Újabb és újabb szerepekbe bújok,
feszengve játszom a vakok színpadán.
Villanás-létemnek ívei foszlanak,
párka ujjak futnak életem fonalán.
Húsommá szövik, agyammá, szívemmé,
ripacs álom-torzók kelnek új életre,
szakadt bőröm alatt szétfolynak erekké–
maszk alatt ordítok, röfögve, bégetve.
Vad táncokat járok száz hamis füttyszóra,
míg fel nem akadok végleg a zsinórra,
s lám, míg jelmezeim dühödten tépem,
legbelül égek. Hogy miért? Nem értem.
Ettem jóllakásig, ittam pukkadásig,
szerettem őrülten, végkifulladásig,
de hiába hittem, hogy az enyém minden,
mert szerepek nélkül még életem sincsen.
S ha hangzik a végszó, eljön a pillanat,
legördül a függöny, véget ér a darab.
Lehullnak jelmezek, kiszolgált rongyaim,
olcsó gazdagságom, hazug szerepeim.
Meztelenül állok, a szavak is elfogytak,
semmi nélkül végül már semmim sem maradt.
Akkor eléd tárom száz vérző sebemet:
Gyógyíts meg, élessz fel, végtelen Szeretet!