J. Simon Aranka: Te voltál

A párnán lázas fejed nyoma
vér, néhány kusza, ősz hajszál
a gödrös matracon foltos
a gyűrött lepedő, és hideg
és vizeletszag és nyál
az éjjeliszekrényen üres
vízköves pohár, az infúziós
állványt már elvitték
ha volt egyáltalán
ez maradt utánad
látni nem láttam
csak a képzeletem
munkált, és maradt még
és egy félig teli
műanyag zsák
utolsó heteid relikviái
a szemüveged a kopott tokkal
a lemerült telefonod
az a nyomógombos, mert
mindig mondtad, hogy az érintőst
megtanulni sosem fogod
a néhány kép a borítékban
unokák, dédunokák
talán már meg sem tudtad nézni
vajon megkaptad-e egyáltalán
maradt a sóhajod, a ki nem
mondott panasz, a magány
amit csak, aki a legvégén
egyedül marad, az érezhet igazán
az az átkozott idő, amit
te ott, mi itt kint sírtunk át
és nem fogta senki a kezed.
Ugye átölelt az Isten?
A nővér csak annyit kérdezett,
az a madárcsontú néni volt?
Te voltál, igen.

További bejegyzések