J. Simon Aranka: Még mindig

Azt hittem, könnyebb lesz majd
ahogy múlnak a hetek, a hónapok
de a súlyok itt maradtak
szívemen, s gyakran fulladok
amikor eszembe jutsz – mindig –
mert nem kapok levegőt
tüdőmet kínzó légszomj égeti csonkig
s te nem vagy már itt, hogy megelőzd
újabb és újabb hasztalan menekülésem
hiányod szülte sós óceánomba
már nem karod gyengéd ölelésében
fagyosan, könnyázva merülök álomba
még mindig fáj, amint sápadt arcod
kibontakozik az éjszaka rideg vásznán
és nem értem, miért, miért csak ott
miért nem nyugszik fejed mellettem a párnán
s ahogy mindig, megsimogatnád a fejem
hogy érezzek újra, mert én már nem is létezem
amióta elmentél abba a másik világba
nincs öröm, nincs élet, semmi sem igaz
úgy visszahoznám, de késő, hiába
a vágyból nem születik béke, sem vigasz
ésszel fel nem érem, miként lehet
hogy a világ kereke tovább forog
szenvtelenül folyik az idő fonala
és én még mindig csak rád gondolok
még mindig úgy fáj, hogy nincs arra szó
szívemben nyíló tátongó seb-virág
tövise felsért, és mégis, az jó,
mert örökké akarok emlékezni rád.