Juhász Zsuzsanna: Blues

     Hagyd, szívem, hagyd. Meglásd, így lesz a jó, csak hagyd. Mert társad ő, a társad a munkában és holnap is az lesz, és holnapután is.
     És főnök az nincsen, nincs, éjszaka. Hát hagyd, szívem, hagyd, és ne dühöngj, és ne nevesd ki. Csak menj, menj ki innen egy kicsit. Fuss, de ne messzire tőle, csak kicsit távolabb, míg lehiggadsz, szívem, hogy nem, az istennek se gyorsul fel a kedvedért. Hogy nem, az isten szerelméért sem segít most neked, hogy maradjon. Időd maradjon a pluszmunkára, amit csak és egyedül a te nyakadba lőcsöltek, míg az övét. Az ő nyakát szabadon hagyták.
     És ne mondd neki, ne stresszeld, ne szűkítsd a szívének ereit, és ne mélyítsd a lyukat a gyomrában, hogy lehet, hogyne lehetne zúzni az időt, de reggel, ha te nem végzel, mind a kettőtöket és páros lábbal és azonnal. És aztán nem lesz visszaút ide. Ide, nézd csak, ami neki mégis jó, mert jön, évek óta jön, mert mégiscsak hely ez neki, munkájának helye.
     Hát hagyd, szívem, hagyd, hisz te is csak két karó közt. Te is csak két cigiszünet közt rohangálsz itt, két szünetecske közt vered, űzöd magad, mintha te lennél a vessző, de te az is, aki fut két vesszősor között. Hát hagyd őt, szívem, hagyd, ha ő nem. Ha ő nem lelkes, ha ő nem kér a te vesszőid csapásaiból, ha nem hiszi, amit te. Hogy tiéd itt minden az éjszaka, tiéd a hely, a munka, s főleg az idő, amit beosztanál szépen neki is, hogy reggelre kész legyen minden. Mert nézzed csak, szívem, nézzed őt, hogy lassul, milyen megszokottan csinálja a lassító sztrájkot, hogy már észre se veszi, öröme sincs már benne. De csinálja, és nem gondol rád, nem lát téged. Nem látja, hogy te már szinte tűkön ülsz, vagyis tűkön jársz a guruló talpú kínaidban, hogy csinálhasd végre a pluszt, a csak neked kimértet. Csak előbb még a közöset, a közös munkát kellene megcsinálni gyorsan. De neki mondhatod már, hisz neki mondtad is, de hiába, hogy reggel mindkettőtöket akkor, ha nem.
     Ha nem sikerül az éjszaka tinektek. Mert ő, nézzed csak, szívem, apátiában van már. Nézzed csak, csinálja, csinálja, amit kell, de csak a keze jár, de ő mintha itt se volna. Hát hagyd őt, hagyd a maga ritmusában most már. És ne ébreszd, ne ingereld, és ne rázd fel, mert ugyan, hova ráznád, hova, mi végre, hisz te is csak aprócska csavar itt, homokszem vagy sivatagban. Mi végre hát ez a teremtő felelősség tebenned, szívem. Mi végre a lelkesedésed itt, a lelked itt minek? A más tulajdonában, a más vagyonában és vagyonosodásában minek?
     Hagyd, szívem, hagyd, és ne dühöngj, óvd az agyadat, óvd a hajszél-repedéstől, óvd a vérzéstől, szívem. Csak azt, az agyadat, és ne sárgulj. Ne hívd a sárga veszedelmet magadra, az irigységet, hogy ő az egészet, az egész valóját védi ott. Ott, messze, apátiában. És nevess, de magadban, nevess határtalanul, nevess ott belül határok nélkül, mikor látod állni a laptopja előtt, mert leülni azért nem mer a szerencsétlen. Mert azért éjszaka is kaphattok egy hirtelen ellenőrzést, hát leülni azért nem mer. De áll, áll a laptopja előtt, áll nagy, szelíd, elomló-elomlasztó mosollyal az arcán. Hogy őt, csak őt, és éppen üdvözlik őt a Csokoládébirodalmában. Áll, nézd csak, szívem, áll és zabál, áll és zabálja a kiéhezett lelke a sikert, a tulajdont, a birtoklást, a nagyot. Hát ne kísértsd, szívem az istent, ne. Ne azzal, hogy elveszed e némber gyönyörét. Ennek a fehérmáj, de nincstelen léleknek a gyönyörét, szívem. A beteljesülését sikerben, hatalomban. Hisz neki most csokigyára van, és ne hidd, hogy játszik. Csak játszik. Hogy csak mímel. Hisz ki tudja, hol a határ, s van-e még egyáltalán játék és valóság között?
     Hát ezért hagyd, szívem, hagyd. Hagyd, hogy kedvére lassítson, hogy hol lassítson lélektelenül, hol birtokoljon teljes bevetéssel, birtokoljon gyárat, nyerskakaót, embert, amennyit csak kell. És csak nézd, nézd, szívem, nézd. Nézd a fehér négert, ahogy álmodik. Nézd az európai niggert, a civilizáltat, a hightechet birtoklót, ahogy éberen álmodik. Ahogy éberen álmodja magát egy jobb jelenbe. Mert jövője nem lesz, az biztos, jövője biztosan nem lesz itt, hisz mondta is, elmondta teneked. Hát miért nem ahhoz tartod magad, szívem? Miért nem tudsz te az ő jövőtlenségével együtt lélegezni most?
     Hogy nem bírja ő ezt még tizennyolc évig, biztosan nem. Hisz már most is csak fél. Fél keze, fél lába, fél dereka van. Amortizáltságának foka már rég nem egy negyvenesé. És nem tudja, mi lesz, ha már nem bírja ezt a munkát, hisz máshoz se ért. És nem tudod te se, szívem, hát miért is hőzöngenél, hogy magadra hagyott. És akkor inkább. Tűrd, szívem, tűrd. Tűrd őt és tűrd a most egyszál magára hagyott magadat. Iktass be annyi cigiszünetet ma éjjel, amennyit csak akarsz.
     Csak csináld, bébi, csináld. Cikázz, ahogy szoktál, ahogy máskor is. Nem ez az első pluszmunkás éjszakád. Meg tudod csinálni, bébi. Bár ez nem egy légikatasztrófa elkerülés, nem egy ritka, vészterhes szülés, szívem.
     Csak egy átlagos éjszakai műszak valahol, a munkanélküliséggel sújtott és munkásbőr-nyúzó éjszakában. Légy fegyelmezett, tiszteld a mások éber álmait, a túlélőeszközöket, szívem.
     És hagyd, szívem, hagyd. Hagyd az istent, az öregistent odafönt, és ne hívd az anyádat.
     Hagyd, szívem, hagyd az apádat is ma éjszaka.
     Hagyd őt haló porában. Felnőtt vagy, szívem. S ha jobb, hát gondold, hogy bízik benned ő, akit hagysz, szívem, hagysz. Hogy bízik tebenned, hogy kész leszel, s veled ő is kész lesz, s reggel se őt, se téged, se egy, se két lábbal.
     De ha nem bízik, akkor is, mi van, bébi, mi?
     Reggel, szívem, reggel, amikor hazamentek. Ki innen, szívem, ki onnan.
     Szívem.