Jason Ra Mozess: Az egyéves királyság

A Nagy-hegység megannyi titkot rejtő fenségességgel szelte ketté a vidéket. Csúcsai felhőkbe burkolóztak, így azok alakját se tudta kifürkészni egy teremtett lélek sem. Mítoszok és legendák keringtek a hegységben megbúvó egzotikus állatokról, szörnyekről, titkos kincsekről egyaránt. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a hegyvonulat megkerülésével egy hónapba telt volna eljutnom úticélomhoz.
A térképen csak a Nagy-hegység szélső láncai voltak feltüntetve, középen még mindig egy nagy fehér folt terpeszkedett. Még az sem volt bizonyos, hogy a látható hegyvonulaton túl is hegyek vannak. Lehet akár, hogy az ismert gerincen átvágva egy – teszem azt – sárga vizű tóra bukkannánk. Én pedig siettem. Elszántságban sosem volt hiány, a kihívásokat mindig is szerettem. Csak odaérjek! Sokan próbáltak jobb belátásra bírni, de veleszületett konokságommal leráztam az érveiket. Ezúttal utoljára.
Szamarat senkitől se tudtam bérelni, hiába ígértem kétszeres árat. Azt mondták, nem tudnának belenyugodni, hogy a halálba viszem az állatot, ezért kisebb málhával vágtam neki az útnak, amit elbírtam a hátamon. Sok holmiról lemondva bár, de még így is be tudtam pakolni egy heti élelmet és egyéb szükséges felszerelést. Másztam már hegyet korábban is, nem volt újdonság a nehéz terep.
A hegy szépsége rabul ejtett. A fenséges kilátás, a sziklacsúcsok sokasága, miket a felhők felett láttam, szinte megbabonázott. Nekiálltam utat keresni a hegyek között a túloldalra. Négy nap vándorlás után kezdtem megérteni, miért is nem járják annyian a vidéket. Sok zsákutcába futottam bele, az élelmem pedig egyre fogyott. Végül találtam egy keskeny ösvényt, ami több volt, mint egyszerű vadcsapás, így ezt követtem.
A hegység belsejébe vitt. Ezt jó jelnek vettem, mivel a túloldalon való felbukkanáshoz előbb el kell érnem a hegyvonulat belsejéhez. Mekkorát néznek majd, ha hamarabb tűnök fel az egy hónapnál! Jó pénzért megosztom velük az útirányt, és akkor majd mások is képesek lesznek lerövidíteni az utat.
Az egyik kanyar után a lélegzetem is elállt: egy település! Egy sziklavárost pillantottam meg az áthatolhatatlan hegység közepén! Kik vagy mik építették? Miért pont ide?
Ahogy közeledtem a városhoz, kettős érzelmek kavarogtak bennem. Már messziről látszott, hogy jól megmunkált, kőből épített és sziklába vájt házai nem romosak, tehát lakják ezt a helyet. Azonban mégis olyan kihaltnak tűnt. Egy lélek se volt sehol. Kapui is tárva-nyitva.
A városkapun belépve, megértettem a helyzetet. Az egész sziklaváros lakossága a főtéren gyűlt össze, illetve az ahhoz vezető út két oldalán állt. Vártak valakire.
Most egyszerre fordult felém a sok mosolygós arc. Rám vártak!
– Megjött hát! – kiáltoztak.
Értetlenül bámulhattam, mert kedvesen terelgetni kezdtek a főtér felé, ami a palotájuk előtt állt. Szép lassan és észrevétlenül a kör is bezárult mögöttem, noha ezt akkor nem vettem észre.
Velem átellenben a kör szélén az uralkodó állt. A sudár termetű királynő, jobbról és balról körbevéve testőreivel, szolgálóival. Itt vettem észre, hogy mennyivel több nő van a nép körében. Még a testőri gárda parancsnoka is egy nő volt, bár olyan harcias külsővel, hogy nem szívesen mértem volna össze az erőmet vele.
A városiak között csak elvétve akadtak férfiak. Jellegtelen arcok voltak a tömegben. Minden fontosabb pozíciót nők töltöttek be. Azonban rajtam kívül volt egy másik férfi is, aki kívülállónak hatott, hozzám hasonló fehér bőrével. Harci díszben állt a királynő előtt, egy pajzzsal és egy macahutillal a kezében.
A macahutil egy ősi fegyver, mely dél-amerikai indián törzsek terültén került elő ásatásokon. Nem tudtam, hogy létezik még olyan törzs, amely ma is használja. Ez egy fakard, amibe két oldalt köveket illesztenek, ahol más kardoknak az éle szokott lenni. Kard is, fűrész is. Nem kétséges, hogy veszedelmes fegyver.
Kivéve az öregúr kezében. Igen, öreg. Úgy hetvenre saccoltam a korát. Haja és kecskeszakálla ősz volt. Remegett a palástfélesége alatt.
– Ne! Nem akarom! – nyöszörögte.
– Hallgass! – parancsolt rá a királynő.
Halk hangja volt, de határozott. A kör túlsó oldaláról is tisztán értettem. Tekintélyt parancsoló jelenségnek láttam. Én is úgy érzetem, most nem szólalhatok meg.
Időközben a hátizsákom lekerült rólam. Én is kaptam egy macahutilt és egy kis kerek pajzsot. Rájöttem, hogy harcolnom kell az öregúrral.
Megszólalt a királynő:
– Te vagy, ki elsőnek lépted át városunk kapuját a mai napon! Te vagy hát a kiválasztott. Neked jutott megtiszteltetésül, hogy megvívhatsz előző királyunkkal a hatalomért. Ha győzedelmeskedsz, tejhatalmú urunk leszel.
A kezemben tartott fegyverre néztem, majd a velem szemben remegő királyra. Nem igazán értettem a dolgot. Annyit sikerül összeraknom, hogy azt várják tőlem, vessek véget az előző uruk életének. Azt is láttam, hogy nem is nagyon kéne megerőltetnem magam hozzá, hisz jócskán erőfölényben vagyok. Azonban mégsem akaródzott megtennem.
Ekkor a királynő valamilyen halk szólamba kezdett, amibe aztán az udvartartása is bekapcsolódott. Az öreg király remegése elmúlt, szemébe pedig valamilyen vad csillogás költözött. Felüvöltött és rám támadt. A harci ének engem is a hatása alá vont. Feltartottam pajzsomat a lesújtó karja útjába.
Akkora erővel csapott le rá, hogy kis híján eltörött a karom. Hátra tántorodtam, míg ő újra támadt, ezúttal alulról. A kardommal hárítottam, majd a pajzsommal zúztam egy nagyot az arcára. Minden erejével a támadásra koncentrált, így bevitt ütéseimet egyáltalán nem hárította. Lassan már a vágásaim borították az egész testét, a jobb orcája felpüffedt, szeme belilult. Fáradt már, de én is. A különbség az volt, hogy vele ellentétben, én sértetlen maradtam. A lábam már engem is nehezen tartott meg, amikor az egyik támadása után térdre esett. A fegyverét és a pajzsát elejtette. Réveteg tekintete az égre nézett.
– Szabadság! – hunyta le a szemét sóhajtva.
Ekkor a királynő rám parancsolt:
– Öld meg!
Megtettem.
A küzdelem után hatalmas lakomát tartottak a palotában. Tengernyi gyümölcs, hús és változatos italok sorakoztak az asztalon. Ehettem, ihattam, amennyi belém fért. Én lettem az új király. Szolgák hada leste minden óhajomat, etettek, itattak, a kisujjamat se kellett mozdítanom.
A király legyőzésével minden vagyona rám szállt. Így a hatalma, a palotája, szolgálói, felesége.
Az éjszakát a királynő szobájában töltöttem. Mint azt tudtomra adták, jó királyként kötelességem utódokról gondoskodni. Ebben az előző király nem jeleskedett, most bennem látják az új reményt.
Reggel körbevezettek a királyságban. Igazi kis gyöngyszem volt, ez a hegyek mélyén megbújó civilizáció. Egyetlen nagy városát kisebb helyőrségek vették körbe, elzárva teljesen a világtól, melynek közepén a palota, a palotám állt. A környező hegyoldalak gyümölcsösökkel és gabonafélékkel sűrűn roskadoztak, s melyekre a nap többet sütött, mint a felhők szintje alatt lévő világra. Egy tóvá duzzasztott patak a másik oldalon. Olyan halakat is láttam itt, amiket nem is ismertem, de biztos voltam benne, hogy a lenti folyókban nem is, vagy csak nagyon elvétve fordulnak elő.
Egyetlen egy szabály vonatkozott rám: nem hagyhattam el a helyet. Meglepő módon ez egyáltalán nem zavart. Királyi elbánásban részesültem. Minden szavam törvény volt, azt tehettem, amit csak akartam. Ha azt mondtam, hogy a főtér macskakövét cseréljék a szürkéről feketére, már térdeltek is le, hogy felszedjék. Másnapra készen voltak vele. Ha azt mondtam, hogy a hegytetőre ültessenek egy fát, már ásták is neki a helyet. Bárki bármit megtett nekem. Meglátod, rámutatsz, tiéd. Nem bocsátkozom részletekbe, de tényleg minden! Nem is tudnám felidézni, lényeg, hogy egyedül a lelkiismeretem szabott a határt.
Az álombéli királyság mámora úgy egy hónapig tartott. Addigra már teljesen megszoktam az új életemet. Reggel az egyik saját szolgálólányom behozta a reggelit. Én éppen a főtér fekete kövezetét nézegettem, mikor eszembe jutott a régi király. A megrémült arca, mielőtt a harc elkezdődött.
– Az előző királyotok mióta uralkodott? – kérdeztem.
– Egy éve – hangzott a felelet.
– És hogy került ide?
– Hát besétált a kapun, ahogyan fenséged is tette.
– És ő is megvívott az elődjével?
– Nálunk így lesz valakiből király.
Ez komor gondolatokat szült bennem.
– Mennyi ideig uralkodott egy királyotok a legtovább?
– Minden király egy évig uralkodik.
Pont ettől féltem.
– És ha egy király legyőzi a kihívóját, tovább marad hatalmon?
Elgondolkozott egy kicsit, aztán megrázta a fejét: – Minden király egy évig uralkodik – ismételte.
Ami igazán zavart, az a jelen idő. Vagyis szent meggyőződése, hogy ez nálam sem lesz másképpen. Na, majd meglátjuk!
Elhatároztam magam. Szakítottam az egy hónap alatt kialakult tivornyázó szokásaimmal. Ha arra vagyok ítélve, hogy tizenegy hónap múlva élet-halál harcot vívjak a trónomért, akkor nem fogom azt az időt henyéléssel tölteni! Nem akartam úgy végezni, mint az elődöm. Kedves öregúr lehetett, már amikor nem az életéért rettegett vagy vérben forgó szemekkel készült épp megölni.
Korában kezdtem ezután a napjaimat. A reggeli előtti időt kocogással, majd később futással és tornával melegíttettem be, amit a délelőtt folyamán erőléti edzések, délután harci tréningek. Az étkezésemet is átalakítottam. Mivel nem igazán volt tapasztalatom ilyenben, magam kísérleteztem ki, mitől érzem magam erősebbnek, egészségesebbnek. Az egyedül töltött éjszakák számát is növeltem. Egy újfajta életvidámságot tapasztaltam meg. Eddig az élvezeteket hajszoltam, most azonban jobban ráláttam a város mindennapi életére és a környező táj szépségére.
Ha érdekelt volna a kormányzás, vagy a régészet, netán a geográfia, talán más örömöt is lelek ebben a világ elől elrejtett kis civilizációban. Egyszerű halandóként csak álltam és éreztem, hogy a szemem annyit fal fel a látványból, amennyit csak tud, egész bensőm úszik a boldogságban.
Eldöntöttem, hogy többet akarok itt élni. Ezt a látványt, ezt a boldogságot dőreség lenne csak egy évig élvezni. Talán valamikor lemegyek a „világba” és elterjesztem a hírét a helynek. Nyithatnék valamilyen szállodát, vagy fürdőt, ahová az ember pihenni tér be.
Természetesen nem hagytak egyedül elkószálni. A városban szemmel tartottak, a városon kívül mindig velem tartott valaki. Ez a valaki néha kedvenc kis szolgálóm volt.
Egyszer majdnem túlmentem a határon. Térdre esett, megragadta a ruhám szárát és könyörgött az életéért, hogy ne tegyek egy újabb lépést. Akkor az iránta érzett rokonszenv miatt nem ellenkeztem.
A visszaúton vettem észre egy árnyat a lombok között. Megállapítani ugyan nem tudtam, de sejtésem szerint a kicsiny hadsereg egyik íjásza volt.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy itt milyen komolyan veszik a dolgok rendjét. Talán én is halál fia lettem volna? Vagy csak őt nyilazták volna le? S ha igen, miért? Őrzőm volt-e az úton? Vagy csak elmennie nem szabad erről a helyről? Talán az itteni nép is rab, fogoly, akárcsak én? De vajon én az vagyok-e?
A városba visszatérve zajlott tovább az élet, ha meg is szidták vagy megbüntették, nem látszott meg rajta, továbbra is kedves volt, a viselkedésében változás nem állt be, én pedig örültem ennek.
Ezt követően a harci képzésemre is gondot fordítottam. A párbajom napján látott testőrség parancsnoknője egyben a nép hadseregének főparancsnoka is volt. Szó nélkül vállalta a képzésem, mikor megkértem rá. Szimpatikus tulajdonsága volt, hogy nem leste a kegyeimet. Nem fogta vissza magát ellenem a küzdelemben, de nem támadt, ha a földre kerültem. Nem is segített föl, de nem is sújtott rám védtelen állapotomban.
Közelharcot és vívást gyakoroltunk. Sose ajánlott több edzést vagy másmilyen ütemtervet magától. Véleményt is csak akkor mondott, ha konkrétan utasítottam rá. Tanács, ám csak kérésre. Oda kellett figyelnem, hogy mindig én kérjem, hogy értékeljen, mert magától nem szólt. Útmutatása révén még több változtatást vezettem be a diétámban és az erőnléti edzésemben.
Egy idő után már elégedettséget is láttam az arcán, nem csak a kötelesség teljesítésének kifejezését. Látta-e bennem a tanítványt? Talán. Talán nem. Azt viszont biztosan állíthatom: imponált neki az, ahogy az utasításai és edzése alapján fejlődöm. Azt hiszem, meg is kedveltem. Kíméletlenül kemény volt a kiképzésben, és gyengéd szerető, ha megkértem, hogy keressen fel hálótermemben. Mint mondtam, itt minden az enyém volt.
Az évforduló vészesen közeledett, ám én egyre magabiztosabban vártam a napját. Erősebb és élettel telibb voltam, mint mikor megérkeztem ide. A szolgálóim megsúgták, hogy eddig egy királyuk se fejlődött ilyen irányban. Mindannyian pocakot növesztettek és eltunyultak. Rám viszont jó ránézni, formásak az izmaim, kockás a hasam. Nincs testszagom. Nem őrjöngök, mi több, kedves vagyok mindenkivel. Jó dolog, ha egy királyt kedvelnek az alattvalók.
Teljesen meg voltam győződve, hogy velem majd megtörik a hagyomány, én leszek az első király, aki nem csak egy évig uralkodik. Mindamellett a kétség is ott fészkelt az agyam mélyén: hogyan lett az elődöm király?
Ha velem úgy hetvenévesen vívott meg, egy évvel előtte se lehetett sokkal fiatalabb. Ennyire elpuhult volna az uralkodása alatt? Vagy ő előtte még gyengébb király uralkodott? Akit egy vénember is le tudott győzni?
A királynő mostanra megszülte közös gyermekünket: egy kislányt. Csodaszép teremtés volt. Noha nem az egyetlen leánya a királynőnek. Feltehetően ugyanez a rendszer uralkodott a korábbi királyok esetében. Nem született minden évben gyermeke, közvetlen elődömnek se volt se fia, se lánya tőle.
Nekem azonban nem csak a királynő szült gyermeket. Legalább négy-öt kislányom volt már különböző nőktől a városban. Talán valami genetikai csavar, hogy főként nők születnek ebben a magasságban? Talán valami átok? Végképp kíváncsi voltam, mi úton-módon maradt fönt ez a kis civilizáció. És hogy lehetséges, hogy mindig pont ugyanazon a napon toppan be egy új vándor azon a kapun? Visszaemlékezve, senki se igazított útba, teljesen egyedül találtam pont akkor oda. Vagy a hegy szellemei vezettek? Már ha léteznek. Sajnos épp ésszel magát a tényt se tudtam felfogni, nemhogy kiokoskodni a csavarosságát.
A királynő sem adott választ a kérdéseimre.
– Mindig az új harcos győz – mondta nekem a gyermekünket dajkálva. Idősebb volt nálam. Már nem olyan hamvas, azonban a végtelenségig finom teremtés, az egyik legszebb a világon, akivel találkoztam. Hamarosan lemond a trónról a legidősebb lánya javára, aki valamelyik korábbi királytól származott.
– És mindig mindent megörököl – fűztem tovább. – Tényleg nem volt még olyan, hogy egy uralkodó több évig is uralkodott?
– Nem, ilyenről még csak nem is hallottam – vallotta be. – Minden évben ugyanazon a napon érkezik egy vándor, aki legyőzi a királyt. Megszerzi a hatalmát és minden vagyonát. Egy éven keresztül munkálkodik népünk fennmaradásán, majd veszít a csatában az új kihívó ellen. A nagymamák nekem így mesélték.
– Na, azt majd meglátjuk! – morogtam az orrom alatt. Nem állt szándékomban meghalni és itthagyni paradicsomi életemet.
Hozzá kell tennem, hogy elnéztem a dátumot. Mármint a megmérettetés napját. A reggeli torna után készültem a délelőtti edzésemre, mikor a testőrség parancsnoka szólt nekem:
– Itt az idő.
Az egy év alatt kerültünk olyan bizalmi viszonyba, hogy nem tette hozzá, hogy „felség”. Noha nem mondták, én meg nem kérdeztem rá, feltűnt, hogy a katonák soraiban álló nők nem esnek teherbe. Újabb rejtély, ami a helyet övezi. Talán valahogy megfosztották őket a gyermekszülés kiváltságától. Vagy eleve azok kerülnek a hadserebe, akik nem tudnának anyák lenni? Ha megkezdődik az új évem, biztosan rákérdezek.
Egyhamar a körben találtam magam a királynő előtt. Ugyanaz volt a felállás, mint érkezésem napján, csak a másik oldalról szemlélve. A főtéren egy nagy körben állt a nép, de a kör nem volt bezáródva, a kapu felé nyitva volt. Olyan alakja volt, mint egy nagy kulcslyuknak. A nép a körön kívül, a kapuig vezető utca két oldalán is sorakozott.
Erősen izgulni kezdtem, hiszen ki a megmondhatója, milyen ellenfél érkezik a kapun át? Már ha érkezik egyáltalán. Ugyan egész évben erre a napra készültem, most mégis megváltásként éltem volna meg, ha elmarad az ütközet.
Ami meglepett az a közöny volt, amit irántam tanúsítottak. Nem kaptam se bíztatást, se pfujolást. Nem dobáltak se virágokkal se gyümölcsökkel. Mintha ez a csata már előre el lett volna döntve.
És akkor belépett. Amolyan vándorforma volt, mint amilyen én magam is lehettem egy évvel ezelőtt. Ruhája szakadt, arca cserzett a naptól és a széltől. Már legalább egy hete bolyonghatott a hegyek között. Körülbelül annyira lehetett erős, mint én egy éve. Csakhogy ő nem egy vénemberrel áll majd ki, hanem egy erőtől duzzadó férfival!
Az utca két oldalán álló tömeg levezette ellenfelemet velem szembe, a főkaputól egészen a főtérre. Szép csendben bezárult a kör mögötte. Innen barátom, csak egyikünk kerül ki élve! Erősen hozzácsaptam a macahutilomat a pajzsomhoz. Hangosan csattant, megtörve a néma csendet, amiben a város várakozott. A férfi összerezzent, majd körbenézett, mintha most ébredne valami különös álomból. Leakasztották válláról a tarisznyát, elvették botját. Ő is pajzsot és fegyvert kapott.
A királynő égnek emelte a karját és elmondta ugyanazt a beszédet, amit nekem is, mikor egy éve idetévedtem. Fürkésztem a jövevény tekintetét. Kellett neki pár pillanat, mire felfogta a hallottakat. Vártam egy kicsit, majd, mikor láttam a tekintetén, hogy megértette és elszánta magát a küzdelemre, akkor támadtam rá. Nem üvöltöttem, mint az öreg úr. Egy év alatt a legjobb harcossá képeztem magam a városban. Mindenkinél jobban vívtam, és a legerősebb férfi voltam az egész fennsíkon. Taktikáztam is. Fárasztottam az ellenfelem, és meg is vágtam jó néhányszor. Fölényben voltam, és ezt tudtam. Még vigyorogtam is mellé.
Talán valami pásztorfiú lehetett. Erős, de nem rendelkezett kellő állóképességgel. Hamar lihegett, pedig még nem is kezdtem bele igazán.
Rövid küzdelem után az egyik csapásommal kettétörtem a pajzsát. A csapástól hátratántorodott, és felbukott és csak nehezen kecmergett talpra. Nem volt esélye ellenem. Magam is meguntam a küzdelmet. Már ott voltam, hogy véget vetek szegény életének, aztán jöhet a habzsi-dőzsi újabb egy évig.
Ekkor a királynő kántálni kezdett. Vagy lehet, hogy már korábban, de csak most jutott el a tudatomig. Hamarosan az egész királyi udvar kántált vagy mormogott. Nem ugyanaz a szólam volt, mint amit akkor adtak elő, mikor először vívtam a királyi trónért. Valami nagyon nem tetszett benne. Egészen rossz hangulatom lett tőle. Bár az arcuk nem tükrözött megvetést, valahogy mégis mérhetetlen ellenszenvet éreztem. Visszafordultam az ellenfelemhez, aki az előbb még alig állt a lábán. Majd minden erőm elszállt. A macahutilom hirtelen több tonnányi súllyal kezdte húzni a karomat. A pajzs szintúgy. A palástom, mit a csata előtt csak hevenyészve kaptam fel, lassan a nyakamra szorult és fojtogatni kezdett. Hiába próbáltam a karom egyenesen tartani, mind egyre és egyre nehezebb lett. Térdre rogytam.
És akkor megértettem: ezért nem uralkodik egy király egy évnél tovább! Egy nagyszabású becsapás áldozatai vagyunk! Már akkor megvolt a halálos ítéletem, mikor beléptem a kapun pontosan egy évvel ezelőtt. Akkor még nem tudtam róla. Nem számít, hogy az öröm mámorába menekülök a végzetem elől vagy balga módon megpróbálok szembe szállni vele, a végeredmény mindig ugyanaz lesz: „Minden király egy évig uralkodik.” mondta akkor a szolgálóm és igazat szólt. És hazudott is. Nem mondta el azt a sötét összeesküvést a király személye ellen, amiben bűnrészes minden nő és férfi ebben az egész civilizációban! Mind tudták, hogy mi lesz a sorsom, de hiába próbáltam tenni ellene, nem figyelmeztetett senki! Azért kaptam meg mindent, mert utána el is veszítek mindent! Sőt, még többet is, mert most az életemet is elveszik.
A látásom egyre homályosodott. Felnéztem térdeltemből, hogy láthassam a feleségem arcát, de nem láttam, mert a pásztor már előttem állt, csapásra emelve kardját. Őt nem kellett bíztatni. Mikor lesújtott, úgy éreztem, mintha az ég szakad volna rám. A város lakóinak üdvrivalgása földrengésként érződött. A szerencsétlen még csak lenyakazni sem tudott rendesen. Még éltem, mikor eldőltem, de már senki sem törődött velem. Átléptek fölöttem, ahogy a győztes köré sereglettek éltetni őt.
Én pedig csak néztem egyre homályosuló tekintettel, ahogy a rendeletemre feketére cserélt köveket lassan pirosra festi a vérem.