Juhász Zsuzsanna: A sikoltozás bére

     Gyorsan megírlak, kishusom. Meg, mert elfelejtelek, hisz már nem látlak.
     Nem vagy a szemeim előtt nap mint nap. Hozott, de hamar el is vitt a szél. De megírlak rögvest, mert ez a dolgom. Szolgálom a szelet. Vagyis megpróbálok zablát dobni rá. Megzabolázni, amit nem lehet. Keresem mégis a rendjét, szabályát a szélnek. Hogy miért hozott elém, és miért vitt el. És melyik szél vitt, és melyik hozott. Keresem a rendjét ennek a káosznak itt, rendet akarok vágni belé. Egy kaszányi utat a búzavetésbe, most ezt. Ezt jelentette régen a rendet vágás. Egy hosszú ösvényt, amihez aztán a többi kaszás, béresember igazodott.
     Mert bárcsak most is bérelni lehetne az embert. Kibérelni az erejét, tudását, legalább tavasztól őszig. Hogy legalább akkor legyen mit ennie, s ősztől egye, amit nyári munkájáért kapott. Az új tavaszig, beosztón. Hát hogy lehet, kishús, hogy még a szegény zsellérvilágban is volt lehetőség legalább tavasztól őszig biztosra menni.
     Mert téged csak pár hétre hozott a szél, és mondtam volna, amit most, bár ki tudja, hol vagy.
     Hogy felejts, felejtsd el a sérelmeidet. Felejtsd, hogy az előző munkahelyeden pénzért adták a morfiumot a gazdagok haldoklóinak. A szegény, háromgyerekes anya meg a te karjaidban sikoltozott, őrjöngött fájdalmában. Felejtsd ezt el, itt itt vagy. Itt most már nem nyerheted meg a magaddal folytatott lelkiismereti háborút. Magaddal vagy magad ellenében. Mert nem szóltál akkor, most meg már minek. És minek nekem? Mert én meg azt mondanám, vigyázz magadra. Aki a gyengék mellé áll, könnyen kiszelektálódik a gyengével együtt. Szelektorból könnyen, hamar lesz szelektált. Szemétre, lecsóba kerülő. Mert neked ott volt a helyed, és addig volt ott, amíg el bírtad viselni az igazságtalanságot. Amíg a szelektorok mellett álltál, és viselted, tűrted a sikoltozást a jjó fizetésért. Mert megfizették jól, mondtad, a munkádat és a hallgatásodat. És a hozzátartozók is hálásak voltak. Házra, kocsira vettél fel hitelt. Jól ment a szekér. Jut eszembe, akkor vetted a fejedbe, hogy te csak kocsival jársz, semmivel mással. De ha ide járnál, inged-bugyid ráköltenéd a benzinre.
     De eltökélt voltál. Kezdetben tényleg játszottad itt a tökös gyereket, bevállaltál minden túlórát, minden hétvégét. Hogy kocsival járhass, hogy törleszteni tudd a hiteledet. És büszkén mondtad, eljöttél. El, mert nem vette be a gyomrod a morfinügyleteket. Csakhogy igazából bevette, mert jó kövéren jöttél ide, mintha te faltad volna föl a haldoklók vacsora- és ebédadagját, hogy ne vesszen kárba. Ne, az étel. És honnan tudod, te Isten buta-büszke nőstényállata, hogy rossz volt, rossz volt az elosztás. Hisz látod, meghallotta, a sokgyerekes anya sikolyát biztosan meghallotta az Isten. És nem hagyta szó nélkül. Nyoma marad neki is itt, ahogy neked. Mert ki vagy te, hogy ítélj, ki, hogy megmondd, hogy jobb távozni innen? Mélyen elkábítva, öntudatlan. Vagy ember módra, az utolsó pillanatig tudatában lenni annak, aki vagyunk. És felháborodva és csalódottan és Istent keresve-kutatva az utolsó pillanatig, úgy távozni innen. Ahogy Jézus tette. Éberen, tiszta tudattal. Csak keresve, de nem ócsárolva az Atyát, a múltat, az ide vezető utat.
     Mert ez a lényeg, nem? Hogy minden döntésünk a miénk legyen. Hogy sose kelljen leköpni a tükörképünket, nem? De te azt mondtad, neked passzolták át a morfintalanokat, neked a szegényeket, és neked kellett hallgatni a jajgatásukat. És a te gyomrod nem vette már be az utolsót, az anyát, akinek a gyerekei szétszórva élnek más-más gyermekotthonokban. Pedig a te gyomrod lesz üres, és be kell hogy vegyen mindent, minden munkát, mert itt puhánynak, lassúnak és gyenge derekúnak mutatkoztál. S ha nem mész el, a munka szelektált volna ki. S bár a végén jöttél volna már buszon is, a te csontjaid fognak szétszóratni, rád nem fog emlékezni jószívvel senki. Mert azt az anyát ugyan más lökte a karjaidba józanul haldokolni, de te is szerezhettél, kérhettél volna fájdalomcsillapítót neki. És telt volna a fizetésedből is.
     Vagy megijedtél? Megijedtél, hogy mi lesz veled, ha így elérzékenyülsz minden alkalomkor? És elszegényedsz, vagy egyáltalán nem tudsz így, elérzékenyülten dolgozni tovább?
     De ne félj, tudtál volna. Mert Isten adott neked gyereket, akit annyira vártál már régóta. Azért lettél érzékeny, ahogy minden terhes a világ anyja lesz hirtelen, minden gyereké, minden állaté és minden elárvult férfié. A hormonok miatt, persze, azért lettél együttérző a végtelenségig. De aztán el is vette, Isten három hónap után elvette tőled a babát, ébrényt. Mert egész valódat, egész testedet átjárta az elszegényedés, a hajléktalanság és éhezés réme. Hogy odalesz a jól fizető állás.
     Pedig csak beszélned kellett volna, nem elfutni, beszélni, ahogy most én teszem helyetted. Kérni pár szemet mégis, és nem a legdrágábbikból. De kérni. S ha nem adatott volna meg, akkor is megmaradt volna benned a jó érzés, hogy legalább megpróbáltad. Nem álltál át a nagy, nagyhatalmú, gazdag szelektorokhoz.
     Így viszont futsz, míg élsz. Míg meg nem állsz egy kicsit, egy pillanatra, egy jót sercinteni. Leköpni volt munkaadóidat, de magadat is. Hogy meg se próbáltál szél ellen pisálni. Pedig kell. Muszáj, mert ilyen világot élünk.
     Mert csak ki- és beszelektáltak vagyunk, hatalmas urak és úrnők színe előtt. Majdnem, hogy szél hoz és szél visz. Mert ugyan hogy is dőlhetne el egy próbanap vagy pár hét alatt, hogy kiből lesz jó dolgozó.
     És főleg, ki döntheti el, hogy a teljes, mély hallgatás-e a jó, vagy a ritka, de pontos, rövid mondatok olykor. Hogy teljes, hogy kerek, hogy kiegyensúlyozott legyen mégis a világ.
     Hogy rendet merjünk vágni, igazodó ösvényt mégis. Ahhoz kiad bátorságot?
     Adjunk már neki valamit, nem hallod, hogy kiabál?
     (Hogy szidja az Istent kínjában. Azt, amelyik a tied is kellene, hogy legyen.)
     (Ha már a tied nem csinál semmit ilyenkor.)