Mint mindennek, a városi életnek is megvan a maga előnye és hátránya, de most nézzük az előnyeit: akár mekkora eső esik, a cipő talpa sosem sáros. A szórakozási lehetőségeknek se szeri se száma. Ha egyszerre lyukad ki az autó és a bicikli kereke, akkor sem kell pánikba esni. Mindig van a közelben egy villamos- és autóbuszmegálló, a gyerek is időben beér az iskolába, meg a szülő is a munkahelyre. Aki bírja a tömeget és a nyüzsgést még a fővárosban is szívesen éldegél. Persze azért akad itt bosszúság, amin egy vidéki ember csak mosolyogna. Ez egy ilyen történet.
Engem úgy ismernek, hogy őszinte, jóindulatú ember vagyok. És, hogy az őszinteségemet igazoljam, be kell vallanom, hogy gyűlölni is tudok. Amit legjobban és rettenetesen gyűlölök az a folytonos óraátállítás. Előre, aztán vissza. Így megy ez már évtizedek óta. Időnként olvasok róla cikkeket: hogy ennek a világon semmi értelme, spórolás nem tapasztalható, felborítja a bioritmust stb. Én, aki harminckét évet ledolgoztam három műszakban, csak mosolygok azon, hogy egy óra eltolódás ide, vagy oda, ugyan miféle bioritmust borít fel? Na, de ettől függetlenül nagyon gyűlölöm. Különösen azért mert rendszerint valami kellemetlenség is társul hozzá.
Egyik ilyen emlékezetes eset, egy tavaszi vasárnap reggel történt, amikor épp előre kellett állítani. Mérgelődve bújtam ki az ágyból. Nem elég, hogy hétvégén is dolgozni megyek, egy órával kevesebbet alszom, de még az eső is eleredt. Előkaptam a gumicsizmám és a vízhatlan táskát, fogtam az esernyőt és szélsebesen rohantam a közeli villamosmegállóba. Szerencsésen elértem a korai járatot. Épp kifújtam magam, amikor megláttam, hogy közeledik az ellenőr. A megszokott laza mozdulattal belenyúltam a táskámba a bérletért, de hiába kotorásztam, nem találtam. Akkor tudatosult bennem, hogy táskát cseréltem, és az a másikban maradt. Na, de semmi gond, én előrelátó ember vagyok – mert előfordult ez már máskor is –, ezért minden táskám belső rekeszében van egy vonaljegy. Elővettem, érvényesítettem és a kezemben tartottam, mert az ellenőr már csak pár lépésnyire volt tőlem.
– Jó reggelt, jegyet vagy bérletet kérek – fordult felém nem túl kedvesen.
Odanyújtottam a jegyemet és egykedvűen néztem rá.
– Ez nem érvényes – mondta szigorú tekintettel.
– Hogy, hogy nem érvényes? – hüledeztem.
– Ez nem most lett érvényesítve – vágta rá mogorván.
– De igen. Mások is látták – mutattam a széken ülő férfire, aki igenlően bólogatott, mert valóban látta.
– Ez a jegy, egy órával ezelőtt lett érvényesítve – lobogtatta az orrom előtt.
Azt hittem elsírom magam dühömben.
– Nem, ez nem igaz! – tiltakoztam.
– Igaz, bizony. Itt van, nézze csak meg! – erősködött.
És valóban, egy órával korábbi időpont volt rányomtatva.
– Tudja mit! Ellenőrizze le! Mert én, ezt a jegyet, most érvényesítettem! – üvöltöttem.
Ekkor, elővett egy másik jegyet a táskájából és nagyflegmán betolta az automatába. Aztán a szemöldöke fél centit felugrott a homlokán, a szeme meg, óriásira kerekedett. – Azon is egy órával korábbi időpont volt rányomtatva. – Amikor láttam, milyen hitetlenkedő ábrázattal bámulja, akkor jutott eszembe:
– Hajnalban átálltunk a nyári időszámításra! Maga ezt nem tudja? – kérdeztem felháborodva. – Az automata miért nincs átállítva? – hőzöngtem tovább.
Valamit hümmögött a bajsza alatt, aztán hátat fordított, és faképnél hagyott. Én még egy ideig mérgelődtem az nap, de ma már ez a sztori is csak egy budapesti történet.