Karl Marxnak
Volt benne valami csodálatos.
Nem, maga volt a csoda, hogy életemben először megéreztem, éreztem, ahogy a herpesz kiveri a számat. Még rögzítettem is a helyet az agyamban. Jobb felső. Jobb felső szájszél. És örültem, emlékszem, örültem, hogy egyszer ebben az életben tetten értem, hogy az immunrendszerem leáll, vagy csak csendesül, és a vírusok ajakdudorító boldogsággal elözönlik a számat. Kiülnek rá sorban, mint madarak, mint csivitelő fecskék a vezetékre. Mert volt benne valami játékosság is, játék, ahogy pattogott ki a szám. Valami vígjátékszerű. Mintha egy vígjáték-horrorba csöppentem volna. Hisz’ a vírusocskák nem földön kívüli szörnyek. A dudoraimból nem szökkennek elő állkapcsos, karmos, gyilkos ragadozók, hát volt okom a nevetésre, vagy csak egy mosolyra legalább.
De az időt, azt nem rögzítettem. Csak a helyet. És az idő, az időpont rögzült magától, és mintha külön életet élt volna, a játékos csodát az ellenkezőjébe fordította. És másnap már nem tudtam csodálkozni és nevetni. Inkább hőbörögtem, morogtam, zizegtem, hogy azért még kitarthatott volna mellettem az immunrendszerem. Hogy ugyan miért, és miért az utolsó félórában tette ezt velem? Hát milyen immunrendszer ez? Ha csak úgy, egyik percről a másikra fogja magát, és kifeküdhet. Feladhatja bármikor, amikor csak akarja. Függetlenül tőlem. Aki még maradna, és tenné még a dolgát, mert már csak alig félóra van a munkaidő végéből.
És akkor a csoda végképp odalett. Mert száműztem azonnal. Oda, ahova való, a gyermeki, naiv rácsodálkozásaim közé. Amiket szégyellek, mert nem életrevalóak. Bár lehet, hogy úgy kellenek, mint egy falat kenyér. Mint a krimik és orvosi sorozatok, amiket permanensen bámulok, bizonyára azért, hogy az egyik fajtával megtartsam önnön ártatlanságom, bűntelenségem hitét, míg a medicina high tech bravúrjai reményeimet növelik, hogy fizikai valómat, a testemet nem is olyan nehéz megtartani. Hiába tudom, hogy posztmodern babonák ezek a bűnről és a világ jószándékáról velem szemben, nem tudok lemondani a sorozatokról. Hiába tudom, hogy ennyi erővel a járdarepedéseket is kerülgethetném vagy keresztet is vethetnék, ha átmegy az úton előttem egy fekete macska.
Hát nem is beszélnék én csodáról vagy áhítatról senkinek a herpeszpattogásommal kapcsolatban, csak én is nehezen értettem, hogyan és miért változtam meg egyik napról a másikra. Hogy lett a csodából kárhozat. Mert az lett. Másnapra inkább döbbenet lett az örömből. Mert tény, hogy leállt, idő előtt állt le az immunrendszerem. Én még kitartottam, én még csináltam, amit kell. S ha a kezem, a hasam vagy a derekam mondta volna be az unalmast, azt még meg is értettem volna. Volt már ilyen. S akkor szó nélkül csináltam mindent tovább, jajszó nélkül. És a hasammal, lábammal idáig még mindig megmaradt a párbeszéd, kértem őket, hogy tartsanak ki még egy kicsit, aztán majd pihenhetnek. No de mit kezdjek egy egész rendszerrel. Ami cserbenhagyott engem, ami szó nélkül, idő előtt kiszállt. Ami hirtelen, mindenféle előrejelzés nélkül csúszott ki a kezemből. Ami nem hajolt meg az én akaratom előtt. Ami leállt, pedig nem mondtam neki, hogy fájront. Ami záróra előtt zárta el magát énelőlem. Ami elárult engem, és aztán elhagyott.
És csak ezeket a hülye csivitelő puklikat hagyta maga után a számon. Az én ma született bárányságomra próbált apellálni. De én nem hagytam. Én túljártam az eszén. Én rájöttem másnap, hogy alaposan kibabrált velem.
És ne mond, Mester, hogy most valami nagyon rosszat tettem magammal. Ne mondd, hogy az elidegenedés szörnyét engedtem be. Ne, hogy képes voltam idegennek, ellenségnek látni azt, ami eddig megvédett, meggyógyított engem Ne, hogy elidegenítetttem magamtól a tulajdon immunrendszeremet.
Ne, Mester. Ne, hogy eladtam félóra munkabérét cserébe.
Ne mondd!
Tudom.