Juhász Zsuzsanna: A harang szava

A fiú sietett. Akkor is tekerte a pedált, mikor a lendület vagy lejtő – a kivénhedt, nagy múltú és becsületesen elbutult lovak ajzószere – amúgy is előre vitte volna.
    Nem szerette kihasználni a biciklijét, azt szerette volna már régóta, hogy valami nagyon fontos megváltozzon a környezetében, valaki, aki most erős, megrokkanjon, valami fabatkát se érjen ezentúl, hogy megmutathassa, ő mégis marad, nem fut el, nem őszül meg hirtelen – mint mikor egyszer azt hitte a fejbőre tenyérnyi bizsergéséről, hogy a haja is fehéredik közben – nem lesz akkor se tetszhalott, saját magától, a saját magányos ügyetlenkedésétől hátára fordult bogár, nem ájul el, mint akinek az ébrenmaradottak tartoznak azzal, hogy sorra elmondják, mi is történt a világban ájultsága percei alatt. Tekert akkor is, mikor nem kellett volna, hiába hallotta már párszor, hogy jó lenne még ez az erő holnap, ha majd az árnyékszéken ücsörögsz. Jó mélyen előre hajolt, nem akart nevetséges lenni, valahol azt mondták, a versenykerékpárokon egy magasságban van a kormány meg az ülés, hát ő is ilyesmire alakította a biciklijét, s így mintha visszaküldték volna valahová, ahonnan kidughatta a fejét, de mielőtt körbeforgathatta volna, kezdhette elölről a kibújást. Akárhogy igazgatta a kabátját, a két, végül is kitört váll az arcához csúszott, s úgy fogta közre, mint régen egy ritkán felbukkanó, izgatott rokon keze előkészítve őt ahhoz a nevetséges, cuppanós cviki-puszihoz. Nem volt kényelmes a magas ülés, a lába – ha megállt – le se ért a földre, csak ha eldőlt, mégis jó volt így, jó volt látni az alacsonyan és kimérten tekerő, a tekerés szünetében le-fel rugózókat – mintha híztak-hájasodtak is volna a fenekek a türelmes rugózásban -, mosolygott a piros-zöld-sárga ruhacsipeszeken, amik az otthont, a házas állapotot képviselték – akár igazgatók asztalán a gyerekfotók – a munkába bicikliző férfiak nadrágját szűkítve, hogy be ne kapja a lánc a leffegő vizslafül szárakat. Szüksége volt rá, hogy naponta egyszer nevessen, találjon magának valami kinevetni valót, amiért járnia kell, mintha mindenki arra a képzeletbeli tojásra pályázna, amit a fején hord járás közben – hogy rácsapjon, minha minden pillanatban gáncsot lehetne vetni neki azokkal az ágakkal, amik még ki se nőttek, meg se vastagodtak; holott egyszer az jutott eszébe, mikor a főutcát aszfaltozták, hogy nem azt a forró, csak forrón csillogó kulimászt kellene lefelé önteni – amit gyerekkorában rágógumi helyett úgy rágott, hogy majd kiszakadtak a bizonyára- fehér tejfogai az ínyéből, akárha az a nyálától langyos aszfalt-darabka rágta volna őt – hanem vízzel kéne feltölteni az egészet, s ő lehajtott fejjel, lehajtott… testtel úszkálna a semmit sem sejtő járókelők között. Neki nevetséges volt, ahogy reggel a kerékpárosok… egy irányban mind a gyár felé, s délután ugyanazon az úton, de vissza, csak télen a kerékgumira pöccintve a dinamót; ahogy a portánál úgy tesznek, mintha meg akarnának állni, mert ott muszáj, ahogy a bávatag portás megköveteli – várja a hamisítványt, törzs előre, egyik láb hátralendül, másik láb hosszan egyenesedik- mérlegállás a lassuló biciklin családfőknek és családanyáknak. Nem akart megállni, attól is félt, hogy ismerőssel találkozik, vagyis valaki megismeri és utána szól, lecsalogatja az úttestről, mintha ő, a bicikliző is gyalogos lenne, mintha a biciklizőnek az úttest nem lenne más, mint hosszú gyalogátkelőhely, keresztbe festett csíkok – semmi más – pedig a járdára emelni a biciklit annyi, mint kikecmeregni a szárazföldre és megkezdeni valami tüdős életet, megtanulni ütni, mert azt a vízben nem lehet. Nem akart megállni, pedig tudta, hiába ér oda előbb, előbb nem teheti meg, amit akar, meg kell várnia a három órát, hogy harangozhasson, ha lehet. Megállni nem akart egyszer sem, jólesett neki egyfolytában nemet mondani, tagadni a házakat, a port, félreugratni a szemét, mielőtt egy jelenet az utcán befejeződne, nem szólni, és mégis mondogatni, hogy nem, nem, nem; ahogy a hal pipál a vízben, ahogy a felnőttek bosszantónak, ellenségeskedésnek, de legalábbis szemtelenségnek vélnek minden játékot, amit a gyerekek a szájukkal játszanak – a rágógumi-puffanást, a szappanbuborék fújdogálását az emeletes házak ablakaiból; értetlenül akart tagadni, értetlenül és bűntudattól mentesen, ahogy a jelentéskészítők intenek nemet, ha az afrikai anyák feléjük nyújtják, felajánlják méhüknek gyümölcsét, hogy a gyermek megmeneküljön az éhhaláltól, ahogy ő szokta szemlélgetni hazatérve a lépcsőház nemtelen-névtelen- birtokolatlan lámpájának fényében a pedálok közé szorult fűszálakat, gyomnövény-kalászt. Csak a tűz bizonytalanította el egy kicsit, a tűz, amit egyszer már látott a patkolókovács ajtaján keresztül, de tudta, minden tűz ilyen, úgy lenne mindegyikkel, a patkolókovács tüze is olyan, mintha egyenes lenne az út felé, és rövid, pedig meg se babonáz, hiszen világít – rövid lenne az út ehhez a tűzhöz is, s ez a tűz is továbbküldene, tovább, de magába: mert az izzó és összedobált anyag város, melegszívű emberek városa, nincsenek benne kapuk, csak bemenetek vannak, nem nyílások – elvesződésre valók – nincsenek plafonok, csak falak vannak, igaz, jobbra-balra dőlnek, de nem dőlnek el – izzásuk a biztosíték, s azé a város, az van a városban, aki nézi a tüzet, míg bámul, a falak között van, van, ahogy az igazi csirkefogók néznek egy kivégzést-szotyolázgatva és nyammogva. Elfordult hát a tűztől, vagyis a háztól, ahol a tűz szokott lenni, a másik oldalra fordította fejét, látta a domboldalt, amit a földgépekkel tettek lankássá, amibe lyukakat fúrtak a mindenütt egyenes, botszerű facsemetéknek – a karók vastagabbak, reménytelibbek voltak, mint a fák – amire fűmagot szórtak hirtelen, s kapkodva is talán, talán éjszaka, mint ölből kilökött gyereket, s aztán mindent odahagytak a természetcsinálók, és nem ölte meg senki se őket azért, hogy ne emlékezhessen senki a helyre, amit nem fásan-füvesen találtak, hanem – házak voltak azon a domboldalon, valakik szülőházai sorban, vagyis teknő a meggyfa alatt, kutyaszőr a házőrzőkbe kapaszkodó, visongó kölykök kezében; házak, mint bármelyik ház, mindegyik egy-egy föld mélye volt valaha – kacatjaival, amiket szégyelltek volna a gazdák, ha idegen kezekbe jut. de így az egész domboldal idegen, s idegen az a telente, a volt-nincs házak előtt végigfutó kerítés, ami megakadályozza, hogy a szánkók az úttestre csússzanak, idegen az a bekerített izgalma a csúszásnak, a repülésnek. Rá is… rá szoktak szólni, hogy kilátszik a dereka és megfázik; akármit is vesz magára, ahogy előre dől, felcsúszik mindene, még a vékony trikója is – így gyógyulnak a beteg állatok, félrecsúszik a sebről folyton a kötés, nézni kell a sebet, ahogy gyógyul a nemtörődöm állaton, látni kell, hogyan közelít a két bőrpart egymáshoz – mint valódi partok földrengés idején -, s hogyan gubancolódnak össze újra, s üdvözlik egymást a szőrszálak; de az a meztelen derék arra is jó, hogy meztelen legyen, azaz könnyedén lehessen megkapaszkodni benne, a bőr a bőrrel találkozzék, hogy bárki felugorhasson mögé a biciklire, ha akar, és hátha bátrabban akar, ha ő nem a kezét, hanem a derekát nyújtja oda, mintha adni is könnyebb volna – hátrafelé, vakon, staféta módra, és elszaladni, mielőtt a megajándékozott megszólalna, és kérné az arcot is – hiszen jó néhányszor tapasztalta már, milyen csúnyák a ceremóniakedvelők, hogy össze akarnak olvadni valamiféle hitben a kishitűek, hogy terelgetik magukról a figyelmet a képzeletbeliekre, ahogy a cilinder magasztosul a bűvész kezében. Igaz, egy nem túl magas hegyről a város elvéti mégis neki kellene harangoznia tovább, hiába, hogy leköszönt már – csalódásáról jobb, ha hallgat azután, csalódni illetlenség öregen, mert öreget kinevetni is illetlen dolog, de muszáj, mert nevetséges az öregen csalódó, a csalódásnak idő kell, idő, melyben felhasználódik a tapasztalat, sok-sok kés, amit csak a nyelénél…. sok-sok hajszál, amit csak a fejbőrön simogatva, soha az újak kerítésébe fűzve, mint fűzfaágakat, sok-sok kísértés, amire játékot kell kiáltani ördögűzőnek, mert ki ne nyerítene fel, ha azt hallja, hogy egy öngyilkos, aki elrontotta a testét, nem akkor halt meg, mikor az életét mentették, hanem hónapokkal később, mikor a csinosításán fáradoztak; de ha másképp fáradt a harangozó, ha inkább ágyba kellene lökni, s beszélne esés közben is, mint aki csalános ösvényen jár, s beszél, beszél magában is, különben számolnia kellene a csalánszár-csapódásokat, mintha vígjátékban esne tejszínhab-koszorúsán félcsupasz mellek közé, akkor neki vesztett az ügye, a harangozó nem adja át a posztját, nem macska, és nem csavargó, hogy bárhol el tudjon aludni, végigsimogasson magán és elrendezze a tagjait, hiába, hogy alvása olyan, mint a seprő az új bor alatt, s úgy is ébred, mintha nem. nem fullasztó iszap, hanem a seprő alkoholos, finom pépje volna a szájában, a pihenést-pihengetést pedig nem ismeri, csak azt a félálmot; az igazi álom kezdetét, mely úgy lep meg mindenkit, ahogy agyér-elmeszesedéses hobbi-állat, család megvénült kedvence ugrik gazdája arcának éjszaka, s hirtelen jön és hirtelen megy is, mert felébreszt balgán, ahogy álmatlan éjszakás nővérkék verik össze a kémcsöveket, mikor az alvadt vért mossák mosószer nélkül, védtelenül – mégis ezé az álomkezdeté, ezé az uszadékálomé a baj, minden baj az övé, mert benne látszik is, ami máskor csak szorongató, és az istennek se akar közeledni, mert benne megcsúszik az ember vagy túl nagyot lép, de akárhogy is, egyensúlyát veszi, s mire megkapaszkodna, felébred. Csak a lépcsők vannak még hátra, a csigalépcsők – a rossz, molyette, tömpe legyező – vétek taposni rajtuk, mert a hímport idézik, a szorosra fűzött lepkeszárnyakat, a nőt. akiért nem volt hiába a pillangó-halál – a nőt, aki nem kérdezte volna a kereszten, hogy mi lesz a testének megtartásával, mert biztosan hitt volna a feltámadásban – a nőt, ki fejét újra és újra a legyező mögé buktatja – mint hátulról lökdösött, a zenélő szerkezettől megnehezült keljfeljancsi -, hogy a legyezőtől újra és újra visszakaphassa szemének, pillantásának szüzességét; de az a másik fajta is rossz, amelyik egyenesen visz előre és fel, ahol az ember inkább csak az orráig látna, vagy a cipője orrát követné, amivel – ha kell, ha nem – mintha láthatatlan hátsórészeket rugdosna, mégse győz, mégsincs a fenékrugdosás öröme sehol, mert mire felér, ahogy kiemelkedik meg-megrázkódva a lépés ritmusára, ahogy feje, válla, egész törzse, csípője kiemelkedik, az olyan mégis, mintha rugóra járó, céltábla-alak volna, amire – még fel sem állt – tüzelnek. Hát kellett volna még valami, hogy meg tudjon szólalni, mikor a harangozó meglátta őt, talán, ha megdöngette volna a lépcsőfokokat, talán ha inkább busszal jött volna, s magával hozta volna az illatokat, ‘miket a párás, hideg levegőtől rókázó kabátok adtak volna elé, s nem hallotta volna, hogy istenkednél megint, azért jöttél, ugye, jó volna megint a harangot rángatni.
    S nem látta volna, ahogy a harangozó a kötélbe kapaszkodva szinte vontatja magát fölfelé a haranggal, s aztán visszaesik újra, de elölről kezdi, mint vergődő angyal, kinek mása sincs, csak az az egy följutás szárnyak nélkül is, akárha szőnyegből kigurítottan.

További bejegyzések