Nem megmondtam, hogy vigyázz a ruhádra? Hát a falnak beszélek én? Annyit dolgozom rád, mint az állat, de téged ez csöppet sem érdekel, ugye? Hogy néz ki a kabátod? No, majd én megtanítalak a rendre!
Már bánta, hogy azt a kismacskát ölbe vette. Nem tudhatta, hogy beteg, és összerondítja a kabátját. Próbálta kimosni a pocsolyában, de csak rosszabb lett. Igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, hogy a fakanál minél kisebb helyet találjon a testén. Mekkora egy ötéves gyerek teste? Anyja zavaros tekintete, dühtől eltorzult arca úgy meredt fölé, mint a végítélet sötét angyala. A csontjaiban is érezte a félelmet, ahogy összekuporodva feküdt a konyha kövén. A fakanál újra és újra csattant, hol a karján, hol a lábán, épp, ahol érte. Egy idő után már szinte nem is érezte a fájdalmat, furcsa önkívületi állapotba került.
Nem is tudta, mennyi ideig tartott, percekig, órákig vagy napokig. Mintha eddigi egész élete egy folyamatos, meg nem szűnő verésből állt volna. El sem akarta hinni, amikor anyja keze végre megállt. – Remélem, ez a lecke elég lesz, hogy örökre eszedbe vésd, hogy viselkedik egy jó gyerek! – lihegte.
Hát igen, örökre bevésődött.
Anyja, a veréstől kimerülten leült a fotelbe és sírva fakadt. – Látod, mit tettél? Hogy lehetsz ilyen elvetemült, gonosz gyerek? Csak szenvedést okozol nekem!
Tudta, mit kell tennie. Az évek múltak, de minden büntetés ugyanúgy zajlott, mintha csak valaki megírta volna a forgatókönyvet, akár egy tányér eltörése, akár öt perc késés, vagy egy rosszabb jegy volt a bűne. Sajgó tagjaival odavánszorgott anyjához, megölelte és bocsánatot kért, amiért fájdalmat okozott. A menetrend nem változott soha, csak a büntetőeszközök: fakanál, vasalózsinór, csatos derékszíj, néha tűsarkú cipő sarka, de megtette bármi, ami anyja keze ügyébe akadt. Aztán jött a lezárás: bűnbánat, ígéret, hogy soha többé nem lesz rossz.
A szomszédok sajnálták, de nem tehettek semmit. Akkoriban nem létezett olyan, hogy gyermekvédelem. A makarenkói gyermeknevelés elvei voltak érvényben, abba pedig belefért a verés minden formája és súlyossági fokozata. Ahogy növekedett, egyre jobban gyűlölte az anyját. Minden verés alkalmával azt kívánta, bárcsak halna meg. Gyakran elképzelte, hogy elszökik otthonról, és az erdőbe menekül, ahol majd talál egy kis kunyhót, ami olyan kicsi lesz, hogy csak egy ágy és néhány polc fér bele. Oda bekuckózza magát, és senki sem talál majd rá. Egyszer véletlenül elárulta, miről álmodozik. Újabb verés volt a válasz, hiszen ő egy hálátlan, gonosz gyerek, aki mást sem akar, csak fájdalmat okozni az ő szerető, gondoskodó édesanyjának.
Nem volt elég elviselni az otthoni helyzetet, az iskolában sem volt jobb. Mindennaposak voltak a vonalzóval vagy nádpálcával tenyérre és körömre kapott ütések. Eljött azonban a nap, amikor olyanban volt része, amiben addig csak otthon. Kilenc éves múlt akkor. Napok óta hordta hátán a tapaszt. A védőnő szerint valami betegséget vizsgáltak vele. Viszketett alatta a bőre, alig várta, hogy levegyék. Nem értette, miért bujkál mégis a szíve mélyén az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Ahogy közeledett az idő, úgy fokozódott félelme. Mire eljött a nap, már hatalmas, sötét sátorként terebélyesedett fölötte. Iskolába menet csak arra a bizonyos pillanatra tudott gondolni. Most már nem is tűnt olyan elviselhetetlennek a tapasz. Sőt, kifejezetten kívánta, hogy ott maradjon, ahol van, bármennyire is viszket. Máskor úgy vánszorgott az idő az iskolában, hogy a délelőtt egy örökkévalóságnak tűnt. Bezzeg most! Hihetetlen gyorsasággal elérkezett a délután, a napközis foglalkozás ideje. Ebédnél úgy érezte, megfulladna, ha egy falatot is megpróbálna leerőltetni a torkán. Pedig a kedvenc ételét főzték, paradicsomlevest és mákos tésztát. Csak minél tovább tartson az ebéd, könyörgött görcsösen egy láthatatlandebiztosanlétező jótündérnek, remélve, hogy az képes úrrá lenni az idő folyásán. Talán, ha kerekedne egy jó nagy vihar, a villám belecsapna a napközi termébe, próbált gondolatban ötleteket adni a tündérnek. Esetleg bejöhetne egy nagy víziló, és egészben lenyelhetné Magdi nénit. Az nem jó, kapott észbe, hiszen lehet, hogy a nagyra tátott száján mégis ki tud majd mászni. Inkább egy olyan vad oroszlán kellene, amelyik, már napokkal ezelőtt elszabadult a cirkuszból, és nagyon éhes. Éppen erre jönne, és amikor az ablakon benézne, meglátná Magdi nénit, nosza, a fogai közé kapná és elvinné. Meg is ehetné, csak valahol máshol, mert nem lenne szép látvány, amikor kiköpi a csontokat.
Egymás után szőtte zseniális terveit, amíg átballagott az ebédlőből a tanulószobába. Olyan jól eltervezett már magában mindent, hogy egyenesen mellbe vágta a látvány, ahogy Magdi néni ott ült a tanári asztal mögött, ráadásul teljesen épségben. Akárhogy is nézte, egy árva harapás, sőt, még csak egy kis karmolás sem volt rajta. Reménykedve futó pillantást vetett az ablakon át az utcára, hátha közeledik már az éhes oroszlán, de sajnos egy fia macskakölyök sem ólálkodott arrafelé. Azért még mindig bízott benne, hogy valami mégiscsak történik, egészen addig, amíg a tanárnő fel nem állt az asztaltól. Még csak annyit mondott: „most”, de ő a többit már nem is hallotta. Szóval nincs menekvés, vége minden reménynek.
A gyerekeknek egyenként kellett Magdi nénihez járulni, hátukat felé fordítva, felhúzott pulóverrel. Az első, egy fiú, nagyképű vigyorral lépett oda. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig tudta felfogni. Hatalmas reccsenés, a fiú arca fájdalmas grimaszba rándult, élesen felsikoltott. Úristen, biztosan letépte a bőrt a hátáról! Képzeletében máris megjelent a kép: a fiú hátán nyílt seb, ömlik a vére. Az is lehet, hogy a tapasszal együtt az összes bőr lejött a hátáról. Az áldozat könnyes szemmel ült vissza a helyére, a tanárnő pedig diadalmas arccal intette magához a következőt.
Nem kell félni – húzta széles vigyorra a száját. Talán mosolynak szánta, de sokkal inkább vicsorgásnak hatott.
A következő, egy lány, már előre sírt. Megismétlődött az előbbi jelenet. Reccsenés, eltorzult arc, zokogás. Most mit mitévő legyen? Lázasan dolgozott az agya. Mire ő kerül sorra, itt vérpatakok folynak majd, és mindenki elvérzik. Valakinek mentőt kellene hívni. Nem is, inkább rendőrt, hiszen ami itt történik, az gyilkosság. Gyerekgyilkosság. Sorozatgyilkosság. Hogy lehetne megszökni? Sajnos az egyetlen ajtó mellett ott ült Magdi néni. Egyre jobban eluralta a rettegés. Azt vette észre, hogy Magdi néni egyenesen őrá szegezi a pillantását, pont úgy, mint kígyó az egérre. Nem mozdult. Úgy tett, mintha nem venné észre. A padlót bámulta mereven, közben a cipőjével láthatatlan köröket rajzolt rá.
Nem hallod, hogy hívtalak? – csattant közvetlenül a feje fölött a hangja.
Még reménykedett, hogy ha nem néz fel, akkor Magdi néni sem látja őt, de a tanárnő megragadta az állát és erőszakkal fölemelte.
Neked beszélek, nem hallod?
Teljesen váratlanul, remek mentőötlete támadt. – Anyukám azt mondta, hogy majd ő leveszi otthon. Nem sok értelme volt a hazugságnak, hiszen anyja is csak letépte volna azt a tapaszt.
Magdi néni széles arca elvörösödött, orrlyukai idegesen kitágultak.
Miért? – kérdezte gúnyosan – talán az anyád jobban csinálja?
Igen, jobban – hazudta szemlesütve.
A tanárnő egészen közel tolta hozzá az arcát. – Aztán hogy?
Hát, hát úgy – felelte az idegességtől dadogva, – hogy egy éles késsel szépen, óvatosan lehámozza.
Szóval lehámozza, mi? – bámult rá gonosz vigyorral, az „sz” betűnél kis nyálcseppet fújva.
Igen, nagyon óvatosan, hogy ne fájjon – suttogta a félelemtől halálra váltan, és nem merte letörölni az arcáról Magdi néni nyálát.
Majd adok én neked hámozást! – kiáltott türelmetlenül. Felrántotta a székről, határozott mozdulattal megfordította és megragadta a pulóverét.
Erősen elszánta magát, hogy megküzd vele, mint a hős királylány a tűzokádó sárkánnyal. Kilencévnyi rettegés, verés, meghunyászkodás miatti dühe egyszerre tört felszínre.
Nem engedem!
A többiek lefagyva szemlélték az eseményt. Végre, valaki szembeszállt vele! A tanárnő megtorpant. Néhány pillanatig bénultan bámult, de hamar magához tért.
Te kis senkiházi, mit képzelsz? – Megragadta a karját. Hosszú, vörösre lakkozott körmei mélyen a húsába vájtak. – Majd én megmutatom neked, ki itt az úr! – ordította magából kikelve, és teljes erővel arcul ütötte. – Na, érted már? Engedelmeskedsz végre?
Nem! – rázta meg a fejét konokul. A fájdalom már ismerős volt, csak még inkább megmakacsolta magát.
Mit merészelsz?
Újra és újra arcul ütötte, végül a földre lökte, rugdosta, ahol csak érte. Az első rúgások fájtak, de a többit már nem is nagyon érezte. Eleinte sikított, próbált a kezével védekezni, később már erre sem volt ereje, csak elterült a padlón, és feküdt mozdulatlanul.
Amikor felocsúdott, a klubszobában találta magát a földön fekve, teljesen egyedül. Óvatosan megtapogatta ujjaival a hátát. A tapasznak hűlt helye volt. Észre sem vette, mikor tépte le. Halk motozást hallott az ajtó felől. Lassan kinyílt, és egy buksi fej kukkantott be. A barátnője volt.
Büntetésben vagy. Tiszta véraláfutás az arcod és a karod, tudod?
Tétován végigsimította felhorzsolt bőrét, majd megvonta a vállát. Hozzászokott már az ilyesmihez. Igaz, eddig csak otthon. – Hol van? – kérdezte.
Kiment az udvarra cigizni. – Részvéttel nézett rá: – Jól vagy?
Igen – mondta konokul, de közben folytak a könnyei, és sósan marták az arcán a friss sebeket. – Csak a testemet tudta megverni, engem nem. Engem soha, senki!
