Zihálva, minden ízében remegve végre kievickélt a partra. Térde roskadozott a kimerültségtől, de még mindig nem volt képes elengedni a férfit. Úgy szorította magához a hónalja alatt átkarolva, mintha attól félne, a folyó visszaköveteli a belőle kiragadott, értékes zsákmányt. Majd leszakadt a válla, a karja, gerince csaknem kettétört a súly alatt, pedig az öngyilkosjelölt inkább sovány volt és inas, mintsem nagydarab. Egy bálnát is könnyebb lett volna partra vonszolni, dohogott ingerülten. A szerencsétlen teljesen elhagyta magát, ruhája is rengeteg vizet magába szívott, ez okozhatta, hogy olyan nehéznek érezte. Tudta, hogy le kellene már tenni, de valahogy képtelen volt rá, mert olyasmi botorságok cikáztak az agyában, hogy amíg bírja tartani, addig biztosan él, meg hogy alaposan meg kellene ráznia, hogy kiköhögje a vizet a légcsövéből és a tüdejéből, de aztán eszébe jutott, hogy ezt a fogást akkor szokták alkalmazni, amikor valaki félrenyel. A felismerés ellenére, valami számára is érthetetlen, babonás meggyőződéstől hajtva továbbra is görcsösen átkarolva tartotta az ernyedt testet, mintha – most már – mindkettőjük élete múlna rajta. Nem is értette, honnan jött a gondolat, melynek szövevényes szálai misztikus módon összefonták ezzel az emberrel, olyan erős köteléket képezve köztük, mintha egymás lélegzetére lennének utalva, mintha életük végérvényesen és elválaszthatatlanul eggyé vált volna. Ennek a valóságon felül köttetett közösségnek a titokzatos élménye késztette arra, hogy még nagyobb erőfeszítéseket tegyen. Mindent megpróbált, még az égiekhez is fohászkodott, akikben sosem hitt, de hiába. Ereje végére ért. Térdre rogyott, karjai tehetetlenül szétcsúsztak, végül arccal előre a földre zuhant, maga alá temetve a férfit.
Percekig mozdulni sem bírt, mintha mázsás súlyt raktak volna nem csak a hátára, hanem a szívére is. Bénán, kimerülten feküdt a kimentett férfi hátán, és rázta a zokogás. Nem is emlékezett már rá, mikor sírt utoljára, de ez most jól esett. Szinte kitapintható volt, ahogy a könnyekkel együtt távozik lelkéből a felgyülemlett fájdalom, a hosszú ideje beléivódott düh mérgező gőze, salakja. Jelenleg az sem izgatta, hogy él-e, hal-e, aki alatta fekszik. Talán most jött el szabadságának pillanata, és végre kiléphet abból a rémisztő álomvilágból, amelybe két éve kényszerült magát bezárni, hogy elviselje az életet. Lassan, fokozatosan, ahogy fogytak a könnyek, úgy tért vissza tagjaiba az erő. Lehemperedett a férfiról, és felült. Szánakozva nézte. Szerencsétlen csóka, vajon miért akarta megölni magát? Lelkiismeret furdalása támadt, amiért a saját baja miatt megfeledkezett róla. Ideje volt tenni valamit érte. Remélte, hogy él még. Melléje térdelt és megfordította. Ijesztő volt, az arca, szája, orrlyuka tele homokkal. Először az eltömődött nyílásokat tette szabaddá, hogy lássa, lélegzik-e. Odatartotta fülét a szájához. Hihetetlennek tűnt, de a férfi élt. Talán nem ártana, ha mesterségesen lélegeztetném, gondolta. Elővette vizes, koszos zsebkendőjét, hogy megtisztítsa a férfi arcát a homoktól. Megdöbbent, amikor felismerte. Ákos volt az, egykori főnöke.
Érte hagyta el Zsóka két évvel korábban. Kétévi házasság után, egyik reggel két korty kávé között odavetette, hogy elköltözik otthonról, és összecuccol Ákossal. Úgy mondta ezt, azzal a flegma könnyedséggel, ahogy az ablakon kinézve szokta bejelenteni, milyen idő van odakint. Az a reggel rossz időt hozott, borús eget sok-sok fekete felhővel. A bejelentés váratlansága, hihetetlensége olyan bénítólag hatott rá, hogy csak tátogni tudott, megszólalni, érvelni, könyörögni nem. Mint a megunt kiskutyát, őt is kidobták az autópályán a gazdi száguldó autójából. Nem értett semmit. Mindig azt hitte, köztük minden a legnagyobb rendben van, hogy a párosuk tökéletes, irigylésre méltó. Soha, semmi nem utalt arra, hogy Zsóka és Ákos között lett volna valami. Később vallották be a barátok, ismerősök, hogy rajta kívül mindenki tudta. És még így is hajlandó lett volna megmenteni a házasságukat, ha nem teperi le a depresszió. Összecsaptak feje fölött a hullámok, mint az imént Ákos fölött a Duna szennyes habjai. Hetekig csak feküdt az ágyban, nem evett, nem mosakodott, a telefont sem vette föl. A munkahelyéről ő maga számolt volna le, ha nem rúgják ki, de kirúgták. Mindenkinek kényelmesebb volt így. Azóta alkalmi munkákból tartotta el magát. Ételre alig költött, a megkeresett pénzt azonnal elitta, hogy aztán egész éjjel részegen bolyongjon a városban, és a hívatlan hajnal egy bokor alatt, vagy egy padon ijesszen rá. Maga sem tudta, miért rója folyton űzött vadként az utcákat, talán elveszett könnyeit kereste. Most megtalálta, és ebben éppen Ákos volt segítségére. Ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy a Dunából fogja kihúzni, hogy éppen ő? Alig hitte el, hogy az éjszaka közepén, életét kockára téve beúszott a sötét, hömpölygő víz mélyére, hogy kimentse leghalálosabb ellenségét. Miféle tréfa ez?
Leült a férfi mellé, és hol a csillagos eget, hol meg az éjszakai fényekben fürdő folyót bámulta. Miért is kellett neki éppen akkor erre járni, amikor ez a szemét alak leugrott a hídról? Maradt volna inkább a csehóban! Nosztalgiával gondolt a cigarettafüst és olcsó pia szagának gyomorforgató elegyével átitatott, félhomályba burkolózó falakra, a vastag káromkodásokra, a durva viccek nyomán felhangzó borízű röhögésekre. Ákos már rég az örök vadászmezőkön bolyongana, ő meg boldog kómában heverhetne valamelyik parkban, elvégre jól benyomott abban a kis kricsmóban. Ehelyett itt ül kijózanodva, átázott ruhájában dideregve egy hülye hullajelölttel, akit ő mentett meg, pedig két éven át másról sem álmodozott, minthogy egyszer holtan lássa viszont. Ez nem volt szép! – kiáltotta az ég felé. Ilyen rossz viccre csakis egy kárörvendő isten lehet képes. Fázósan köhintett. Felállt, s a mozdulatlanul fekvő testre nézett. Már nem akart mesterséges légzést adni. Dögöljön meg, megérdemli! Elfogta a vágy, hogy törlesszen ennek a gazembernek, elvégre elrabolta a boldogságát, tönkretette az életét. Kicsit megbökte a cipője orrával. Nem történt semmi. Legszívesebben belerúgott volna egy hatalmasat, de nem vitte rá a lélek, viszont valamit mégiscsak kellett tennie, hogy az igazság egyensúlya helyrebillenjen. Újra letérdelt mellé, és lekevert neki két jókora, emberes pofont, hogy csak úgy csattant. Ákos megmozdult, nyöszörgött valamit. Nocsak, a végén még tényleg feltámad. Mit motyog? Odahajolt, hogy jobban hallja. „Zsóka, ne hagyj el! Gyere vissza hozzám!”, hadarta Ákos lázas-vacogósan a fülébe.
Egy csapásra mindet megértett. Jóleső káröröm töltötte el. Aki másnak vermet ás, barátom… mennyire igaz a mondás! Már nem érdekelte a bosszú, sem az, hogy életben marad vagy meghal. Mintha az éjszakában felragyogott volna a nap! Megszűnt a bensejét oly régóta megülő sötétség, leszakadtak szívéről a falként meredő sziklák, könnyűnek és tisztának érezte magát. Hátat fordított Ákosnak, s vele együtt a régi életének is. Víztől csepegő ruhájában, cuppogó cipőjében vidáman, zsebre dugott kézzel elindult a parton, igaz, nem tudta hová, de ez ebben a szent pillanatban nem is számított. Csak abban volt biztos, hogy valami új kezdődik most el a számára. Alig tett meg pár métert, nagy csobbanást halott maga mögött. Önkéntelenül is visszafordult. Ákos nem volt sehol, csak a locsogó víz teteje fodrozódott furán, játékosan. Na, azt már nem! Még egyszer nem! – szakadt ki belőle a tiltakozás, majd tétovázás nélkül fejest ugrott a vízbe.
Én egy állat vagyok, gondolta, mialatt Ákost másodszor is a partra vonszolta. Szerencsére nem volt túl mély a víz a part közelében, viszonylag könnyen megtalálta. Mozdulatlanul feküdt a fenéken, mintha betonba ágyazták volna. Úgy látszott, komolyan gondolta a halált. Hogy a fenébe csinálta, hogy félig eszméletlenül néhány pillanat alatt megint a vízbe vetette magát? Lehet, hogy meg kellene kötözni? Nem tudta, mihez kezdjen, egyelőre ugyanúgy tartotta karjai közt az ernyedt testet, mint amikor először húzta ki a vízből, de most valami megkétszerezte az erejét. Hogy te milyen seggfej vagy, zihálta – azt nem lehetett tudni, hogy magára vagy a másikra értette -, és jól megrázta az eszméletlen férfit. Az kínlódva kiöklendezte magából az iszapos vizet. Nahát, mégiscsak jó módszer ez, konstatálta csodálkozva, és engedte Ákost elterülni a földön. Leült mellé. A feszültség még mindig görcsben tartotta izmait. Szívesen rágyújtott volna, de cigarettája dobozostul szétmállott a vízben. Seggfej, morogta ismét a folyót bámulva. Hirtelen hideg ujjak fonódtak a csuklójára, de meg sem rezdült, mintha számított volna rá.
– Na mi van, magadhoz tértél? – kérdezte szárazon.
– Péter, te vagy az? – hallotta Ákos gyenge hangját.
– Én – felelte pillantásra sem méltatva.
– Miért mentettél meg?
Vállat vont. – Ki tudja azt? A lélek rejtelmes dolog. Na gyere, szedd össze magad! Fizetek neked egy kupica rumot!
(Az Aba-Novák Galéria Plasztika és történet – történet és plasztika (Péter és Ákos) – tárcanovellaíró pályázatán címmel I. díjat nyert 2012. júniusban)
