Pétert vidékre szólította a munkája. Sikeres hetet tudhatott maga mögött, és élvezte is a vidéki miliőt, de valahogy mégis hiányzott neki Budapest a maga túlméretezett forgatagával, idegbajosságával, idegenszerűségével együtt is.
Boldogan lépett a Keleti peronjára. Végre, hazai földön! – sóhajtott fel elégedetten. Hátizsákját hanyagul a vállára vetette, és elindult az aluljáró felé. A lépcsőn lefelé menet gyomra hatalmasat kordult az éhségtől. Na, ezt aztán az egész csarnok hallotta, sütötte le a szemét szégyenlősen. Reggel evett utoljára, most meg délután fél négy. Igazán itt volt az ideje, hogy méltatlankodó gyomrát elhallgattassa. Ahogy a lépcsők aljára ért, orrát azonnal betöltötték a gyorsbüfék felől terjengő szagok: az olajban fortyogó krumpli, a sisteregve sülő pecsenye és a fokhagymás kolbász illata egyetlen nyálcsordító kavalkáddá olvadt össze.
Alkalmanként – épp, mint most is – olyan nagymértékben rátört a vágy valami után, hogy maga is megdöbbent, mi mindenre lenne képes, hogy megszerezze azt a valamit, bármi legyen is az. Olyankor szinte teljesen más emberré vált. Mire eddig jutott gondolataiban, már totálisan elhatalmasodott rajta az éhség. „Sürgősen ennem kell valamit”, határozta el, mialatt szimatolva körülnézett. Szeme megakadt egy kolbász-és pecsenyesütő pavilonon.
Amíg várt a sorára, hirtelen valami kellemetlen érzése támadt. Olyan hatodik érzék-féle. Mintha valaki a tarkóját fixírozná. Gyorsan hátrafordult, de nem volt mögötte senki. Azaz mégis. Egy oszlop mögül, kaján vigyorral az arcán, előlépett Másik Péter.
Nagyon régen találkoztak már, de kétsége sem volt afelől, hogy ő az. Másik Péter az az ember, akire nyugodtan lehet mondani, hogy még a szeme sem áll jól. Péter lábai megremegtek az idegességtől. Voltak közös dolgaik, de mindig ő húzta a rövidebbet.
– Te meg honnan kerülsz ide? – mordult Másikra rosszat sejtve.
– Nem is örülsz nekem? – kérdezett vissza a lókötő kacsingatva, és alig leplezett kárörömmel.
– Még kérded? Soha semmi jó még nem sült ki abból, ha te megjelentél – nyögte Péter szerencsétlenül.
– Ugyan már, hiszen olyan jó páros vagyunk, mi ketten! Még sosem unatkoztunk, ha együtt voltunk, nem igaz? – röhögött kárörvendőn.
– Kérlek, most kivételesen ne csinálj semmi butaságot! – könyörgött Péter.
– Mit parancsol, tessék kérem rendelni! – sipákolt a büfésnő, mert közben rá került a sor.
Esdeklő tekintetet vetett Másikra, még a két kezét is összetette a nagyobb hatás kedvéért. Ő azonban egy pillanat alatt megelőzte, az ablakhoz perdült, vészjósló tekintettel a várakozó kiszolgálóra meredt, és felmutatta a vasúti igazolványát.
– Én a sültkolbász minőségellenőrző főosztály alosztályvezető helyettesének a megbízottja vagyok – mondta szigorúan, majd villámgyorsan zsebre dugta a vasúti igazolványt. – Mintákat kell vennem az összes sültkolbászból.
A büfésnő elsápadt, szája széle és keze remegni kezdett. Szó nélkül kezdte pakolni a kolbászokat egy tálcára. Már egész kolbászhegy tornyosult rajta. Másik Péter közbeszólt.
– Kérem, legyen szíves mustárt és kenyeret is!
– Hogyne – készségeskedett az asszony, és még egy kis ecetes paprikát is elhelyezett a kolbászok mellett.
– Ezeket nyugodtan megehetem? – nézett rá Másik felvont szemöldökkel.
– Ezeket igen – hangzott a bizonytalan válasz.
– Akkor most kicsit arrébb megyek, és ellenőrzöm mindet. Persze csakis minőségileg.
– Persze. Minőségileg – makogta a megfélemlített büfés.
Másik Péter félrevonult, és mohón kezdte magába tömni a zsírtól csöpögő, ropogósra sült, fokhagymaillatú kolbászdarabokat. Péter a megbotránkozástól szinte megnémult. Már több mint a fele eltűnt a kolbászrengetegnek, amikor képes volt megszólalni.
– Mondd, te nem szégyelled magad?
– Nem – válaszolta Másik röviden, miközben zsíros ujjaival egy tetszetős darabot tunkolt a mustárba.
– Van pénzed, hogy kifizesd, ugye?
– Aha.
– Mégis képes vagy becsapni valakit csak azért, hogy bosszantsd?
– Ühüm – hümmögött teli szájjal, mert éppen akkor harapott nagyot a mustárral felturbózott kolbászból. Szája fénylett a zsírtól, ujjain végigfolyt a fogai alatt hangosan roppanó kolbászból kicsorduló lé. – Ne kényeskedj már, inkább egyél te is!
– Én soha, de soha nem tennék ilyet – mondta Péter önérzetesen.
– Persze, tudom – somolygott Másik. – Elfelejtetted, hogy jobban ismerlek, mint te saját magadat? Micsoda egy álszent vagy te!
– Kikérem magamnak! – fortyant fel. – Semmi közünk egymáshoz. Ezt nem nézem tovább, elmegyek!
– Várj! Ezeket a finom falatokat le is kell öblíteni!
A lehető legnagyobb nyugalommal a pulthoz sétált, és letette az üres tálcát. Péter rosszul lett a gondolattól, hogy Másik mi mindent elpusztított. El sem tudta képzelni, hogy bírja ezt a gyomra.
A büfésnő félénken kérdezte:
– Milyen volt, Uram? Van kifogása?
– Hát, nem mondom, hogy első osztályú az áru, de én most jóindulatú leszek, és ha ihatok rá egy üveg sört, akkor nem írok jelentést.
– Persze, hogy ihat! Máris hozom – tüsténkedett az asszony felszabadultan.
Másik rákacsintott Péterre, mintha azt mondaná: „látod, így kell ezt csinálni!”. Benne azonban egyre fokozódó, rejtélyes eredetű nyugtalanság munkálkodott. Látott ugyanis valami furcsát megvillanni a büfésnő szemében. Igazán nem tudta volna megmondani mi volt az, de nem érezte magát túl jól tőle. Nem is értette, miért van még ott, amikor már régen tovább kellett volna állnia. Egyre idegesebben tekintgetett a Metró bejárata felé, amely szinte hívogatta, hogy menjen már.
Akkor észrevette, hogy egy óriási, kopasz, kigyúrt fazon közeledik őrületes sebességgel a bódé felé. Két karja és a nyaka csak feltételezhető volt a mindent elborító tetoválás alatt.
Péter rosszat sejtett. Odafordult Másikhoz, hogy figyelmeztesse, jobb lesz olajra lépni. Akármilyen is, nem venné a szívére, ha baja történne. Nem mondhatni, hogy túlságosan meglepődött, amikor felfedezte, hogy Másik már időben elhúzta a csíkot, hisz mindig így tett, és mindig mindent megúszott. Nem maradt utána más, csak a zsírtócsás tálca és az üres sörösüveg, nyaka körül kis habgallérral.
Péter is indulni akart, de a büfésnő ordítozni kezdett.
– Ott van, ő az! – mutatott rá, vádlón feléje szegezve ujjait.
Most aztán futás, biztatta magát, és nagy szökkenéssel lendület vett.
– Józsi, ne hagyd meglógni azt a szemetet! – biztatta a két lábon járó ruhásszekrényt a becsapott büfésnő.
Nem is nagyon kellett azt biztatni. Hamar elkapta, és a nyakánál fogva fölemelte Pétert. Ott lógott tehetetlenül a levegőben, az izomagyú pedig erősen megrázta.
– Ne rázzon, kérem! – fuldokolt kétségbeesetten. – Rosszul vagyok! Tegyen le!
– Lehetsz is ennyi zabálástól! – mordult rá lesújtóan a büfésnő.
A Józsi azonban valamit láthatott rajta, mert ledobta a földre. Péter gyomra egy pillanatra a torkába csúszott. Nagy nehezen feltápászkodott, és leporolta magát. Nagyokat lélegzett, hogy liftező belső szervét megnyugtassa. Az óriás árgus tekintete mellett alázatosan odasompolygott a nőhöz.
– Kérem, hölgyem, értse meg, nem én ettem meg azt a sok mindent!
– Hát maga madárnak néz engem? – ordította az asszony felháborodottan. – Tudom, hogy maga volt! Nem vagyok én egy hülye!
– Hallod köcsög? A Rozi nem hülye! – tornyosult föléje fenyegetően Józsi.
– Persze, hogy nem – mentette a menthetőt. – Csak tudja, nagyon hasonlít rám az az ember, olyan, mintha ikrek lennénk, pedig még csak rokonok sem vagyunk. Sajnos sokszor összetévesztenek bennünket, és gyakran én járok miatta pórul. Pedig én nem vagyok ő. Én sosem tennék ilyesmit. Abból adódik minden baj, hogy ha egyszerre vagyunk egy helyen.
– Hát, nem is tudom, mit gondoljak most mán – bizonytalanodott el az asszony. – De a kolbászokat akkor is ki kell fizetni, punktum!
– De higgye el, hogy nem én… – Próbálta Péter még egyszer jobb belátásra bírni, de Józsi a nyomaték kedvéért megragadta a gallérját.
– Hallottad, mit mondott az úrhölgynagysága? Fizetsz, vagy megrázzalak?
– Fizetek – adta meg magát, és letett a pultra ezer forintot.
A büfésnő várakozóan lesett a képébe. Nagy szívfájdalommal kiemelt a tárcájából egy ötezrest, mert nem volt kisebb pénze, és azt is letette. A nő elégedetten bólintott, és zsebre vágta a pénzt.
Nem volt mersze elkérni a visszajárót. Megsemmisülten kullogott el a bódétól, s magában százféleképpen elátkozta Másik Pétert. A metró felé vette az irányt. Fellélegzett, amikor végre a mozgólépcsőn állt. Minden mindegy, csak otthon legyen már! Rosszkedvűen nézte a lépcsőn alatta álldogáló nevetgélő, beszélgető embereket. Irigyelte őket.
Váratlanul valaki megkocogtatta a vállát. Elgyötörten fordult hátra. Másik Péter volt az, széles, barátságos vigyorral az arcán.
– Tudtam, hogy kifizeted a számlát! – nevetett rá kisfiús kópésággal, és viccesen belebokszolt a hasába.
Péternek az ütéstől görcsbe rándult, felemelkedett a gyomra, és tartalmát a lépcsőre, meg az előtte álló emberekre ürítette. A megkönnyebbülés azonban elmaradt. Döbbenten, értetlenül meredt a jól felismerhető, helyenként egyben maradt kolbászdarabokra.
(Megjelent a Comitatusban)
