Egyszer, réges-régen, ezer évvel ezelőtt, a múlt alkonyán.
Veszett rókaként saját farkába kapott a szél, vinnyogva, nyüszítve marta önmagát, ahogy hatalmas tölcsérbe csavarodott, méregtől kábán megrogyott az ég. Ul-meray egy órája még lágy könnyeit záporoztatta olvadozó földjére, hogy rögtön azután keményre fagyassza azt. Ám haragját még csak a messzi északon mutatta meg, ahol baljóslatúan szürkült és feketedett a láthatár.
Goer tudta, mit jelent ez, és az életéért futott, hogy még időben elérje fedezékét, Kua-mntia óvbarlangját. Nemrég még lucskos, olvadó hóba és sárba ragadt a szánja talpa, most pedig ő maga is nedvesre ázott, majd ropogósra fagyott ruhájában, deres arccal, megjegesedett szemöldökkel, dermedt végtagokkal összevissza csúszkált a jégen, melyet Ul-meray zihás lehelete dörzsölt még síkosabbra. Jégjárónak hívták Goert, de nem azért, mert jól járt a jégen, sőt, e tekintetben talán népének ügyetlenebbjei közé tartozott.
Tucatszor is elvágódott, és az ereje rohamosan megfogyott, de még így is előbb elérte az életmentő barlangot, mint ahogy a szemberobogó feketeség őt.
Vacogva, szitkozódva kapaszkodott fel a meredeken, és négykézlábkaparva küszködött, cibálta maga után öve hátsó részéhez erősített szánját, mely pedig visszafelé rángatta volna őt. Túl nehéz volt, túlontúl megpakolva az irissariknak szánt csereáruval; magas szárú dréncsizmákkal, cserzett, szegecsekkel kivert bőrzekékkel, szíjakkal, kulacsokkal, csontozókésekkel és két kisbaltával. Remélte, hogy ezeket annyi rókaprémre és rénszarvasbőrre cserélheti majd, hogy a hazaszállításukhoz még egy másik szánt is kell szereznie.
Meg kutyákat, mert egymaga nem bírja majd hazahúzni.
A barlang öblös volt, széles szájú és alig négy lépés mély. Ez nem védett volna a hóvihartól, ha azt szembe kapja, ám Ul-meray dühe szerencsére a hegy túlrésze felől érkezett, és csak elsuhant fölötte. Másrészt pedig ott, ahol a belső falak egymásba futottak, embernyi széles, ferde repedés tátongott a padlatán, melyen át barátságosabb, biztosabb üregbe préselhette át magát az emberfia.
Goer leoldotta derekáról szánhúzó kötelét, és beljebb rángatta, egészen a hátsó falig terjedelmes pakkját; csak hogy el ne ragadja azt valami szeszélyes szél.
Prémkesztyűs kezével dermedt arcát dörzsölgette, lesodorta mind a szeme elé meredő, apró jégcsapokat. Reszketett és megborzongott; ruházata nedves-fagyott volt, a heves mozgástól képződő izzadtsága most jegesnek hatott.
Goer habozás nélkül átpréselte, áterőltette testét a keskeny repedésen, és tooarját – kurta nyelű, csonthegyű szigonyát – maga elé tartva beleszimatolt a sötétségbe. Orrát ezüstróka prémjének darabja óvta a lefagyástól, mint ahogy ajkát és arca alsó részét is. Nem érzett semmi mást, csak ennek avas zsírszagát.
Lehúzta vastag kesztyűjét, és dermedt ujjakkal kitapogatta bal oldalt a tároló rést, megtalálta a gondosan odakészített, száraz forgácsot, fűrészport, acélt és kovát. Pár csattintás, aztán a forgácsra szikra pattant, apró láng pislogott, majd annak révén Goer meggyújtotta a falnak támasztott fáklyák egyikét. Bronzkarikákkal összefogott, szurokkal alaposan átitatott, rongybelű fenyőbotok voltak, bevonva több réteg viasszal.
A férfi körbevilágított a fáklyával ebben a belső barlangrészben, de nem látott olyan vadat – rókát, farkast vagy hiúzt –, ami elkövetelhette volna tőle az üreget. Csupán néhány pók és bogár igyekezett kívülre a libegő fénykörből.
Viszont volt valami más, ami jobban megdermesztette Goer lelkét, mint az odakinn süvítő, fütyülő, fagyos szél a testét.
A legutóbb gyűjtött és itt hagyott rőzsét és tőzeget elhasználták valakik; elégették az összeset, és megszegve észak íratlan törvényeit, nem szedtek helyette újabbakat.
Goer letérdelt a tűzhely mellé, két ujjával felcsippentette a hamut. Nem mostanában égett le ez a tűz, azt egyértelműen meg tudta állapítani; félévnél is több telt már el, hogy ő utoljára megpihent itt. Hogy is remélhette, hogy mindent a helyén talál?
Odakint feltámadt a vihar, a szél megkavarta a külső üreg levegőjét, és befütyülte rémes indulóját a repedésen át. Goer megborzongott, és reszketni kezdett; a fáklya megremegett a kezében.
Éjszaka rettenetesen hideg lesz, tűz nélkül halálra fagyhatna itt.
Mégsem aggódott.
Nem hiába nevezték a Kua-mntia ezen üregét óvbarlangnak. Még bentebb, a mélyén barátságosabb viszonyok fogadják az utazót; kényeztető hőforrások, meleg vizű tavacskák, forró gőzök által meglangyított kövek. A falakon pedig ehető gombák nőnek és dús mohák, füvek. Szinte egy más világ; egy kis éden a fagy rideg ketrecében. A veszély csak az, hogy néha oly kísértő lelkek is felbukkanhatnak ott, mik örök álmot hozhatnak az óvatlan utazóra. Vagy összezavarják az elméjét, s nem leli meg többé a kiutat.
Goer mégsem tétovázhatott. Lecsusszant a hátsó aknába, meggörnyedve haladt a mélybe lejtő természetes alagútban, majd pár lépés után leereszkedett az alig háromméteres, függőleges kürtőbe. Nem huppant nagyot, csak vagy félméternyit, hisz ő maga száznyolcvan magas volt, és ezt, fél kézzel lógászkodva, kezének hosszával is megpótolta. Csak arra kellett vigyáznia, hogy eséskor a fáklyáját a falnak csapva ki ne oltsa.
Amikor a kürtő aljára érkezett, érezte, hogy valami ruganyos vonaglik a talpa alatt. Mintha egy bot csapódott volna a bokájának, és még egy a lábfejének. Visszanyerte egyensúlyát, és látta, hogy jégviperák fészkébe lépett; legalább kéttucatnyi, jégszínű, áttetsző testű kígyó tekergett ott, és két méretes példány is zokon vette a behatolását. Vastag szarvasbőrcsizmáját azonban nem tudták átharapni.
Miközben ezeket bámulta, és megpróbálta lerugdosni csizmájáról a támadóit, valami oldalsó üregből egy kisebb példány, egy alig harminccentis jégvipera hullott fáklyatartó bal alkarjára, és megtalálta a csupasz bőrt a medvebunda és a kesztyű között. A csuklóba mélyesztette hegyes fogait, és mérget pumpált az ereibe.
Goer fojtottan felkiáltott, mert váratlanul érte és fájt ez a harapás. A méreg miatt viszont nem aggódott. Mert bár a jégvipera mérge a világon az egyik legveszélyesebb – nagyobb adagban még egy sarki medvét vagy egy fagydémont is leterít –, a Jégjáró valami módon immunis volt rá, mint ahogy apja, nagyapja és annak felmenői is. Talán alkut kötöttek az ősei a viperák ősistenével? Vagy annyi marást elszenvedtek, hogy már hozzászokott a szervezetük?
Goer nem tudta. Az viszont tény, hogy nem kellett félnie a jégviperáktól. Egyszer, gyerekkorában jégviperák fészkébe esett, tizenhét harapást szenvedett el… melyekből akár egy is végzetes lehetne egy megtermett férfinak vagy akár egy rénszarvasnak… és ő megúszta pár napos eszméletlenséggel, és azt követő másfél hetes gyengeséggel. A falu sámánja még abból is kigyógyította, és legközelebb, amikor megharapták, már csak nevetett a kísérleten.
Most is csak a meglepetés és a fájdalom késztette bosszankodásra.
Falnak támasztotta tooarját, aztán jobbjával előbb meglazította annak a nagy, lapos bőrszütyőnek a száját, amit épp e célra viselt az övén, majd megragadta a kis viperát ott, ahol a fej és a test csatlakozott, és erősen megnyomta. A jégvipera kitátotta pofáját a nyomásra, Goer gyengéden, óvatosan elhúzta a csuklójától, aztán villámgyors mozdulattal az erszénybe dugta.
Aztán, ha már így esett, felcsippentett a kürtő aljáról még pár tekergőző példányt, főleg kisebbeket. Kiváló cserecikkek. Az irissarik babonás falánksággal fogyasztják el a jégviperákat, több prémet adnak értük, mint egy belsőségekkel és fűszeres kukoricával töltött birkabendőért, a viperák mérge pedig keresett ritkaság nem csak a Fagyföldön, de lentebb, Dréniában is. Sámánok, mágusok, javasasszonyok a legkülönfélébb kotyvalékokba keverve árulják; nagy arányban hígítva már nem öl, de enyhíti a kínokat.
Nyolc jégviperát gyömöszölt a bőrszütyőbe, és foghatott volna többet is, de már nem tudta volna hova tenni a továbbiakat. E vadászat közben még két marást szenvedett el, de nem érzékelte különösebb hatását. A biztonság kedvéért persze kiszívta a mérget a sebekből, aztán oldalra köpte.
Elrugdosta a csizmájával ismerkedni próbáló példányokat, és hétrét görnyedve bújt tovább egy keskeny alagúton. Tudta, hová megy; ismerte az utat, hisz nem először melengette már félfagyott tagjait a barlangi gejzírben.
Ám amikor a szűk járatot maga mögött hagyta, és fáklyájával bevilágított a gőzölgő, páradús, hatalmas barlangba, olyasmit pillantott meg, amire végképp nem számított.
Ott, a langyvizű medence sziklapartján, gőzöktől ölelten…
…csupasz, női test hevert.
*
Goer megtorpant. Első pillanatban bosszúsággal reagált – hisz talán épp ez a némber használta el az összes tűzifát, és nem pótolta azt –, ám ahogy jobban rámeredt, egyre inkább elhatalmasodott rajta a csodálkozás. Miféle nő járhat ezen az elhagyatott vidéken egyedül? Fagyföldi biztos nem; legfeljebb valami halálvágyó teremtés, aki elszökött apja elől. Irissari? Hm, talán. De még az sem valószínű.
A nő, mielőtt elterült, sietve vetkőzhetett, szertedobálta alsó és felső neműit, akárha forgószél szórta volna szét. Drága, míves holmikat; lakkozott csizmát, batisztkapcát, hímzett alsószoknyát, vérvörös felöltőt, ezüstrókaprémet, hófehér selyemblúzt, vastag gyapjúsálat, rozmárbőrkesztyűket, festett hódprémsapkát. Nem olyan holmikat, amiket a krallok leányai vagy asszonyai viselnek.
Ahogy óvatosan ereszkedett az alagút szájából a meztelen test felé, egyre határozottabban látta, hogy ez a nő nem lehet irissari. Magas, karcsú teremtés, finom, alabástrom bőrrel, hihetetlenül hosszú, őzikelábakkal, kackiás kebelbimbókkal, aranyszőke hajjal. Az irissari asszonyok zömökek és vaskosak, faggyú- és hájréteg védi őket a hidegtől, a lábuk kurta, a mellük pedig lapos bőrtömlő, a hajuk sem aranyszőke, hanem zsíros, gubancos és szurokfekete.
Már amikor Goer ebbe a belső barlangba lépett, akkor megcsapta az enyhe levegő, és az édeni látvány – talán még valami kékes gyümölcsbogyók is nőttek a tavacska túloldalán. A medence közelében nedvesek voltak a kövek, ám a pára a szélsőbb részeken is lecsapódott, és ott deres, jeges felszínt alkotott.
Goer annyira elmerült az aranyszőke test szemrevételezésében, hogy nem nézett a lába alá. Megcsúszott egy jeges felületen, és leszánkázott a meredek részen. Eközben ismét megmarta egy jégvipera, egy nagyobb, az összes eddiginél hatalmasabb, akkora fogakkal, hogy még a bőrcsizmát is átharapta.
Goer felnyögött, tooarját elejtette, vadul salapált, és jobb híján a fáklyát nyomta a kékes, üvegesnek ható kígyótesthez. A megperzselt jégvipera nyomban elengedte a lábszárát, és tovavonaglott, az egymásra halmozott kövek rejtekébe.
Goer megátkozta, Ul-meray nevével.
Érezte a mérget a vádlijában, ám egyrészt nem volt annyira hajlékony a vastag öltözékben, hogy oda tudjon hajolni és kiszívja, másrészt immár minden gondolatát a különös nő foglalta le.
Így, közelről még tisztábban látta, hogy nem lehet irissari.
Inkább tűnt úgy, hogy egy istennő alszik itt – daor t’doan-don Ul-meray djoud – a Fagykirály gyönyörűséges másodkézleánya, ki leereszkedett a jéghegyek csúcsáról, hogy szerelembe essen, s halandó szerelmét az istenek közé emelje.
Daor t’doan-don Ul-meray djoud – a fagymesék hősnője.
Goer persze nem hitt a mesékben; azok mind rosszul végződnek.
A füstölgő fáklyát két kő közé tűzte, a nő fölé hajolt, és megnézte, él-e még. Felhúzta a szemhéját, kifejezéstelen, üveges tekintetet látott. A légzését hallgatta volna, de nem érzékelt semmit. A test maga természetellenesen hidegnek tűnt, hullafehérnek.
…de még nem mutatkozott rajta a bomlás jele, nem lengte körül a halál édesbús illata.
Goer ráhajtotta fejét a nő hideg keblére. Eleinte nem hallott semmit, aztán lassú, lusta lüktetést. Még vert a szív, ha csak elvétve is.
A fagyföldi nem számolta a dobbanásokat. Bármily csekély volt is az – percenként nyolc vagy tíz, talán? –, csak azt nézte, hogy egyáltalán ver a szív. Nem távozott még belőle teljesen az élet!
Eszméletlenségének oka nyilvánvaló volt; kígyóharapás nyoma éktelenkedett a bal térdhajlatnál. Goer, bár tudta, hogy ezzel talán már elkésett, tette, amit lehetett: kissé oldalra fordította a testet, ráhajolt a sebre, és próbálta kiszívni belőle a mérget. A nő vére dermedt volt, nyúlós, szinte darabos; kiérzett belőle a viperaméreg jellegzetes íze.
A tapasztalat azt mondatta volna, hogy kár próbálkoznia, viszont ösztöne nem hagyta annyiban. Négyszer is jó alaposan megszívta, és a kőre köpködte a vért.
A nő összerándult, megreszketett, lába öntudatlanul rúgott.
Goer sietve ledobálta magáról nedves, félfagyos gönceit, aztán a langymeleg vízbe csobbant, megvetette lábát annak köpadlatán, és óvatosan – bár horzsolva kissé az alabástrom testet – behúzta maga után a lányt. Magához ölelte, dörzsölgetni kezdte, az arcát pofozgatta.
– Ébredj! Nyisd ki a szemed! Térj magadhoz!… Ne add fel! Küzdj ellene!
Eddig nem látta, de a jobb váll és a nyak találkozásánál is felfedezett két apró sebet.
Ott is megmarták a jégviperák?!
Goer ráhajolt a sebre, és akárha kedvesét csókolná incselkedve, próbálta kiszívni a mérget innen is. Érezte, hogy a nő megfeszül a karjaiban, hosszú lábával körbefonja őt.
– Ez az! – biztatta Goer, miközben a vért köpködte a vízbe. – Éledezz!
Vissza akart hajolni a dermedt nyakra, hogy folytassa a méreg kiszívását, de megelőzték. A lány belemarkolt Goer dús hajába, hátrakényszerítette a férfi fejét, majd pedig, sebesen, akárha ő maga is vipera lenne, rácsapott a nyakára. Szemfogak mélyedtek az ütőerébe, és aszott, hideg ajkak kezdték szürcsölni fagyföldi vérét.
Goer felkiáltott, védekezni próbált, elrántani a fejét, ellökni magától a nőt, ám az lábával átkulcsolva fogva tartotta, és tapadt rá, akár a polip. Szörcsögve, cuppogva itta a vérét, itta, itta, itta…
*
Arra tért magához, hogy hanyatt fekszik a medence langyos, nedves kövén, lelógó lábával a vízben. A fáklya égett még valahol rajta túl; libegő fénye ugráló árnyakat varázsolt a kavargó gőzre.
A víz megcsobbant, s sötét felszíne alól karcsú istennő bukkant ki, derékig érő, aranyszőke hajjal, apró, ámde kackiás mellel, alabástrom bőrrel, duzzadó ajakkal, jégkék szemmel.
– Daor t’doan-don Ul-meray djond – lehelte Goer. – A Fagykirály leánya… aki egy… vámpír!
A felismerés megrázta. Fel akart ülni, de visszahanyatlott; túl erőtlen volt most.
A nő megtámasztotta két karját a medence peremén, és oly kecsesen, könnyedén húzódzkodott fel, mintha titkos víz alatti áramlatok tolnák partra, vagy játékos fókák segítenék. Odacsusszant az erőlködő férfi mellé, átvetette fölötte a bal lábát, ott térdelt, fenekével alig érintve annak hasát, lecsorgó hajával megnedvesítve szőrös mellkasát.
Őt nézte hideg jégszemével.
– Irissari! – sziszegte karcos, mély hangon. – Ne félj tőlem! Nem bántalak.
– Vasmantlai vagyok, nem irissari! – préselte ki magából Goer dacosan. – És nem félek az ördög leányától sem! Engedj felkelni, és megmutatom, miféle…
– Maradj nyugton! – intette a nő, miközben lefogta áldozata mindkét mozduló kezét. Hangja recsegős volt, parancsoló, mégis nőies. Egyfajta pattogós ritmusban beszélte a drovát nyelvet, akár a keleti drének, el- elhúzott, megnyújtott tagokkal, de nem megérthetetlenül. – Ne küzdj! Legyengültél.
Goer a fogát csikorgatta kiszolgáltatott helyzetében, de eközben – valami mágikus kényszertől vezérelve – képtelen volt levenni tekintetét a nő lába közéről, mely ott feszült nedvesen a mellkasánál, szinte érintésnyire. Nem borította szőr nőiessége halmát, mely olyannak tűnt most, akár egy húsos kagyló a széttárt combok között, és benne egy halvány szirmú, nyíló virág.
Soha nem látott még ilyet. Ilyen szőrtelent.
A nő eközben őt vizsgálgatta. Annyira előrehajolt, hogy hegyes mellbimbója szinte megkarcolta a férfi bordáit.
– Túl sok vért vesztettél! – mondta sajnálkozva. Aztán hirtelen úgy megrándult, akárha újra megmarta volna valami vipera. Talpra szökkent, csaknem beletáncolt a gőzölgő medencébe. Hitetlenkedve bámult vissza áldozata ágyékára, és a felmeredő dákójára; annak érintése ijeszthette meg. – De… ahogy látom… maradt még véred épp elég.
– Ha visszaülnél rám…
– Végzetes lenne – vágott közbe a nő durván. – Nem akarnád.
– És ha mégis? Ha akarnám, megtennéd nekem… ahogy azt Vasmanda szokása elvárja?
– Ostoba hímek! – A nő bosszankodva kacagott. – Hát semmi máson nem jár az eszetek? Zabálni, piálni, nőket hágni?
– Ostoba vámpírok! – vágott vissza Goer, és csak azért is felkönyökölt. – Hát nektek min jár? Csak a vérszíváson?! – A nyakát tapogatta, ott, ahol megmarták. – Mikor megláttalak, azt mondtam magamban, ez a gyönyörű teremtmény itt nem lehet más, csak daor t’doan-don Ul-meray djoud, a Fagykirály leánya, aki kilépett a mesékből, épp hozzám… hogy próbára tegyen, hogy megmenthessem, hogy aztán majd megajándékozzon szerelmével… de most már látom, csak csapda volt, hogy elkaphass és kiszívhasd a véremet.
A nő érdeklődve bámult rá.
– Nincs csapda – felelte komolyan. – Megmentettél. Köszönöm neked. Meghaltam volna nélküled.
– A vámpír már halott test. Vagy nem?
A nő humortalanul mosolygott rá.
– És te mégis úgy kezelsz, mintha élő nő lennék? Vagy oly mindegy neked? Egy több hetes, bomló hullába is belemártogatnád pennádat?
Goer kínosan tudatában volt annak, hogy hímtagját még most is dagasztja a vágy. Próbálta eltakarni, suta mozdulattal.
– Mert biztos… ez is a te… ármányos mágiád!
– Dehogy – felelte a nő. – Nem kell szégyenkezned. Részben még élő vagyok. Az élő felem hathatott rád. Mintha hús-vér asszony lennék, igaz? Tetszem neked. Uralni akarnád ezt a testet. Ezért ölelgettél a vízben is, miközben én tudat nélkül lebegtem és nem ellenkezhettem.
– Ne mondj ilyet! – háborodott fel Goer. – Eszemben se volt! Az életedet mentettem. Csak most, hogy fölém kuporodtál… csakis most… és én igazán akkor sem… csak egyszerűen így…
– Jól van. – A nő leintette. – Megmentettél. Kétszeresen. Kiszívtad a véremből a vipera mérgét, aztán a véredet ihattam, attól erőre kaptam. Hálás vagyok. Tartozom neked. – Közel lépett, bal lábát átvetette a hanyatt fekvő férfi csípője fölött. – Ha erre vágysz, hát itt van. Engedd, hogy valamicskét törlesszek.
Leereszkedett Goer ölébe, épp a megfelelő szögben.
– Ne! Ne! – suttogta a fagyföldi, maga sem tudva, tényleg el akarja-e utasítani ezt a lehetőséget. – Én…
– Sshhh! – intette a nő. – Elég a szavakból! Hagyjuk érvényesülni a
gyönyört!
– De… te…
– Ne aggódj felőlem! Nekem is öröm.
Eleinte mereven, feszülten párosodtak, heves, érzéketlen lökésekkel, aztán oldódott a görcs, mozgásuk egybehangolódott, és oly intenzív, buja mámorba csavarodott, hogy az eleddig soha nem tapasztalt csúcsok csúcsán Goer felhördült a kéjről, mintha a húsát szaggatnák.
Pedig nem. A húsát nem szaggatták a mámor pillanataiban. Csak a vérét, azt kortyolták…
*
A szeretkezés végén Goert szédült álomba vonta a kéj, a kielégítettség és a heveny vérveszteség. Látomásként élte meg, hogy a nő a medencébe húzza magával, és összefonódva delíriumos táncot lebegnek együtt a langy vízpárnák között.
Ölelkeztek. Összefonódtak. Csókolóztak.
Saját vérének ízét szopta vissza a dús-nedves, sós sziromajkakról. A nő nyakát csókolgatta, harapdálta, és a kéj mámorában megpróbálta belemélyeszteni fogait. Partnere azonban oly hevesen rántotta el a fejét az üstökénél fogva, hogy csaknem kitörte a nyakát.
– Nem! – sziszegte. – Te nem!
– Miért?! Most, hogy én is vámpírrá lettem, miért ne ízlelhetném meg én is a te véredet?!
A nő eltolta magától, arrébb lendült a derékig érő vízben két-három méternyire; a kavargó gőz még mutatta csábos testét, ám elrejtette szemét és arcának vonásait.
– Vámpír lettél? – Szinte csúfondáros volt ez a hang. – Honnan veszed? –
A fejét rázta. – Nem, nem lettél.
– Hisz a véremet ittad. Megmartál!
– Táplálkoztam belőled, de nem lettél a fiókám.
– Mindenki tudja, akit vámpír mar, maga is…
– Dehogy! – csattant fel a nő. – Ez csak babonás hiedelem!
– Akkor még… önmagam vagyok?
– Figyelj rám, ember! – mormolta a vámpírnő. – Éhségem csillapítására szárazra szívhattalak volna, vagy tested széttépéséből, a felszabaduló esszenciából meríthettem volna még több erőt… de te ettől nem lettél volna vámpír, csupán egy tetem, szélsebes vágtában robogva az enyészet felé. – Szuggesztíven meredt a férfira jégkék szemével. – Vagy… ha szándékomban állna téged vámpírrá tenni, meg kellene ajándékozzalak saját véremmel, elvégezni rajtad a beavatás szertartását, és hosszasan gondozni, pátyolgatni, tanítgatni… mint új fiókámat. De én ezt nem tettem. Halandó vagy továbbra is, ugyanaz, aki eddig is voltál. – A fejét ingatta. – Csak testem egy része halott, a hálám élő. Nem akarok neked rosszat. Ha rajtam múlik, épségben térsz haza szeretteidhez, és békében élheted le hátralévő éveidet. Azt a keveset.
Goer kábán meredt rá.
– És ha én… esetleg… azt kívánnám, hogy veled…
– Akkor sem! – állította le a nő kimérten. – Nem vágyok újabb fiókát. Szükségtelen nekem! Rossz sors neked. Nem akarom, hogy vámpír légy, és hidd el, ember, ha tudnád, mivel jár, te sem akarnád!
– Goer – mormolta a férfi. – Ez a nevem. De úgy is hívnak, Jégjáró.
A nő közelebb libbent. Testük ismét érintkezett. Goerben megint éledezni
kezdett a vágy, ám immár tényleg nem maradt testében annyi vér, hogy a
barlangos üregecskéibe is jusson.
– Jégjáró? Jégjáró – ízlelgette a nő. – Különös név. Tetszik nekem. Szóval, te az vagy, aki nem csúszik el a jégen, Jégjáró?
– Én az vagyok, aki bizony sokszor is elcsúszik mindenféle jégen… de Jégjárónak hívnak, mert ifjabb koromban a messze északot jártam, és biz’ eljutottam a Jégföld peremén a világ végéig is.
A nő átölelte, hozzásimult ismét. Csak ajkak cirógatták, lehelet nem,
pedig az a száj a szájába beszélt.
– Ha sok jeget bejártál… ismerned kell a helyet, minek neve Cade’er Caadil. Hallottál már róla?
– Ki nem?
– Jártál is ott?
– Senki sem jár ott! – mordult fel a férfi. – Mesehelyeken nem járnak emberek.
– Pedig reméltem, elvezetsz oda.
– Soha! – Goer nevetett. – Éhen vesznénk, jéggé fagynánk, betemetne a végtelen hó, amikor jártányi erőnket is végleg elfogyasztva, kimerülten lerogynánk és utolsó perceinket siratnánk. Bár még azelőtt felfalnának a fagydémonok!
– Tehát mégis létezik.
– A legendákban, igen, éppen ezt mondom! Senkiről sem tudok, aki járt már ott… vagy aki ismerne bárkit is, aki saját szemével látta Cade’er Caadilt, az Öröklét Csarnokát.
– Akkor jól nézz meg engem, Jégjáró! – suttogta a nő. – Hogy majd elmondhasd, te ismertél valakit, aki látta már.
Goer gyanakodva nézte.
– Nem láthattad, ami nem létezik! S ha jártál már ott, hogyhogy nem
tudod, hol keresd? Mi szükség lenne vezetőre?
– Álmomban láttam, onnan tudom, hogy létezik.
– Álomban, igen. Meg mesében, abban is lehet. A valóságban nem.
– Én eljutok oda, meg fogom találni, hidd el! Mert addig nem nyugszom, míg nem. – Közelről mosolygott a férfi arcába. Jégszeme fagyos szikrákat vetett. – Velem tartasz a jégre, Jégjáró? Elkísérsz engem?
– Minek?! – vakkantotta Goer. Megborzongott. – Mi okom lenne ily esztelenségre? Neked mi szükséged lenne rám?
– Ez a te otthonod, jobban ismered, mint én bármikor. Felismered a veszélyt, jól tájékozódsz ezen a fagyott földön, az ösztöneid révén segítesz döntéseket hozni, és ha ismét jégvipera mar meg, ott leszel, hogy újra megments. – Még csábítóbban mosolygott. – Ha pedig elcsüggednék néha… legyen, aki megvigasztal!
– Értem én. Bűv-bájjal vennél rá, hogy tartsak veled. És valóban, hat rám a mágiád… borzongva vágyom, hogy akár Ul-meray Poklába is lemenjek veled, ha te azt kéred… de nem, Cade’er Caadilba nem tudlak elvezetni, elkísérni sem. Fogadalmam köt: többé nem megyek távolabb Irzaklay határánál!
– „Irzaklay”?
– Irissari telep, hatnapi járásra. Oda tartok. Ha akarod, addig elvezetlek. – Eltűnődött. – Köztük talán lesz olyan, aki nálamnál többet tud, és többet hallott. Meglehet, olyat is találsz, aki ismeri az utat Cade’er Caadilba, és vezetőd lehet.
– Most már nem tartod mesének?
– De, én igen. Ám ha te másképp hiszed, nem cáfollak. Te az én daor t’doan-don Ul-meray djoudom vagy, még ha vérszívó is. Udvariatlanság lenne részemről folyton kijavítgatnom a szavaidat.
– „Daor t’doan-don Ul-meray djoud”? Honnan is van ez?
– Már mondtam: a Fagykirály gyönyörűséges leánya, ki leszáll a halandók közé, hogy párt találjon magának, és egyiküket, akit kiválaszt, a csókjával halhatatlanná tegye. Épp olyan mese, akár Cade’er Caadil.
– Vagy talán egyik sem az. – A vámpírnő a szemét csillogtatta. – Néha a mesék valósággá válnak. Meglehet, épp ez történik most velünk. Halhatatlanná teszlek a csókommal, és együtt keressük meg az Öröklét Csarnokát.
Goer beleborzongott. Vére egy része ismét az ágyékába áramlott.
– Miért tartanék veled?
– A mámorért, hogy mellettem lehetsz? – A nő felnevetett, aztán ünnepélyesebb lett. – Mondd meg te, mire vágysz, és ha módomban áll, megadom neked.
– Minek beszélni erről tovább? Az északi jégmezőket járni? Együtt? Egy idegennel? – dörmögte neheztelőn. – Még a nevedet sem tudom. Nem kérdeztem eddig, mert úgy illett volna, hogy magadtól áruld el.
– Lianah a név, de tetszik az is, amit te adtál. A te daor t’doan-don Ulmeray djoudod vagyok, Jégjáró… Tényleg gyönyörűnek találsz?
– A legőszintébb módon.
– És már nem zavar, hogy vérszívó vagyok?
– Zavar. De ez a tény nem csökkenti az irántad érzett hódolatomat. Sőt,
talán még… – A fejét rázta. – A bűv-bájod megigéző. Szeretnélek újra magamhoz húzni, és soha el nem ereszteni. Magammal hurcolni, akár
erővel is, Moloyarakba, a bátyám házába, hogy asszonyomnak tudjalak, amíg csak megvan bennem a férfierő. – A homlokát ráncolta. – Ha főzni
nem tudsz, az se baj… Hurga majd beletanít.
Lianah nem mosolygott. Komolyan bámult a belelkesedett férfi szemébe.
– Hurga?
– A bátyám asszonya.
– És neked van asszonyod, Jégjáró?
– Volt, de nincs. Már nem mondom ki a nevét.
– Elhagyott?
– Tizenhét éve mással hál.
– Rokonnal? Ellenséggel? Jó baráttal?
– Ul-meray ágyasa lett – mormolta Goer. – Túl Jégföld peremén, legmesszibb északon, odafenn, túl a világ határán, az öröklét homályában.
– Óh! – A nő még szorosabban ölelte. – Mi lett a végzete?
– A gyermek. Egyszülött fiam.
– És a fiú? Szereted őt? Kész harcos már?
– Rám nézett az ellőszalmán. Sóhajtott, fel sem sírt, csak követte anyját.
– Hát senkid sincs, te szegény? – suttogta a nő. – Senki sem vár haza?
– A bátyám meg az ő asszonya, Hurga, akin megosztozunk, s a kölykei, Ummark és Gerka, akiket ő szült nekünk, egyikőnk magjából. Ők visszavárnak. – Goer elkomorodott. – De mi végre ez a faggatás, némber, tán még mindig terved van velem?
– Most csupán egy – mormolta a vámpírnő. – Vagy úgy is mondhatnánk, még egy… hisz’ te is kétszer mentettél meg engem.
*
Ez a második szerelmeskedés, a medence vizében, bizonyos szempontból még édesebb és kielégítőbb volt, mint az előző, ám ugyanakkor zavarbaejtőbb is. Mindkettejük számára. A rózsaszín ködön, a kéjes remegéseken áttört a rideg valóság, a másság.
A vízben kezdték, ám végül kimásztak, és amikor befejezték, erőtlen csigákként reszkettek a parton. Mindketten. A heves párzás a vámpírnőt legalább annyira legyengítette, mint a vérveszteségtől ájuldozó férfit.
– Nem szabad ezt tennünk – szögezte le a nő. – Mindkettőnk vesztét okozza.
– De legalább… gyönyörűséges halál! – Goer a homlokát ráncolta. – Te sosem öregszel, igaz? Örökké ilyen ifjú és szép maradsz… akkor is, amikor nekem kihullik a fogam meg a hajam, és oly görnyedten járok, mintha nyalogatni próbálnám a csizmám orra előtt a jeget?
A nő merengve nézett rá hideg szemével. Nem mosolygott.
– „Örökké”? – visszhangozta. – Túl hangzatos a szó, talán nem is létezik. Ám amit mondasz, tény. Most épp egymáshoz illünk, ám ha asszonyoddá tennél, ahogy említetted, mire főzni megtanulnék, már nem lenne kinek. Te hitvánnyá vénülnél, én alig változnék. Ugyanez maradna az élőhalott test. – Megrántotta a vállát. – A vámpírok is öregszenek, igen, bennünket is nyalogat, kóstolgat az Enyészet… de egészen más ütemben harap. Öregszünk, igen, de egy emberöltő nekem csak annyi, mint az embernek pár hónap, vagy talán egy év.
– Élőhalott test? – mormolta Goer. – Én eddig azt hittem, a vámpírok teste hideg. A tied viszont meleg, az öled forró, mint a tűz, a csókod nedves, az ajkad nem száraz pergamen.
– Mikor milyen. Ez változó. – Szomorkásan mosolygott. – Felforrósítottál, a te véredtől zsiborgok, Jégjáró. De holnap talán, vagy holnapután hidegnek érzel majd, amikor megérintesz. Előre nem tudhatom.
– Holnapután?
– Igen – felelte a nő, mintha ez magától értetődő lenne. – Együtt megyünk Irzaklayba, és ott majd eldől, hogyan tovább. Talán lelünk egy irissarit, aki elvezet minket Cade’er Caadilba.
Minket!
Goernak már az ajkára tolult a tiltakozás, de aztán megtartotta ott. Nem cáfolta meg azt, amit a nő oly magától értetődőnek vett.
Hadd higgye csak, hogy hatott a bűv-bája.
*
A fáklyafény már többször is pislákolt korábban, most végleg kihunyt. Sötétség borult a barlangra, és ők ott hevertek mindketten a langyos köveken, egyfajta zöldes utóderengésben.
– Veszélyes így – mormolta Goer. – Nem látjuk a kígyókat, ha felénk tekeregnek.
– Én igen.
Zavarba jött. Folyton elfelejtette, hogy az a kívánatos nő, aki hozzásimul, nem hétköznapi halandó.
Vámpír.
– Akkor hogy lehet, hogy mégis csaknem végzett veled a méreg? Ha láttad a kígyót, hogy engedhetted, hogy megmarjon?
– Másra figyeltem – vetette oda a nő. Majd magyarázólag hozzátette: – Tudod, aki olyan mint én, annak nem sokat árt a kígyómarás. Nem számoltam, hány kígyó harapott belém az évek során, de akárha egy se tette volna. Meg sem éreztem, néha észre sem vettem. A vérem túl erős, kivetette a mérget. Ám ez alkalommal nem. – Eltűnődött. – Miféle kígyók ezek?
– Jégviperák. Rettenetes a mérgük. Még egy olyan kicsike is, ami egy arasznyi hosszt sem ér el, s vékonyabb, mint a kisujjam, képes megölni egy felnőtt embert, vagy akár egy lovat, ha megmarja. Három-négy közepes példány még a fagydémont is leteríti. Én ugyan még nem láttam ilyet, de mesélték, többen.
– Most már ezt is tudom, hogy óvakodnom kell a jégviperáktól. Egy újabb veszély a listán. – Különös, kuncogó hangokat hallatott; bár ez először fuldoklásnak hatott. – És te, Jégjáró, te nem félsz a jégviperáktól?
Nem árulta el a titkát.
– Köztük élek. Tudom, hogyan tartsam távol magam tőlük, és őket éntőlem.
– Ah! Irigylendő tudás. – Rápaskolt a férfi vállára. – Felöltözünk? Indulunk, Jégjáró?
– Indulni? – csodálkozott Goer. – Meg sem várjuk, hogy elüljön a vihar?
– Vége, elvonult. Csak átsüvített fölöttünk, már messze jár.
– Gondolod?
– Tudom.
– Irigylendő tudás. – Goer visszapaskolt, akárcsak az előbb a nő. – Felöltözünk? Továbbmegyünk, vérszipoly? – Hangjával érzékeltette, hogy csak tréfának szánja a megszólítást. – Bár alig hiszem. Éjszaka nem jó az utazás.
– Látok a sötétben.
– Míg szét nem fagy a szemgolyód.
– Látnék anélkül is… de értem, mire gondolsz. Vészesen lehűl éjszaka a levegő. Jégtömbbé fagynánk odakinn. És persze, neked pihenned is kell. Megértem. – Megrántotta karcsú vállát. – Rendben. Itt töltjük az éjszakát e barátságos helyen, és hajnalban indulunk tovább. Megfelel?
– Nekem meg, ha Ul-meray nem küld ránk újabb vihart.
– Nem fog. Mi több… a nappal fényesebb lesz, mint arra vágynék. Meglehet, nekem kell majd pihennem, ha ránk vicsorog a nap.
Goer gyomra jól hallhatóan megkordult.
– Hah! – Lianah csodálkozó nyikkanást hallatott. – Az éhség zaja! Mennyire szokatlan!
– Rég nem ettem.
– És most ezt tervezed? Azokat a kígyókat falod be, amik a kis zsákodban tekeregnek? Nyersen? Vagy tüzet gyújtasz és megsütöd őket? Vagy… fogjak neked barlangi patkányokat?
– A viperákat eladni szánom, patkányokat pedig legfeljebb végszükségben eszem – dörmögte Goer. – Hoztam magammal élelmet; nuyugát… füstölt rénhúst meg sajtos kukoricalepényt.
– Érdekesen hangzik.
– Kint van a batyum a külső barlangban, a szánon hagytam. Amúgy is… kimegyek, hozok ide néhány fáklyát. Jobb szeretem, ha ég. A fény távol tartja a hüllőket. Nyugodtabban alhatunk.
A nő hosszan hallgatott.
– Nem félek attól, hogy szökni próbálsz tőlem, Jégjáró – mondta aztán komoran. – Annál több eszed van.
– Szökni? – Goer őszintén csodálkozott. Meg se fordult a fejében. Eddig, legalábbis. – Mi okom lenne rá? Hisz te magad mondtad, hogy nem kívánsz ártani nekem. Hálát érzel, amiért kiszívtam belőled a mérget, megmentve a létedet. – Feltápászkodott. – Elvezetlek Irzaklayba… a többit pedig majd meglátjuk ott.
*
Bár a fáklyafény már kihunyt, a barlang falát nagy foltokban világítómohák lakták, melyek visszaköpködték a korábban benyelt fényt. Nagyjából annyit, mintha hunyorgó csillagok kukucskálfak volna elő egy vékony felhőtakaró alól; ám e csekély, zöldes derengés is elegendő volt a fagyföldi szemnek.
Goer magára kapkodta kupacba hajigált gönceit, és látta, hogy közben Lianah is ezt teszi. Magas, karcsú alakja elmosódott emberfoltként libegett a homály peremén.
Csodaszép és kívánatos istennő!
Daor t’doan-don Ul-meray djoud – a Fagykirály gyönyörűséges leánya, ki leszállt a halandók közé, hogy megajándékozza egyiküket a halhatatlanság csókjával.
Goer realista volt, sohasem hitt a mesékben; azok mind szomorúan végződnek.
Daor t’doan-don Ul-meray djoud – a vámpírnő, aki már megízlelte őt, és azért akarja magával hurcolni északra, egy nem létező hely után kutatva, mert neki is kell élelem…
Emberi vér, nem pedig szarvashús.
Két lábon mozgó élelem, aki bűv-bájtól megigézetten engedelmesen követi úrnőjét, ki, ha megéhezik, meg-megcsapolja eleven vértartályát, hogy legvégül majd, dolga végeztével, szárazra szívja azt, vagy simán csak eldobja.
Goer különös, kettős fájdalmat érzett. Fájt neki a csalódás, hogy átverni, kihasználni próbálják…
…de még jobban fájt az az érzés, mily nagyon vágyna a vámpírnő prédája lenni, még akkor is, ha ez az életébe kerül.
*
Kinn, a külső barlangban fogvacogtató hideg fogadta, akárha deres baltával hasogatta volna arcát és nyakát a besüvítő szél a belső, langymeleg éden után. Alig akaródzott neki megmaradni itt. Ám mielőtt visszatért volna a hőforráshoz, el kellett végeznie valamit.
Lecsapolta a jégviperák mérgét. Sorra előhalászta a kígyókat a szütyője mélyéről, ráharaptatta őket egy vékony gallyacskára, és kilövellő mérgüket egy e célra szolgáló, félig telt üvegcsébe gyűjtötte. Aztán gondosan visszadugaszolta azt, hogy egy csepp se menjen kárba. Jó pénzért eladhatja majd Dréniában…
…vagy szükség esetén felhasználhatja.
Hisz mint kiderült, ettől a méregtől még a vámpírok is elpusztulnak.
*
A nuyuga – a lepénnyel fogyasztott, füstölt szarvashús – különösen ízletesnek és éltetőnek hatott ezen az éjszakán. Még Lianah is elrágcsált egy kisujjnyi darabot, és bár élveteg, ínyenc hangokat hallatott, nem nyelte le, csak rágta, rágta.
– Csókolj meg, Jégjáró! – mondta aztán.
Goer habozva engedelmeskedett. A csók gusztustalan volt ezúttal, nem olyan lélekemelő, mint a korábbiak. Miközben ajkuk összetapadt, Lianah a nyelvével áttaszigálta az ő szájába a megrágott – nyálas vagy véres? – húsmasszát.
Mint ahogy egy madár eteti a fiókáját.
Ő pedig lenyelte a darabot; ízletesnek, izgatónak találta. Akart még.
Aztán összesimulva, a fáklya fénykörében, egymás karjaiban aludtak el, ám immár felöltözötten, s nem került sor köztük újabb párzási rítusra, csak tétova szavakra, futó csókokra.
*
Hajnaltájt északnak indultak, a hófödte előhegyek tövében, a szürke ég alatt. Az árukkal rakott szánt Goer egymaga húzta a frissen hullott, ropogós havon, ám alkalmanként, ha a szántalp megfeneklett egy-egy kövesebb részen, amit nem lepett fehérség, Lianah is besegített a rángatásába. Mi több, amikor már oly sűrűn zuhogott a hó, hogy a fagyföldi karnyújtásnyira alig látott, és azt javasolta, pihenjenek meg, a nő csak nevetett kimerült zihálásán.
– Te csak pihenj, Jégjáró! – kuncogott. – Hadd vegyem át most én!
A fagyföldi nők is nagy munkabírásúak, nem szokatlan, hogy osztoznak a terhekben a férfiakkal.
Ám ez most…
– Esztelenség lenne – zihálta Goer. – Túl sűrű a fehérség! Megzavar és eltompít. Eltévedünk!
– Ne gondold!
– Nem gondolom, tudom.
– Mert még nem ismersz engem. – Lianah szeme fényes csillagként ragyogott. – Északnak tovább, ugye? Megmutatom.
– De…
– Shhhh! A szavakból elég! Elfelejtetted, ki vagyok? – Parancsolóan intett. – Mássz a szánra, és kapaszkodj… nagyon!
Goer felhasalt a szánra kötözött pakk tetejére, és két lábát bedugta a rögzítőszíjakba, mint valami kengyelbe.
– Na és most?
A nő válasz helyett a derekára csavarta az istrángot, aztán cifra csomóba kötötte a végét a hasa előtt. Aztán visszapillantott a férfira, kihívóan rámosolygott, majd elrúgta magát, és eliramodott.
Goer lebucskázott volna a szánról, ha a kengyel nem tartja meg.
– Hódús egek! – hördült fel. – Ul-meray, segíts!
Aztán megroskadt, behorpadt, önmagába folyt a környezet, fehérség kavargott minden oldalon, alul, felül, belül. A szán suhant, pattogott, a még le sem hullt havat lovagolta meg, és néha úgy tűnt, fejjel lefelé robog. Mindenfelől beomlott rá a hó, cirógatta, nyalogatta, ütötte-verte, és Goer fuldoklott belé, de nem holtra váltan, hanem az egekben szállva, a puha dunnafelhők között.
– Ez az, leány! – harsogta mámoros jégrészegen. – Fuss, csak fuss, húzd a szánt! – Röhögött. – Hat napot mondtam?! Ebben a tempóban estére Irzaklayban leszünk!
De nem.
Lianah nem bírta sokáig tartani ezt az észtvesztő, elmebódító tempót. Egy óra múltán meglassult, már csak szitált, akár a hóesés, és végül teljesen leállt. Nem zihált, nem lihegett, csupán még az eddigieknél is fagyosabb lett. Jégkék szeme tompa szürkeségbe fakult.
– Te jössz, Jégjáró, tied az istráng.
– Ul-meray nevére! – hörögte Goer. – Félnapi utat tettünk meg egyetlen óra alatt!
Lekászálódott a szánról, de nem bírt megállni reszkető lábán. Kóválygott, akár egy színrészeg, és végül pofával előre a hóba esett, mellközépig süllyedt.
Csak röhögött kábaságán, havat köpködve vidult.
Lianah viszont nem.
A vámpírnő e pillanatban igazán annak tűnt, ami: élőholtnak. Csak álldogált ott mélán, merev arcát nem fodrozta derű, ajka feszes zár maradt, nem engedett kiszökni szavakat.
Már csupán szállongtak a kósza hópihék. A felhőzet odafönt, vezekelve bűnéért, megszaggatta magát. Átsejlett a napkorong, fagymarta sebeit nyalogatva ocsúdott, új erőre kapott.
– Pihennem kell, azt hiszem – mondta Lianah tompán. – Túlbecsültem magam, és nem viselném túl jól, ha ily legyengülten meglátna a nap.
Goer megértette.
Vámpír. Nem bírja a napfényt.
Itt, ezen a részen mély volt a hó és puha. Goer üreget vájt belé, és
prémekkel vackolta ki.
– Úrnőm! – invitálta. – Itt megpihenhetünk, míg elszégyelli gúnyos önmagát a nap, és újra elrejti sápadt, beteg arcát.
Hóba bújva, egymást ölelve pihegtek. A ruhákat nem vetették le, nem értek össze a kéjkeltő testrészek, ám mégis, talán mind közül ez volt a legédesebb szeretkezés, melynek csúcsán Goer maga hajtotta hátra a fejét, felkínálva a nyakát.
– Meríts frissességet, úrnőm! Táplálkozz belőlem!
Lianah megharapta, nyelve hegye szétfröccsölte a kibuggyanó vércseppeket. Aztán haragvó hördüléssel taszította el magától készséges kedvesét.
– Nem!
– Nem kellek neked?! – Goer maga is meglepődött azon, hogy mélységes csalódottságot érzett. – Nem vágysz élelemre? Nem akarod a véremet?
– Hallgass!
– De én itt vagyok. Tudom, mire kellek neked, és talán… én is azt akarom, hogy bármi módon… szolgálhassalak. Ha a véremmel, akkor a véremmel.
– Ne kísérts, ostoba!
– Önként kínálom. A tiéd vagyok. Az se baj, ha szárazra szívsz, és utána eldobsz!
A nő ismét Goer nyakára bukott, megkarcolta kissé a fogával, de nem harapta meg újra, csupán nyalogatta. Majd erőnek erejével hátravonta a fejét.
– Most nem! – sziszegte indulatosan. – Rád hajt a vágy, mardos az éhség, de nem akarom.
– És ha én igen?
– Én akkor sem. – Lianah morgó, hörgő hangon beszélt; jól hallhatóan kínlódott, önmagával küzdött. – Nem akarom a vesztedet, Jégjáró. Komolyan mondtam: mély hálát érzek irántad, amiért megmentettél, és
mostanra… megszerettelek.
– Avagy későbbre tartogatod a vérem, később leszek fontosabb neked.
– Mit beszélsz?!
– Tápláléknak szánsz, aki végig elkísér, Cade’er Caadilig, és létben tart ott is, ahol nincs semmi élelem. – Kivárt pár pillanatot. – Azt hiszed, rosszul veszem ezt? Nem, úrnőm, nem, nem. Kalandos, remek életet éltem, de már nem lehet sok hátra nekem. Ha a sorsom az, hogy a táplálékod legyek, kísérve téged a Jégre, elfogadom, hidd el! Nincs ellenvetésem!
– Ostoba halandó! – súgta Lianah kedveskedőn, és még jobban ölelte. – Tudod te, mit beszélsz?!
– Ha még most nem, akkor jöjj, segíts, tudasd velem!
Csattanós csókokat váltottak. Egyre hevesebben.
Goer ajka vért eresztett…
Lianah lenyalta róla. Extázisba jött.
– Jól van – suttogta a vámpírnő mohón –, legyen vágyad szerint: frissítem eredből a mozgató erőm.
Rábukott a nyakára, és szívta, szívta, szívta…
De végzetesen még most sem gyengítette le.
Csupán lelkileg.
*
Még alig múlt délidő, midőn a felhők ismét a nap elé másztak, és sorra megfojtogatták összes sugarát. Goer és Lianah kimásztak a vacokból. A férfi ernyedten, hétrét görnyedve, a vámpírnő tettre készen, lüktetőn.
– Sajnálom, Jégjáró, őszintén megbántam! – rivalgta, csöppet sem bűnbánón. – Akaratom ellenére túlzottan legyengítettelek. Ám én új erőre kaptam a véredtől, és ígérem neked, hogy ma estére Irzaklayba repítelek! Neked nincs más dolgod, csak mássz fel, és mondd az irányt! Jelezd, ha rossz felé viszlek!
Goer ernyedten bólintott, és nehézkesen kapaszkodott fel a szánra. Lábát kengyelbe bújtatta, majd a karját is. Tudta, ha a tempó ugyanolyan heves lesz, mint délelőtt, e nélkül nem bírna „nyeregben” ragadni.
Immár nem esett a hó, és ez a nyaktörő száguldás már nem volt ugyanolyan mámorító, mint még a vérszívás előtt.
Goer ült már jó párszor rénháton, azt sem szerette, de most, a vámpírvonta szánon, fel-le pattogva a hóbuckákon, vagy néha megpördülve…
…a legrosszabb rémálmait idézte.
Amikor suhansz, az örök fehérségben maga a színtelenség az, ami homályba fojtogat.
Goer gyomrából előböffent a tegnapi véres táp, és kibukott a száján. Oly hirtelen jött ez, hogy a fagyföldi még oldalra hajolni sem bírt, saját ölébe hányt; a csereárut takaró ponyvára.
Lianah pedig csak vágtatott a havas, fagyos tundrán, és mindebből semmit sem észlelt.
Ezen még a nap is megbotránkozhatott, mert ismét rájuk nézett a szürkeség alkonyán át. Már lenyugodni készült, a délután közepén, ám ezelőtt még égető, sárga jóéjt-csókokat vagdosott hozzájuk a felhőréseken át.
A vámpírnő azonnal leállt.
– Gyorsan! – sziszegte. – Áss nekem gödröt, Jégjáró! Siess! Gyerünk!
Goer álmatagon engedelmeskedett; tooarjával döfődte a havat, és két kezével kaparta oldalra a meglazított részt. Amikor elkészült a lyuk, Lianah az aljára kuporodott, és ő is oda akart bújni mellé.
A vámpírnő azonban sértett viperaként sziszegett rá:
– Nem! Nem!… Most nem! Áss magadnak saját lyukat!
Goer csodálkozott.
– Mi?! Miért?!
– Mert csábít a véred – acsarogta a nő. – Iszonytatón! És ha mellém bújnál, szétszednélek, nem tudnék uralkodni magamon.
– Eddig sem uralkodtál… csupán rajtam.
– Nem szabad ezt mondanod!
– Nem szabad? – Goer elmerengett ezen. – Már azt is megszabod, hogy mit mondhatok, és mi az, amit nem?
– Érthetően fogalmazok, Jégjáró. – A vámpírnő behunyta a szemét. – Tényleg megkedveltelek… megszerettelek… nem akarok ártani neked, nem akarlak az Enyészetbe küldeni, sem a fiókámmá tenni… ám ha most hozzám simulnál, nem biztos, hogy uralni tudnám az ösztöneimet. – Basszushangon hörögte: – Megérted ezt? Ugye, meg?! Ne feküdj mellém! S feküdnöd sem kell… hisz’ neked nem árt a nap!
Goer mélán bámult le rá.
– Lapátoljam rád a havat? Betemesselek?
– Jégjáró, én Jégjáróm, megkérlek rá! Tedd meg, s őrködj fölöttem, szerelmem, míg ez a gyilkos fény el nem enyész!
– Óvni foglak, úrnőm – biccentett a fagyföldi. – A szerelmed vagyok… s hűséges szolgád.
*
De nem akarta óvni. Megértette, hogy ez így nem mehet tovább; ez a vérszívó nőstény megfogta őt, uralja az akaratát. Nehéz volt meghozni a döntést, a végzetes elhatározást, de Goer tudta, hogy nincs más választása. Ha ő nem lép ellene, végzetes lesz számára ez az utazás.
Betemette a nőt hóval, így rejtve el a halvány nap elől, és egy ideig a szánnak dőlve fontolgatta, mitévő legyen. Voltaképpen nem azt, hogy mit kellene tennie – azt már eltervezte –, csak még győzködnie kellett magát.
Hisz mi van, ha Lianah őszintén beszél, és tényleg megszerette őt? Ha a daor t’doan-don Ul-meray djoud valóban nem kíván ártani neki, hanem valóra váltani készül a mesét, édes csókjával halhatatlanná teszi őt…
– Na, persze – motyogta Goer.
Még most sem hitt a fagymesékben. Mindig rosszul végződnek. Vámpírléttel járhat az a csók.
Nehéz lélekkel ugyan, de elszánta magát.
Ha most nem teszi meg, később már egész biztosan nem. Fokról fokra a vámpír bűv-bája alá kerül, és akkor mindennek vége; magatehetetlen bábja lesz csupán.
Előhúzta az üvegcsét, és lassú, megfontolt mozdulatokkal elkezdte rákenni a viperamérget a tooarja csonthegyére. Jó vastagon, nem spórolva azzal. Tudta, hol fekszik a vámpír, és a ráhantolt hó elég puha, hogy egy erős szigonydöféssel átszúrható legyen.
Kente, kente a szigonyhegyet, és közben Ul-meraynak suttogott. Talán valahol a lelke mélyén azt remélte, hogy a nő, ki Lianah-nak nevezte magát, megérzi valahogy a készülő merényt, lerúgja magáról a fehér szemfedőt, és kiszökken hókriptájából. Szemtől szemben, ha a nő dühödten vicsorogna rá és a nyaka felé kapna hegyes szemfogaival, meglehet, könnyebb lélekkel döfné belé mérgét.
Ám a hó, ott azon a helyen, rezdületlen maradt.
Ott, azon a helyen igen.
De valahol mögötte durván megdübbent.
*
Goer megperdült, és ösztönösen maga elé kapta tooarját. Igazából azt sem látta, mi támadja meg; mintha egy deres, fagyos ágú faóriás zuhant volna rá.
Persze tudta: fagydémon cserkészte be.
Elfutni? Egy fagydémon elől? Nevetségesen gyenge próbálkozás lenne.
Talán ha Lianah vámpírereje repítené, elszökhetne…
…bár talán a démon még úgyis beérné. Nem evilági gyorsaság az övék; a kiszemelt áldozat sosem szökhet el az
agyaraik elől.
Goer az egyetlen dolgot tette, amit az ösztöne diktált. Megvetette lábát, úgy fogadta a rohamot, és tooarja kurta nyelének végét megtámasztotta a combján.
Érezte, hogy talál, a szigonyhegy – a jégvipera mérgével nyálkázott, élezett csontdarab – a démon beesett horpaszába csusszant. Aztán pozdorjává tört; hallatszott a roppanás.
Ám ugyanekkor a fagydémon is célt ért, lefelé harapott: alkarnyi hosszú, kétujjnyi széles, kissé hajlott agyarai átfúrták a hanyatt vágódó férfi ruháját, a mellkasát, eltörték a bordáit, kilyukasztották a tüdejét, felhorzsolták szívét, és kibukkantak a hátán.
Goer combcsontja, amin a szigonyvég támaszt talált, apró darabokra tört.
Ő szótlanul fogadta sorsát, a démon viszont ordított, bömbölt, és vele együtt zuhant el. Agyarai megszorultak az áldozat testében, és csak vergődött rajta, nem bírt talpra állni.
Goer látta a szemét. Belenézett, jó mélyen. Látta, hogy a fagydémon már felismerte sorsát: együtt pusztul azzal, akit átdöfött, akit maga alá gyűrt. Meghal, megöli a jégviperaméreg, mielőtt mardosó étvágyát kielégíthetné.
Megvénült, tapasztalt példány volt; hosszúra nőtt agyara arra utalt, hogy ezernél is több évet megélt. Fagydémonok nem gyakoriak ennyire délen, távol a jégmezőktől, ám ezt a vént az éhség űzhette ide…
…vagy talán a legvégső halálvágy.
Míg tekintetük összefonódott egy pillanatra, Goer is megértette, mi lesz a sorsuk: a fagydémon elpusztul majd a méregtől, ez tény, de ez percekbe telik, és ő ezt már nem élheti meg. Ha nem ölték meg máris a szörnyű agyarak, ha nem roppant össze a négyszáz kilós démon súlya alatt, ha nem tépik le a fejét az ott kaparászó karmok…
…akkor is halott lesz, bármitől. Akár a támadás puszta sokkjától.
– Ul-meray, nagyuram – bugyogta vérbe, bár inkább csak gondolván, hogy mondja, szája sarkába gyűjtve a rózsaszín habot, és állára csorgatva annak levét –, óvd meg a leányod… és ne engedd, hogy rátaláljon… ez a… ez a… fenevad… arra…
Arra, kit egy pillanattal ezelőtt én magam öltem volna meg!
*
Ám az, kit paradox módon óvni vágyott, nem rejtőzött tovább. Lianah úgy robbant ki a hóból, akárha a Végtelen Fagykirály ízlelte volna meg, és köpte volna ki végtelen undorral.
A vámpírúrnő azonnal megpörkölődött, égni kezdett a napon, füst kavargott szép arcán és lebbenő haján, a szeme parázsként izzott, a szemöldöke lángolt. Ám ez nem tartotta vissza. Oldalról robbant a fagydémonra, és elemi erővel taszította, sodorta tova. Lehajítani próbálta azt halandó kedveséről…
…ám a lapockák között kikandikáló agyarvégekről nem tudott, sem arról, hogy akit halandónak hitt, már nem az, hanem nagyon is halott.
*
Amikor Goer kinyitotta a szemét, fekete eget látott, hunyorgó, lélektelen, hófehér csillagokat, s köztük kettőt, két jegeset, melyek szinte lélekkel telten ragyogtak le reá. Aranyhajjal keretezett, hullafehér arcból.
– Élek? – hitetlenkedett. A nő nevét suttogta. – Lianah!
– Nem – felelte a nő. – És igen.
Goer megértette a szűkszavú választ: ő már nem él, de igen, Lianah az, ki fölötte térdel.
– Halott vagyok? – nyögte.
– Ssshh, Jégjáró! – intette a nő anyáskodón. – Nem akartam ezt tenni veled, de nem maradt választás. A fagydémon megölt, én itt tartalak. – A szája elé tartotta felhasított csuklóját, melyből sötét, ragacsos vér bámult hívogatón a férfira. – Igyál még, fiókám, idd a vért, melyet neked adok, idd, szívd magadba, és pihenj, ne mocorogj!
– De én nem…
– És én sem! – sziszegte közbe a nő. – Semmiképpen. Meg kell majd gyilkolnom egyik kedvencemet, hogy téged helyette a fészkembe vehesselek, és hidd el, ez nagy szomorúság nekem. – A fejét rázta. – De így kell lennie, nem akarlak elveszíteni… Gyerünk, idd a vérem, gyermek, fogadd el a megtiszteltetést!
Goer előrehajolt, és úgy érezte, a mellkasa kettészakad. Megértette, mi okozza a kínt. A fagydémon súlyos teste ugyan már nem nehezedett rá – a vérmocskos bundájú lény valahol oldalt hevert, a szeme sarkából látta –, ám a brutális agyarak, beletörve az ő mellkasába, kajlán meredtek elő.
Tényleg vén, elaggott példány lehetett, hogy a két agyara ily könnyen letört.
– Ez… ezek…
– Hagyd azokat! – sustorogta a nő. – Ha most kihúznám, kifolyna a lyukon a vér, és én sem pótolhatnám, akkora lenne az a veszteség! Élhetsz velük, így a testedben, egy darabig. Aztán majd kivesszük, ha elég erős leszel. – Eltűnődött. – Ez lesz az emlék, Jégjáró, szerelmünk záloga, ami összeköt bennünket, amíg csak élsz.
– Vagy… – nyöszörögte Goer –, az irissarik sámánja farag majd belőle nekünk éltető djodjout.
– Mit?
Goer buggyanó, sötét vért göcögött elő, mélán legyintett; és erőtlen kézfejével együtt hóba hullt az utolsó tiltakozás. Megnyalta a vért a felkínált csuklón.
– Elfogadom… a segítő kezet… úrnőm.
– Nem vagyok „úrnőd” többé! – helyesbített Lianah kedvesen, és visszaterelte a férfi szájába a sötét nedvet. – Véranyádként szólíts, legfrissebb fiókám, légy hű hozzám örökké, igaz lelkedből szeress engem, és soha ne engedd, hogy közös vérünkből egyetlen csepp is pocsékba menjen!
Megjelent:
Szerző: John Caldwell (Nemes István)
Cím: A döberki rém
Kiadó: Cherubion Könyvkiadó (a Delta Vision csoport tagja)
Megjelenés éve: 2024 (2024. augusztus 26.)
Kiadás helye: Budapest
Sorozatcím / sorszám: Káosz-ciklus 16.
ISBN szám: 9786155228551
Oldalszám: 355 oldal
Kategória: Fantasy / Szórakoztató irodalom