Meg-megborzong az ébredő reggel,
fűszálakon hűs gyémántharmat
ring. Álmából egyre később kel fel,
s fáradt fényével int a bágyadt nap.
Szántókon, tó mellett, zöld folyónál
fut el az élet a tél elől,
nagy útra készülnek a gólyák.
A nyár varázskastélya összedől,
és leomlanak fényívek, falak,
mint bennem az élet összetört,
s csak bámulom némán, ami maradt:
homályos cserepek mind, torz tükör.
Nem Te mentél el, én voltam hűtlen,
hiányod mégis a szívemre fagy.
Te voltál a nyár, akit száműztem —
az ősz búsan hallgat, s Te már messze vagy.
Bánom a közönyt, a szót és tetteket,
a percet is, amikor elhagytalak,
csak azt nem tudom, hogy mondjam el neked:
hiányoznak a régi nyarak!
Itt most hideg szél fúj, és hervadt levelek
kergetik egymást a folyó vizén.
Magányos fák, bús torzók vedlenek
meztelen szívvel, sírva, mint én.
Elmentek a gólyák. Én is indulnék,
hogy – míg nem késő – megtaláljalak,
de lábam nem visz, mintha béna volnék,
mintha út sem lenne, csak sötét, s falak.
Némán keringve szólabirintusban
elvész a hangom… hogy is hallanád?
Miért kiáltanék? Némaság a pajzsom,
szememre dac vonja vaksi hályogát.
Feladnám már, s akkor elér kezed,
félelemből épült falakat döntesz,
új tavaszt teremtesz, új életet,
eggyé teszed, mit én összetörtem.
Mindentől szabadon végre megértem,
szívem tudja, mit elmém tagad.
Nem a távolban kell keresnem Téged.
Mindig velem voltál, s mindig maradsz.