Tűzkardjával hajnalt hasít a nap,
beköszön szomorú, halott helyekre,
bujkálva alvó lombok alatt,
mézes csókjával ébresztget életre.
Fényesre mossa az utca kövét,
– bennem is fehérre tisztul az álom -,
árnyékot fest a fűzfa mögé,
pók függ egy ragyogó életfonálon.
Aranyszálakat sző magas falakra,
fényét pazarlón dobálja széjjel,
sugarak táncára zenére gyúl
egy otthagyott, koszos üvegcserépen.
Fénylik a dallam – bennem is hangzik -,
csillámvarázsát harmatba szórja,
magasba emeli bíbor fejét,
életre ragyog a gazból egy rózsa.
