J. Simon Aranka: Mégiscsak van élet

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, villant Sára agyába, amikor a helyiségbe lépve az áporodott, porszagú levegő megcsapta az orrát. A középkorú nő kritikus pillantással mérte föl a lepusztult várótermet. Tökéletes díszlet az atomizált, sikerorientált világ hálójában vergődő halálraítéltek drámájához, állapította meg rezignáltan. Önkéntelen mozdulattal simította végig szoknyáját, mintha valami láthatatlan piszkot söpört volna le. Sokan voltak odabent. Ülőhely után kutatott a szemével. A várakozók zöme egymáshoz forrasztott széksorokon szorongott, szinte összefolytak a testek. A gondolattól is megborzongott, hogy egybeolvadjon a többiekkel. Nem akarta elfogadni, hogy sorsa éppoly kilátástalan, mint az övéké. Megakadt a szeme egy szabad fotelon a terem hátsó részében. Ez az! Milyen szerencse. Együtt, de mégis külön.
     Elfoglalta az „álom-helyet”, s lopva a körülötte ülőkre pillantott. A közvetlenül mellette álló fotelban répa-vörös, toronyszerű kontyot viselő, szigorú tekintetű, szemüveges nő foglalt helyet. Egyenes derékkal ült, mint aki nyársat nyelt. Száját összeszorította, mintha attól tartana, hogy valami tiltott dolog szalad ki rajta. Szeme villámgyorsan mozgott jobbra-balra, ellenőrzése alatt tartva mindent és mindenkit. Vele szemben, kiszámított hanyagsággal elnyújtózva Barbie baba külsejű, nagyjából a húszas évei végén járó, feltűnően csinos szőkeség ült. Friss smink és frizura, franciamanikűrös körmök. Vékony testén tip-top kiskosztüm feszült, elegánsan keresztbevetett, hosszú, karcsú lábai tíz centis sarkú körömcipőben végződtek. Mellette idősebb, termetes, mákos hajú nő terült szét a fotelban, betöltve annak minden szegletét. Dagadt bokái kifolytak széttaposott félcipőjéből. Ránézésre a nyugdíj küszöbén állhatott már, noha Sára tudta, hogy a tények gyakran köszönőviszonyban sincsenek a látvánnyal. A szőke és a mákos hajú mellett középkorú, kifejezetten jól ápolt, elegánsan öltözött férfi foglalt helyet. Időnként belelapozott a kezében lévő vastag papírkötegbe. Sára elég jó emberismerettel rendelkezett ahhoz, hogy észrevegye az ápolt kezeket, amelyek biztosan nem nehéz munkához szoktak. A férfi egész lénye összeszedettséget, magabiztosságot sugárzott. Láthatólag ugyanúgy megfigyelte a többieket, mint ő. „Vajon ő is vetélytárs?”, vetett rá az asszony gyors pillantást, de rögtön el is könyvelte, hogy ez nem valószínű. Nem értette, mit kereshet itt, egyszerűen nem illett a képbe.
     Gondolataiból beszélgetés hangja térítette vissza. A mákos hajú nő a szőkéhez hajolt, megkocogtatta a vállát, és hangosan megkérdezte:
     – Mongya kedves, maga előbb itt vót, ment má’ be egyátalán valaki?
     A „Barbie” szeme tágra nyílt, dereka kiegyenesedett, lábait egymás mellé kapta. Automatikus kézmozdulattal lesöpörte zaklatója érintését a kabátkájáról, undorodó pillantást vetett rá, majd visszahelyezkedett előbbi pózába, és nem szólt egy szót sem. A mákos hajú arca elvörösödött, püffedt kezeit tördelve mélyen lehajtotta a fejét.
     – Én csak … – motyogta maga elé zavartan, aztán reménytelenül elhallgatott.
     Sára érezte, ahogy végigfutnak benne a felháborodás hullámai. Hányinger környékezte. Ő is lesütötte a szemét, hogy ne vegyék észre rajta a fellobbanó haragot.
     – Ketten vannak bent. Már körülbelül negyedórája – hallatszott egy kellemes, nyugodt férfihang.
     Sára felnézett. A jól öltözött férfi volt. A mákos hajú elrebegett egy szégyenlős köszönömöt, és újra magába roskadt. A férfi elkapta Sára pillantását.
     – Asszonyom, megkérdezhetem, mivel foglalkozott, mielőtt elvesztette az állását?
     Sárának nem volt kedve beszélgetni. Kelletlenül válaszolt.
     – Középiskolában tanítottam. Magyart és történelmet.
     Szerencsére nyílt az ajtó, félbeszakítva a kellemetlen beszélgetést. Nyájaskodó férfi kíséretében két zavartan nevetgélő fiatal nő jött ki.
     A nők tétován megálltak, a férfi körülnézett.
     – A következő kettőt kérem!
     A szőkeség azonnal felpattant, és széles műmosolyt öltve, ringó léptekkel elindult a férfi felé. Biztosan ő lesz az, gondolta Sára, és szívét máris marokra fogta az irigység. A mákos hajú is nekikészülődött, de mire nagy nehezen kihámozta magát a fotelból, a vörös kontyos már szemfülesen megelőzte, és beslisszolt a szőke mellett az ajtón.
     – Pedig én következtem volna – nyögte panaszosan a hoppon maradt.
     – Talán addig foglaljon helyet – mondta Sára kedvesen, de belülről háborgott a vörös kontyos szemtelensége miatt.
     A mákos hajú azonban már nem ült vissza, nehogy megint elévágjon valaki. Vajon minek siet annyira? Tudnia kellene, hogy semmi esélye, állapította meg Sára szánakozva, de rögtön el is szégyellte magát.
     A két megürült fotelt azonnal elfoglalta a két nő, akik már túl voltak az interjún.
     – Elnézést – fordult hozzájuk. – Megkérdezhetem, mit mondtak?
     – Semmit – felelte az egyik készségesen. – Föltettek néhány kérdést, ennyi. Ha mindenkit meghallgattak, megmondják, kié az állás. Azt hiszem, nekem nincs esélyem, mert három diplomával túl képzettnek számítok.
Az a szőke ciklon viszont egyáltalán nem esélytelen, ő aztán tudja mi a dörgés – mondta gúnyosan a másik nő. – Nincs ennek az egésznek semmi köze a diplomához, meg a rátermettséghez.
     – Talán mégsem minden a fiatalság és a szép csomagolás – vigasztalta Sára őket, és magát is.
     – Csak várja ki a végét! – vetette oda a háromdiplomás.
     Reagálni sem volt ideje, újra nyílt az ajtó, és a vörös kontyos nő, ha lehet, még szorosabbra zárt szájjal, még szigorúbb ábrázattal jött ki, mint ahogy bement. Tekintete iménti ülőhelye felé rebbent, de amikor látta, hogy már elfoglalták, hátát szorosan a falnak támasztva, lehunyt szemmel megállt. Sára megsajnálta. Sejtette, hogy fensőbbséget sugárzó magatartása csak álca, amivel ijedtségét és kétségbeesését rejti. Odasietett hozzá, megsimogatta a karját, és felkínálta a helyét. A kontyos ereje itt véget ért, zokogásban tört ki. A fotelhez kísérte, papír zsebkendőt nyomott a kezébe. A nő, orrát törölgetve, hálásan nézett fel rá bepárásodott szemüvegén keresztül.
     Ez volt az a pillanat, amikor Sára úgy érezte, nem képes tovább ott maradni. Bármennyire is szüksége volt az állásra, most egyszerre elege lett mindenből. Munkája elvesztése óta egész életét szánalmas csődként élte meg. Minden állásinterjú után az látszott megerősödni, hogy ő egy értéktelen senki, egy nulla, egy halott ember. Nem akarta ezt érezni többé. Legalábbis most nem. Összeszorult a szíve, sírás fojtogatta. Gyorsan elmormolt egy köszönésfélét, és kimenekült az épületből.
     Az utcára érve megállt. Remegő kézzel zsebkendő után kutatott a táskájában, amikor valaki finoman megérintette a vállát. Meglepetten fordult hátra. A rokonszenves úriember volt, akivel együtt várakozott odabent. A férfi beszélni kezdett. Olyan volt az egész, mint egy álom. Nem értett minden szót, ami elhangzott, de a lényeget felfogta: állást ajánlott neki.
     A férfi már rég elment; ő még mindig hitetlenkedve, földbe gyökerezett lábbal állt. Nem tudta eldönteni, valóban megtörtént a csoda, vagy csak a képzelete játszott vele. Szétnyitotta a tenyerét: egy névjegy lapult benne. Néhány másodpercig csak bámulta, mint valami égből pottyant csodát, aztán újra összezárta ujjait, szorosan, mintha valami nagy kincset rejtegetne, mintha az egész élete függne tőle. Mégiscsak van élet a halál után, gondolta felszabadultan hazafelé menet.