J. Simon Aranka: Gondolatok a könyváruházban

Kirakatokat nézegetve sétálgatok a belvárosban. Két program között akadt egy órácska szabadidőm. Sok ez, vagy kevés, minden a körülményeken múlik. Eszembe jut, hogy a közelben van egy nagy könyváruház, talán most itt az alkalom, hogy szétnézzek, mi újság a könyvpiacon. Sietősre veszem a lépteimet, és hamarosan már ott is állok a csillogó üvegfalakon belül tornyosuló polcok között. A hatalmas terem fényárban úszik, a polcok roskadoznak a könyvek alatt. Négy-öt eladó álldogál unott beszélgetésbe fáradva a pultnál. Csak én vagyok, aki nem tartozik szorosan ebbe a környezetbe. Elszomorít, hogy magamon kívül egyetlen árva, könyv után kutakodó embert sem látok. No, én sem érdemelném meg az olvasói Nobel-díjat. Hányszor is tettem be a lábam az utóbbi hónapokban könyvesboltba? Háromszor. Na jó, talán négyszer. Aztán persze rögtön felébred bennem a mentegetőzés ösztöne. Annyi könyvem van már otthon, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, és még azok nagy részét sem olvastam el. Nincs rá időm. A munkám a számítógéphez, az internethez köt, és természetszerűleg onnan is olvasok. Természetszerűleg? Vajon tényleg ez a természetes? Még rémlik valahonnan, hogy az internet előtt is volt élet.
     Cél nélkül bóklászom a gondolák között, néha végigsimítom egy-egy könyv fedelét, vagy ujjamat végighúzom a gerincén. Az eladók eleinte még vetnek rám egy-egy közömbös pillantást, aztán nem foglalkoznak velem többet. Nem nézik ki belőlem, hogy lopni akarom a kultúrát. A kultúrát már nem akarja lopni senki. Sokaknak akkor sem kell a könyv, ha utána dobják. Szemem megakad Szabó Magda „Danaidáján”. Most, hogy eltávozott közülünk, egymás után adják ki a műveit. Egy írónak meg kell ahhoz halni, hogy megbecsüljék. Persze vannak sikeres élő íróink is – szerencsére -, és vannak sikeres szennyírók is, ami már korántsem olyan nagy öröm. Valahogy a szenny mintha jobban kelletné magát. Vagy csak hatásosabb a reklámja? Váratlanul megpillantom Wass Albert könyvét, „A kastély árnyékában”-t. Ez még nincs meg nekem. Leemelem a polcról, kinyitom, beszívom az illatát, végigsimogatom a borítóját, és megrohannak az emlékek.
     Mindig szerettem a könyvet. Akár új, akár használt, kézbe venni egyaránt izgalmas élmény volt. Sosem tudhatta az ember előre, milyen titkokat rejt. Az új könyv borítóját szerettem végigsimítani, mintha ujjaimmal is megfejthetném a benne rejlő titkokat. Jó volt beleszagolni, érezni a friss, fanyar nyomdaillatot. A használt könyv is varázslatos volt, csak más okból. Gyakran próbáltam elképzelni, kiknek a kezén mehetett már keresztül, hányan olvashatták, milyen emberek lehettek, tetszett-e nekik a történet. Sosem olvastam el előre a befejezést – ahogy némelyik barátnőm tette -, mert azt akartam, hogy minden szó, az elejétől a végéig az enyém legyen, hogy magam is benne élhessek a történetben.
     A könyv szeretete egészen kicsi koromtól elkísért, valószínűleg azért, mert akik neveltek, maguk is szerettek olvasni. Felbukkant emlékeimben néhány kiemelkedő alkalom, amikor a könyv különösen meghitt hangulatot teremtett körülöttem, bennem. Talán azok nem is tudnak erről, akiknek e felejthetetlen élményeket köszönhetem. Drága nagyanyám legalábbis minden bizonnyal nem, hiszen amíg élt, rest voltam, hogy elmondjam neki.
     Sosem felejtek el egy hideg, havas téli estét, amit nála töltöttem, az aprócska határ menti faluban. Úgy négy-ötéves lehettem. Odakint nagy pelyhekben kavargott a hó – Holle anyó alaposan felrázhatta a párnáit -, benn, az agyagpadlós konyha kis tűzhelyében hangosan ropogott a fa, a tűzhely teteje vörösen izzott a forróságtól. A játékos lángok ki-ki kukucskáltak a tűzhely tetején lévő nyíláson, a falakon pedig fura, imbolygó táncot jártak az árnyékok. A helyiséget betöltötte a sütőben piruló sütőtök édes illata. A szalmazsákkal bélelt dikón ültünk, és nagyanyám az olajlámpás halvány fényénél Babszem Jankóról olvasott nekem egy gyönyörű, színes képekkel illusztrált mesekönyvből. Nagyanyám szavai és a könyv képei eggyé olvadtak, és csodás fantáziavilágba repítettek, ahol magam is szereplője lehettem a kalandoknak. Elvarázsolt a mese, olyannyira, hogy máig elevenen él bennem.
     Másik hasonlóan meghatározó élményem az édesanyámhoz kötődik. Ez is télen történt – úgy látszik, a hideg és a korán beálló sötétség kedvez az olvasási hajlamnak. Kilenc éves lehettem, és kettesben voltunk otthon. Anyám csak az egyik szobában gyújtotta be a cserépkályhát, és nekem a húgom kiságyában ágyazott meg. Épp, hogy elfértem benne, mégis fantasztikus élmény volt a rácsos ágyikóban a jó vastag dunyha alatt kucorogni. A szobát kellemes meleg lengte be. Nem beszélgettünk, mindketten könyvünkbe merültünk. Emlékszem, én Jules Verne regényét olvastam, a Grant kapitány gyermekeit. Csak olvastunk csöndben, én a kiságyban, anyám a heverőn, mégis olyan szoros közösséget, egységet éreztem kettőnk között, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam.
     Anyám polcain ott sorakozott Jókai összes műve. Tizenöt éves koromtól kezdve szinte csak ezeket olvastam. Gátlásos kamaszlányként örömmel merültem el a Jókai teremtette hősi világban. Különösen kedves volt számomra a „Törökvilág Magyarországon”, melynek női hőse ugyanazt a nevet viselte, mint én. Így még sokkal személyesebbé vált a történet, könnyebben tudtam azonosulni a szereplővel, beleélni magamat a regény sodrába. És adott nekem ez a könyv még valami rendkívül fontosat. Nagyon szerettem nagyanyámat, de mindig utáltam a nevemet, amit őutána kaptam. Kamaszként minden kudarcomért, sikertelenségemért a nevemet kárhoztattam. Jókai hősnőjének köszönhetően azonban sikerült más megvilágításban néznem erre a névre, és nem csak elfogadtam, de meg is szerettem. Mostanra pedig már kifejezetten ragaszkodom hozzá.
     Jó volt visszagondolni az emlékekre. Hiányzik valami ebből a felgyorsult világból. Hol vannak már azok az olvasásban átvirrasztott éjszakák, amikor nem tudtam letenni a könyvet, amíg fel nem faltam az egészet. Amióta a számítógép kiszorította az írógépet és elterjedt az internet, magamat is egyre többször kapom azon, hogy itt keresem olvasmányaimat. Elveszett valami nagyon fontos. De az is lehet, hogy a világhálón fellelhető, gyakran színvonalon aluli, sekélyes kínálat kritikátlan, rémítő dömpingjében én vesztem el.
     Muszáj kiragadni magam a file és a chat, a clear és az enter gombnyomásra működő, egy kattintással törölhető, villogó világából, tekintetemet elszakítani a monitortól, és végre újra kezembe venni egy könyvet. Végigsimítani borítóján, beszippantani a lapok kesernyésen fanyar illatát, elmerülni hősök, egyszerű emberek világában, és talán az sem baj, ha közben elalszom, és kiesik kezemből a könyv, csak másnap vegyem fel újra.
     Időutazásom végére érve a kezemben lévő Wass Albert könyvre pillantok. Ez még nincs meg nekem. Megveszem. Ó, igen, és el is olvasom.