. A cinkosod volt, hiszen akkor már, kétéves korod felé, nem mindig engedtelek szopni. Talán reménykedtél, hisz ott volt a példa, hogy ha nagyobb leszel, akkor se kell majd rágni, s nem szeretted, de akkor, hazafelé kérted, hogy a számból adjam a szádba a héjából kiroppantott szotyolamagot. De előbb, mielőtt elindultunk, valaki azt mondta a hátunk mögött, hogy vigyázz, nehogy a víziló kitátott szájába ejtselek.
Ezek tehát a te vízilovad bordái. Nem nyelt el téged, csak a bordái hullnak rám. Nem kell lelőni, hogy tetemedhez, gyomortartalmához hozzájussunk. Vagy nem kell koporsó többmázsás testének. Nem kell hamvasztás sem, hiszen nevetséges lenne egy hatalmas, fehér – hiszen gyerek vagy – koporsó, amit a pöttöm emberek állnak körül. Elférne rajta sok virág, de akkor is, ki tudna beletörődni abba, hogy egy víziló a balzsamod. Inkább gyomornyálasan, egyedül, aprócskán.
Látod, ez se kell. Rám hullanak a bordák, de én nem fulladozom, hiányzik a hús és a bőr, ami megfojtana. Ezek csak csontok, fehér bordák, szélben hajdigáló nyírfácskák. Ha félek, olyan esik rám, amiről azt hiszem, agyonnyom. Ha várom, és teleszívom magam levegővel, akkor olyan hullik, amit tán el is tudnék kapni. Képzelem én ezeket a bordákat, hiszem meg tudom változtatni a súlyukat, míg esnek. Döntök a sorsukról, holott én vagyok az agyoncsapnivalójuk.
Jó helyen vannak ezek a bordák, jó helyen van a te vízilovad. Maradhat még, ha akar, de úgy látom, most már mást álmodom.
Amire nem emlékszem reggel, mikor felébresztesz azzal, hogy azt mondod magadnak, anya alszik, anya nem játszik.
