a folyosón álldogált
nézte, ahogy a köd
lomhán ereszkedik alá
elhomályosulnak az ünnep fényei
a szemközti, sokablakos ház sarkánál
ott szokott felbukkanni a fia
egész nap az ablak előtt ácsorgott
amikor elfáradt odahúzott egy széket
tudta jól, ha késik, annak oka van
de jönni fog
ünnepek előtt mindig jön és hazaviszi
január kilencedike volt, a hó
apró pelyhekben szállingózott
a lány az íróasztalnál ült
a temetés óta most
először jött be az apja szobájába
– olyan fölfoghatatlan – tűnődött
és fölkapcsolta az olvasólámpát
(akkor vette észre a határidőnaplót
december huszonharmadikánál volt nyitva
pirossal virított; ANYA)
arca megrándult
a görcs lassan kúszott föl a torkába
– a Nagymama… – motyogta és
dermedten bámult ki az ablakon
pedig a rokonok többször is szóltak:
ezentúl ez már az ő dolga,
nehogy elfelejtse, évente legalább kétszer…
ő a fejét rázta, nem, nem felejti el
szereti, gyakran gondol rá
de aztán… az álmatlan éjszakák
a zűrzavar a fejében…
talán így történt
hogy mégis
elfelejtette
