Juhász Zsuzsanna: Banánhéj

     Csak el akarták csúnyítani őket, a gyerekeiket, akiket székletgolyóval etettek olykor a szüleik.
     Csak biztosra akartak menni, hogy a gyerekeiket, bárhogy is lesz, ők nevelik majd fel. Hogy soha nem veszik el tőlük őket. Ezért tettek mindent, amit tettek. És a gyerekek ezt így is érezték, így is fogták fel. Mert jól tanultak, nem voltak viselkedési zavaraik. Nem dühöngtek olykor, és nem szorongtak túlságosan. Talán éppen hogy túl normálisak voltak a körülményekhez képest. Se tanár, se szomszéd nem vett észre semmit. Talán mert nem is volt mit.
     Hiszen csak el akarták rondítani őket, a gyerekeiket, hogy ne kelljenek senki másnak, csak nekik. Mert tudták jól, tele a világ szülői banánhéjjal. Elég ha egyikük elveszti az állsát, és volt-nincs gyerek, s ha mindketten gyárkapun kívülre kerülnek, fuccs a fedélnek is a fejük fölül. S hogy is lehetne úgy gyereket nevelni, saját gyereket tartani, etetni, ölelni, mesével ringatni úgy, hogy egyszer csak bármikor vége lehet. És a gyerekeket elviszik, el, nevelőszülőkhöz, csak azért, mert az igazi szülei utcára kerültek. Ki a munkahelyről és a házból is.
     S akkor bűn-e a gyerekcsúnyítás, a gyerek büdös szájúvá tétele, elvadítása. Ha elijesztenek tőlük minden lehetséges nevelőszülőt. Minden lehetséges felnőttet, aki a gyerekért nyúlna. Csakhogy velük maradhassanak. Mert nevelték őket szépen, a srácokat, szépen járatták őket. Szépen és időben, mindenhová.
     De szeretni? Szeretni merték-e őket annak tudatában, hogy bármikor elvehetik őket tőlük. Vagy csak így. Így merték igazán, hogy nem, ez velük nem történhet meg soha.
     És vajon bűnös-e az anya, aki befeketíti, bekormozza, beszenezi lánya arcát, hogy a rájuk törő katonáknak bárhol a világon ne legyen rá gusztusuk? Hogy inkább öregnek, csúnyának és piszkosnak lássák őt, de ne vigyék el. Ne ki a kertbe, el a szálláshelyükre. A katonák mindenütt a világon, múltban, jelenben, jövőben. Akik tán maguk se tudják, miért harcolnak, de az ellenség lányát büszkén erőszakolják meg mindenkoron. És hagynak hátra gyűlölve szeretett titkos fiakat. Hát bűn-e akkor az a kis korom a lányok arcán, amit az anyák kennek oda.
     És ugyan mennyire bűnös az orvvadász? Az orvvadász vaksága. Ahogy nem látja az elefántban az okos, emlékező, gyászolni tudó, családképző és családjáért ölni és halni tudó isten teremtette lényt. Hanem csak az agyart látja, és gyerekei szemét látja, s a ki tudja hány marék kölest, amit majd számolatlanul szórhat. A család legnagyobb fazekába.
     És a hullasavanyító gyerek? A középkorú férfi, aki a tyúkól mellé fektette természetes halállal halt anyját, aki eltitkolta anyja halálát, csakhogy felvehesse még a nyugdíját az anyjának pár hónapig. S vajon mennyire sértett így kegyeletet, hisz az anyák adnak, míg tudnak. Adnak, akár felnőtt, de munkanélküli gyerekeiknek is. S így tán ő maga is, a halott is rábólintott volna, ha él, hogy legyen meg isten akarata, temessék csak egy időre a tyúkól tövébe.
     És aki egy rádióért, egy elemes rádiókészülékért adta-adja el a fél veséjét, csakhogy egyszer ebben a büdös életben gazdagnak érezhesse magát? Az ugyan mennyire bűnös, mekkora az ő emberiség elleni bűne, hogy csak ennyire taksálja egy ember fél veséjét. Arra kárhoztatva, hogy meghaljon bármikor, ha a maradék fél gyógyíthatatlanul megbetegszik. Rettegésre ítélve a maradék életében, egyetlen boldog pillanatért.
     És végül is a szülők, ezek a gyerekcsúnyító rondaságokkal etető szülők gyerekei tényleg igazat mondtak. Igazat, hogy szexuálisan is bántották őket. De az is biztos, hogy a szülők se vágyat, se vágybeteljesülést nem éreztek közben. Csak a csúnyítás vágyát. Hogy ne vigyék el őket soha. A gyerekeiket.
     És sajnos nem tudom, mit tehettek vagy mondhattak nekik. Talán lefitymálták a nemi szervüket, lekicsinyelték vagy lerondázták, nem tudom.
     Nekem itt van a határ. Én innen már nem tudok továbblépni a szülők felé, sajnálom. Ember vagyok.
     Gyökött vagyok. Korlátolt vagyok. De sajnálom, sajnálom a szülőket a sikertelenségükért. Hogy megtartsák a gyerekeiket bárhogyan, a jövőben is.