Érzitek, hogy olyan jár köztetek,
Kiből hiányzik a csörgő patak: az élet?
Szürkén, görnyedten úszik a ködben,
A jövőbe nem lát, a múltba réved.
A mama kertjében illatokat keres,
A narancs lámpafényben hagyja, hogy orrán
Kopogjon ritmust a sós ízű eső,
S lassú csermelyként folyjon le torkán.
A paplan alatt izzadtság szárad a bőrén,
De fogát a pánik koccantja össze,
A párnának mélyébe hajnalban zuhan,
Álomból álomba körözve.
Éjsötét agyának titkaiban
Dúdoló, folyékony szörnyek laknak,
Gyermeki emlékért turkálnak benne,
Miket kedvükre pusztíthatnak.
Fekete gyökerek ágazódnak szerte,
Terjednek, mint földre ömlött méreg,
Ahová érnek ott megtapadnak,
S nem jut el oda többé az élet.
Nem fél a haláltól, gyűlöli a létet,
Csak a nyári esőt, ha felveri a port,
azt hiányolná, s hogy magába szívja
a porral együtt a gyerekkort.
Szereti, mikor a gőzölgő víz
Vörösre pirítja bőrét a kádban,
És azt, ha sötétedik, s estikék nyílnak
A mama öreges udvarában.
Ha látja e virágot, arra gondol,
Hogy fejében ezer estike virul,
S majd, ha egyszer odabent felkel a nap,
Az élénk szirom mind rendre kihull.
Ám virág helyett „Mivanhaszörny” virít ott
Fülébe sziszegve gyászdalokat,
Nem mond igazat. Nem hazudik.
Kérdez, és nem ámít válaszokat.
Mi van, ha a lámpában, az estikékben
És a sós esőben sincs elég szerelem?
Mi van, ha az a menekülésben,
A sebekben és könnyekben terem.
De mi van, ha éppen a fal mögött dobog,
Hová az ő szürke szeme sosem látott.
Félt kapaszkodni a gyönge téglán,
S most abba hal bele, hogy sosem mászott?
Mi van, ha meghal,
Mi van, ha a halál csak a kezdet?
Mi van, ha sír, mi van, ha fáj, mi van, ha szenved?
Könnyek közt reszket a paplan alatt,
De akkor este válaszol a szörnynek,
„Mi van, ha kivágom az ágaidat,
mik bennem az utolsó vígaszra törnek?”
A konyhában a kéknyelű késbe akadt,
Abba a kicsibe a tompa éllel,
Kenyeret kent vele a mama egykor,
Vajjal, mézzel, sajtkrémmel.
Az életlen kés, a mama kis kése,
A puha hasába mélyet metsz
Éppen a szerelme csókjai mentén,
Megindult, s minden véres lett,
S a kéknyelű kés a földön koppan,
Mint az estike virága, oly élénk a vére,
Keresi a szörnyét, de nincs vele senki,
Csak a vérbe meredő tükörképe.
