Porszagú régi fiókban mállott papírok,
foszló emlékek riadnak kezem nyomán.
Tétova napjaim közt elfolynak éveim,
könnyem, sóhajom. Halált szül rideg szobám.
Éjszaka sápadt rémét nem űzi lángoló hajnal,
elhamvadt rég a máglya, magam is tűnő árny.
Hiába rejtlek mélyre, arcod a ködben elillan,
Reményem vékony fátyla szakadt angyalszárny.
Néha még álmodom, hogy csókodba fúlok…
már nem harcolok.
Ahogy minden, én is elmúlok.
(Megjelent a Helyőrségben)