45 évesen halt meg Váci Mihály, tudták, hogy beteg.
Anyámék ott voltak a temetésén Farkasréten,
osztozni utolsó földi csendjében,
mint lelkes olvasók, akkori tinédzserek.
Garai búcsúzott a sírnál: adós maradtál Miska!
Hanoiban ragadta el a vég,
egy küldöttség élén volt mikor elfogyott fölüle az ég,
mikor végleg kiborult a kubikostalicska.
1970. április 16-án
Veres Péter is aznap halt meg Budapesten,
gyertyák sírtak viaszcseppekben,
vörösre festett felhő vonultak az ég alján.
…
Akkor már Devecseri is meghalt,
amikor a Béla király úton a villában voltunk,
a szúnyogokra emlékszem, meg hogy célba dobtunk,
Somlyó közelebb lépett, úgy csalt.
Nem vagyunk meg! – mondta lágyan.
Mi lenne, ha Gábor élne, ki tudja?
Fújtatott, mint aki az igazságát tudja,
mint aki kardot talál egy ősi sziklában.
S már bánta is, hogy elkezdte, félt, hogy tovább szője,
a társaság csendben, hisz ő volt a család örök barátja,
Gábor szeretett svájci bicskája, viharkabátja,
s a hazai Költészet Napjának hős kezdeményezője.
Klári néni süteményeket, pogácsát,
sőt házi málnaszörpöt is hozott,
fia, János anyámnak udvarolt, vagy nekem bohóckodott,
viccesen húzta a bokáját.
Majd megmutatta zongoráját,
mit Kodálytól, keresztapjától kapott,
élvezte, ha valakit megbotránkoztatott,
cifrázta a káromkodását.
Somlyó ült magában,
előtte szóda és fehér bor
mint akit kedve és színehagyott,
a lemezjátszóra Beethoven korongot rakott,
magában ült és annyit mondott: valami nincs sehol,
ott biztos nincs, ahol lenni szokott.
A Nyugat és a Kelet népe ellentétet a halál oldja végleg,
sok mérges-kócos ipse,
anyám olvasta nekem ezt is azt is, mindet,
az utókor ma már legyintget,
mert már csak a szó a lényeg!
vagy már igazából az se!