J. Simon Aranka: Falu félben

Gyermekkoromban a nyarakat általában nagyszüleimnél töltöttem, egy gyönyörű, zöldellő dombok közötti völgyben megbúvó kis faluban. Azok voltak számomra az igazi, csodaszép idők! Valódi paradicsomi boldogságban éltem ott. Nagymamámék gyakran vittek magukkal, amikor dolgozni mentek a határba. Ők így nevezték a messzire elnyúló búza és kukoricaföldeket. Ezek adtak értelmet gyermeki képzeletemben a mesékből ismert hetedhét határnak. Aratás, cséplés, kukoricatörés, ez volt a paraszt dolga a nyári hónapokban, s mindez a tűző , forró napon. A gyerekek nem sokat éreztek a munka izzadságos mivoltából. Akadt pedig számunkra is tennivaló, például bádogkannában vizet hozni a gémeskútról a szomjas munkásoknak, de mi ezt is inkább játéknak, kalandnak fogtuk fel. Máskor a szalmakazlak tetejéről ugráltunk a kalászokból kicsépelt törekkupacba, hogy aztán a szúrós törek bevegye magát a ruhánk alá, a testhajlatainkba, s ha elfáradtunk, a szalmakazlak árnyékában, a durva vászon hamvasokon (terítő) ülve csicseregtünk, vagy a parlagon hagyott részeken a fűben játszadoztunk. Egy ilyen alkalommal fedeztem fel, hogy a távolban valami furcsa építmény magasodik a mezők fölé. Kíváncsiságtól hajtva elindultam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Már jókora utat megtettem, amikor nagyanyám kétségbeesett hangját hallottam magam mögött. Lélekszakadva, kiabálva rohant felém. Állj meg te lyány, állj meg azonnal! Nem értettem, mi a baj, hisz nem tettem semmi rosszat, mégis földbe gyökerezett a lábam. Nagymama gyorsan fölkapott, és magához szorítva szaladt velem visszafelé. Próbáltam kibontakozni az öleléséből, mert nagyon dühített, hogy már olyan közel jártam ahhoz a furcsa, fatoronyhoz. Kapálóztam, tiltakoztam, de hiába. Úgy szorított magához, mintha ki akarná belőlem sajtolni még a szuszt is. A parasztok mind abbahagyták a munkát, néhányan rohanni kezdtek felénk. Nagyapa ért oda először. Átvett a már teljesen kifulladt nagyanyámtól, és ő szaladt velem tovább. Amikor végre visszaértünk a szalmakazlakhoz, leültetett a hamvasra, és szigorú arccal, kemény hangon rám parancsolt, hogy soha többé ne menjek arrafelé. Még nem láttam ilyen dühösnek. Szerencséd, hogy nem lőttek le a toronyból simogatta meg a fejemet nagymama. Nem értettem, mi ez a nagy hűhó, de nagyapa arcától, amely még ebben a forróságban is sápadt volt, mint a hold, alaposan megszeppentem.
Csak később tudtam meg, hogy az a fura építmény egy őrtorony a csehszlovák-magyar határon, alig néhány lépésnyire a kis magyar falu házaitól, földjeitől. A falu másik része a határ túloldalán volt. Mint egy kettévágott test. Az a határ családokat, s egy egész nemzetet szakított el egymástól. Ott lakott a nagyszüleim rokonságának egy része is.