Intro: Van az úgy, hogy az embernek szinte mindig, minden megérzése jó, aztán egyszercsak mégsem.
Az igazi nevére már senki sem emlékezett. Munkahelyén évek óta mindenki csak „Mindenbejön”-nek hívta az ötven körüli, jellegtelen külsejű férfit. Mindenbejönnek gyakran voltak bizonyos megérzései, s ezek többnyire valóra is váltak. Ezért is nem értette senki, hogy miért nem lottózik. Hiába magyarázta, hogy az ő szerény kis agglegényéletéhez mindene megvan, ami kell, no meg a megérzések sem megrendelésre jönnek, hanem csak úgy maguktól, mégis csodabogárnak tartották. Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik fiatal kolléganőjének elmondta, úgy érzi, gyermeket hord a szíve alatt. Egy hét múlva kiderült, hogy bejött a megérzése, a nő valóban állapotos volt. Egy másik kollégájának a fizetésemelését érezte meg előre. Hamarosan előléptették az illetőt, ami természetesen fizetésemeléssel járt. A megérzések pedig jöttek egymás után, és be is teljesültek. Innen hát a név.
Egy májusi reggelen azzal döbbentette meg munkahelyi közösségét, hogy úgy érzi, éjszaka örökre távozik az élők sorából. Az addig felhőtlennek tűnő légkört pillanatok alatt vastag viharfelhők árnyékolták be. Egész délelőtt kenetteljes mosollyal, nesztelen léptekkel jártak körülötte, és tapintatosan kivonultak az irodából, ha valami miatt röhögniük kellett. Egyre többször gyűltek össze a dohányzóban, míg valaki felvetette, hogy tegyék emlékezetessé az utolsó napját. Hamar összedobtak egy kis pénzt, egy egészen szép összeget, és rábeszélték a főnököt, hogy küldje haza, hadd töltse maradék óráit kedve szerint. A főnök, nemhogy elfogadta, de még túl is licitálta a javaslatot, és azonnali prémiumot utalt ki neki. Izgatottan járultak Mindenbejön elé, és a munkatársak őszinte részvétnyilvánítása mellett, a főnök átadta a pénzjutalmat. A halálraítélt meghatódva vette át a vastag borítékot, mindenkinek megköszönte a mély gyászt, és az együttérzést.
– Soha nem kaptam még prémiumot, mióta itt dolgozom – szipogta meghatottan. – A holmimat nem viszem el, mindent rátok hagyok.
Könnyes tekintetek kísérték utolsó útján, amíg el nem tűnt szemük elől a folyosón.
Két nap múlva, jóval munkakezdés előtt ott ült az asztalánál. A többiek megrökönyödött ábrázata láttán széttárta kezét, és csak annyit mondott:
– Most nem jött be.
(Megjelent a Sikoly újvidéki irodalmi és művészeti folyóiratban)
