J. Simon Aranka: Útban a csillagok felé

A férfi a park közepén álló patinás, frissen festett sárga épület egyik termében, a földön térdelt. Odabent a csönd szinte tapintható volt, a külvilág hangjai el sem jutottak hozzá. Annyira belemerült a munkájába, hogy azt sem vette észre, nincs egyedül. Összeráncolt homlokkal hajolt a jókora, furcsa ábrákkal telerajzolt csomagolópapír fölé. Két tenyerével a papírra támaszkodva, tompa hegyű ceruzáját fogai közt tartva elmélyülten tanulmányozta művét. Időnként fölegyenesedett, sarkára ülve megropogtatta fájós derekát, és gyér hajába túrt egy kis ihletért. Valószínűleg fölfedezett valami hibát a rajzon, mert ceruzáját még erősebben harapva buzgón radírozni kezdett. Olyan erővel dörzsölte a papírt, hogy majdnem kiszakadt.
       Valahonnan a terem másik végéből hangos, türelmetlen cöccögés hallatszott. Villámgyorsan megfordult. Az ablak melletti fotelek egyikében izgatottan előrehajolva ült a nő. Lábaival idegesen toporgott, láthatóan csak a pillanatra várt, hogy észrevegyék. Amint a férfi feléje fordult, máris felugrott, és odaguggolt mellé. Szemei mohón a papírra tapadtak, ujjaival finoman végigsimította a rajzot a vastagabb vonalak mentén.
       A férfi gyengéd pillantást vetett a mélyen előre hajló nő szőke pihés tarkójára.
Na, milyen? – kérdezte fojtott hangon, amikor az végre fölegyenesedett.
       Nagyon szép. De mikor lesz már kész?
       Nemsokára. Az utolsó simításokon dolgozom. Látod? – mutatott egy ellipszis alakú vonalra. – Ez lesz a te helyed.
       A nő érdeklődve követte tekintetével a férfi karcsú ujjait. Megállapodott azon a ponton, ahová mutatott, majd behunyta szemét és elmosolyodott.
       Mi van, mit nevetsz? – rántotta meg tréfásan a nő foncsikját. – Talán nem tetszik?
       Dehogynem – nevetett a nő csiklandósan. – De mondd már, hogy mikor lesz kész?
Estére meglesz – nyelt nagyot, amikor a nő nedvesen fénylő szájára tévedt a tekintete.
       A nő aprókat sikkantgatva, két tenyerét összeütve szökdécselni kezdett, mint egy kisgyermek. A férfi gyönyörködve nézte ugrálástól felhevült, kipirult arcát, aztán szégyenlősen lesütötte a szemét.
       Most hagyjál dolgozni, ha azt akarod, hogy elkészüljek.
       Jó. Megyek, összekészítek pár meleg holmit. Este biztosan hideg lesz odafent.
Biztosan – morogta a férfi, szemét mindvégig a nőn tartva, amíg csak el nem tűnt az ajtó mögött.
       Minden idegszálát megfeszítve tovább dolgozott. A kinti zajok lassan elültek, a zsongás most már belülről hallatszott, de ő mindebből semmit sem érzékelt. Szeme már erőlködött a sűrűsödő homályban. Valaki felkapcsolta a világítást. A folyosó felől finom ételszag terjengett; mintha hívták is volna vacsorához, de most ez sem érdekelte. Mindenáron be akarta fejezni a munkát. Már remegett a keze és a térde, teljesen összefolytak előtte az amúgy is kusza vonalak, de végre sikerült. Lehunyt szemmel, kimerülten terült el a szőnyegen. Elgémberedett tagjait jólesően kinyújtóztatta.
       Alig néhány perc múlva, apró, alig hallható nesz ütötte meg a fülét. Amikor felnézett, a nő már ott állt fölötte. Vastag pulóvert viselt. A kezében is tartott egyet, azt odanyújtotta a férfinak.
       Vedd föl, hideg van kint!
       A férfi felült, magára húzta a pulcsit.
       Sikerült – mondta. – Elkészültem.
       Tudom – mosolygott a nő. – Nézd csak – kínált oda neki egy almát –, hoztam ennivalót, mert nem jöttél vacsorázni. Biztosan éhes vagy.
       Az vagyok, de most nem kell. Majd eszem útközben.
       Nehezen tápászkodott fel a földről. Térdei még most is remegtek. Erősen kellett uralkodnia lábai fölött, mert azok egyre csak össze akartak csuklani alatta. Kínkeservesen összegöngyölte a papírt, hóna alá vette, és másik kezét a nő felé nyújtotta.
       Induljunk!
A hatalmas épület folyosóin félhomály derengett, csak a jelzőfények égtek. Csönd honolt mindenhol. Óvatos, halk léptekkel osontak fel a lépcsőkön, több emeleten át, egészen a tetőtérbe. A kőkorlátos erkélyre vezető ajtót nem zárták kulcsra. Amikor kiléptek, megcsapta őket a metszően hideg, friss levegő. Alattuk húszméteres mélységben a sötétbe burkolózó park, fölöttük a végtelen ég. A férfi nagyot, mélyet lélegzett, és felnézett. A tiszta, fekete égbolton fényesen, vibrálón ragyogtak a csillagok. A lenti világról tudomást sem vett.
       A nő megszorította a kezét. – Egészen a csillagokig felrepülünk majd?
       Hát, nem is tudom… Azok túl magasan vannak.
       De én szeretném őket megérinteni!
       Veszélyes lehet. Talán még a kezedet is megégetnéd… meg a repülőnk is meggyulladhat.
       Én akkor is szeretnék a csillagok között szállni! A hajamba is tűzhetnék egyet, hogy szebb legyek.
       Neked nincs szükséged csillagra, anélkül is nagyon szép vagy. – Esetlen mozdulattal a nőhöz hajolt, száját a szájára szorította. A gyermekes csóktól furcsa érzések hullámzottak át mindkettőjük testén.
       A nő meglepetten lépett hátra. – Mit gondolsz, Isten ott van a csillagok között?
       Ott kell lennie – dünnyögte zavartan a férfi. – Hol lenne máshol?
       Akkor ne is jöjjünk vissza, hanem maradjunk vele!
       Jó, nem bánom – felelte a férfi –, de most már induljunk, mert ha a csillagok elhalványulnak, lehet, hogy nem találjuk meg.
       Mindketten felmásztak a korlát alacsony, széles kőpárkányára. Vigyázva, hogy el ne szakadjon, a férfi nagy gonddal szétbontotta a papírt. Egyik végét a nő kezébe adta, a másikat ő fogta meg. Szemben álltak egymással, karjukat a fejük fölé emelték. A szellő gyengéden meglobogtatta a papírt.
       Gyönyörű szép a repülőnk – nézett föl a nő.
       Az – hagyta jóvá a férfi.
       Ott boldogok leszünk?
       Csak ott lehetünk boldogok – bólintott a férfi.
Egymásra néztek, és egyszerre léptek ki a semmibe. Repültek. A szél alulról belekapott a papírrepülőbe, és egy pillanatra, mintha megemelte volna őket. Csak egy villanás volt az egész, míg célba értek. A papírt kitépte kezükből a légáramlat, és az épület homlokzatára tapasztotta. Éppen elfedte az intézet névtábláját.