Akkor tudtuk meg, hogy meghalt.
S mi ott állunk oldalt állva gyászszegélyként,
tompán és bizonytalanul.
Nem kerestük egymás tekintetét.
A kórház padlójának rombuszait számolgattam újra és újra,
apró megváltás volt, ha a folyosón kinyílt egy ajtó.
A műanyag kagyló-ülésen egy otthagyott újság,
a főcímeket olvastam lopva.
A fertőtlenítőszag kavarta a gyomrom.
Nem tudom, hogy mire vártunk,
talán az volt, amire számítani lehetett,
s amire persze nem lehetett számítani.
Annyira nehéz volt, nem tudtam kimondani, hogy részvétem,
az olyan sablonos, semmitmondó, közhely.
Nem mondtam semmit.
Valami baj van. Nem néznek rám.
Én vagyok a halott.
