Az történt, hogy homályos lettem.
Nem a fényképen, a monitoron, a tükör által,
hanem élőben, igaznak hitt valómban.
Mintha egy befőttesüvegen át, forró aszfalt felett néznének.
Annyira.
Vizuális elhalkulás.
Önnön fény hiány okozta változás – szól az internet-okosított diagnózisom.
A legfőbb kapcsolattartóm pedig a vigasztalás helyett csodálkozik,
lehetőséget említ, kineveti a magamhoz való ragaszkodásomat.
Miért is magyarázom, hogy a szokványosság biztonságot ad,
a kontúrok pontosan kijelölték, hogy meddig vagyok én.
A magzati remények páráva oszlanak, kitúrva a saját életemből,
mintha szürcsölve magamat nyelném le a lélek-zéssel.
Ne gondold, hogy ez abszurd, sci-fi, vagy fantasztikum!
Esetleg lehetne ezoterikus, azt nem tudom,
eddig talán túlságosan felülről néztem,
és hát, köves talajon nem marad meg a mag.
Most itt vagyok, igaz homályosan, akut Góliát veszélyben,
és a látszat ellenére. A félelem találó: fél elem.
Mint örökölt zakót úgy simogatom az alig-vonalaimat
és alkudozni kezdek. Kicsit fecsérelnék még fizikai valómban,
a rájátszás mindig izgalmas.
Itt tartok egy kis szünetet.
Kémlelem a változást,
várok egy izzó csipkebokrot,
egy szót, valamit, bármit.
