J. Simon Aranka: Emma mosolya

A Mona Lisa sem tud olyan szépen mosolyogni azon a festményen, ahogy Emma mosolygott. Igen, igen, hihetetlenül hangzik, elvégre az a nő világhírű, Emma pedig csupán egy átlagos, hétköznapi lány. A mosolya azonban merő titok volt, beragyogta az eget, a földet, a tengerek mélyét, talán még a pokol sötétjét is megvilágította volna. Csak nézett merengő szemével a messzeségbe, picit elhúzta a száját, mintha valami csodásan szép dolgot figyelt volna. Csakhogy az a dolog nem rajta kívül volt, hanem benne, mélyen a lelkéből fakadt, s onnan áradt, ragyogott kifelé a gyönyörű mosolyán keresztül. Nagyon szerettem volna megtudni, mi kavarog abban a szép fejecskéjében, de ahányszor csak megkérdeztem, mindig azt felelte: gondolok, amit gondolok, nem kötöm a maga bajszára! Titkon azt reméltem, hogy engem figyel, én váltom ki belőle azt a csupa rejtély félmosolyt, ezért ugrabugráltam előtte vásári bohóc módjára, ezért szavaltam neki mások szerelmes verseit. A magamét nem mertem, mert attól féltem, ha túlságosan kitárom előtte a szívemet, sebezhetővé, átlátszóvá válok, mint egy szappanbuborék. Nem akartam, hogy kipukkassza reményeim buborékját, így aztán később inkább félrehúzódtam a vén diófa alá, onnan bűvöltem könnyed szépségét.
     Az öregember hirtelen elhallgatott, tekintete elrévedt, mintha távolságot és időt egyszerre ugrott volna át. Talán újra ott állt a nagy diófa alatt; vastag, kérges törzsének támaszkodva Emmát figyelte, lelkébe égetve alakját, és próbálta megfejteni annak a sejtelmes mosolynak mélyben gyökerező titkát. Ő Emmát nézte, én meg őt. Hófehér, ritkás haját gyengéden borzolgatta a langyos májusi szellő. Kopottas, megviselt szürke öltönyéhez a nyárias meleg ellenére nyakig begombolt, a sok mosástól megsárgult inget viselt, nyakkendő nélkül. Kifényesedett szélű kalapja májfoltos, redőkkel borított kezei és félig tele kávéscsészéje mellette hevert az asztalon. Gondosan borotvált arcára a megélt fájdalmak, veszteségek, talán még a ritka örömök is mély redőket gyűrtek, de a szeme mintha nem öregedett volna vele, élénken, fiatalon csillogott. Ha igaz, hogy a szem a lélek tükre, akkor ennek az öregembernek az elhasznált testében nagyon fiatal léleknek kellett rejtezni, fiatal és jó léleknek.
     – Szerelmes volt belé? – kérdeztem, mert meg akartam törni a hosszúra nyúlt csöndet, s mert nem tudtam eldönteni, hogy él még, vagy már belehalt az emlékeibe. El tudtam róla képzelni, hogy egy kávézó teraszán ülve, egyenes gerinccel hal meg, mintha még mindig azokon a távoli dolgokon merengene.
Hangomra összerezzent, s olyan kábult zavarodottsággal nézett rám, mint aki most ébredt mély álmából. Csak lassan tisztult ki a tekintete. Szégyenlősen végigsimította felborzolt haját, gondosan lesöpört a zakójáról néhány láthatatlan pihét, majd remegő ujjaival átfogta parlagon hagyott kávéscsészéjét, s hangosan beleszürcsölt a valószínűleg már teljesen kihűlt italba. Talán a hideg lötty hatására, talán csak a mozdulattól, visszatért szemébe az élet. – Mit mondott, kedves? Ne haragudjon, már a fülem sem a régi.
     – Szerelmes volt belé? Tudja, Emmába – ismételtem meg a kérdést, s magamban azon töprengtem, mit keresek itt, ezzel az idegen öregemberrel? Csupán egy kapucsínóra ültem be, hogy összeszedjem a gondolataimat, és erőt gyűjtsek, mielőtt meglátogatom anyámat, akinek szemrehányásait gyakran nagy önmegtartóztatásomba került végighallgatni. Nem voltak ezek mindig alaptalanok, de ettől csak még nehezebbé vált az egész. Ugyan ki szereti, ha mások tükröt tartanak elé? Én sem voltam oda a tükörképemért, igyekeztem rendre összetörni, hogy ne is lássam. Anyám persze egyáltalán nem tartotta szem előtt effajta érzékenységemet, s kíméletlenül szembesített önmagammal, ahányszor csak alkalma nyílt rá. Szükségem volt a lelki ráhangolódásra, fel kellett vérteznem magam a szerető aggódás támadásai ellen, és most éppen ebbe csöppent bele az öreg. Persze mit sem sejthetett arról, hogy nem csak kirángatott relaxációmból, de még a dühömet is kiváltotta. Anyám miatt minden nyolcvannál idősebb embert hajlamos voltam az ellenségemnek tekinteni. Nem könnyítette meg a helyzetet számomra érthetetlen makacssága sem.
Azzal kezdte, hogy csak úgy megállt az asztalom mellett, levette kalapját és megkérdezte, leülhet-e. Bár inkább pénzt kérne, dohogtam magamban, mert akkor szó nélkül kezébe nyomok egy százast, és le van tudva, de nem, ő nem pénzt akart, hanem helyet az asztalomnál. Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra, mégis inkább az udvariasabb, levegőnek nézést választottam. Lehunytam a szemem, és úgy tettem, mintha nem látnám, nem hallanám, mintha ott sem lenne. Ő azonban nem tágított. Újra és újra föltette ugyanazt a kérdést. A csudába, gondoltam ingerülten, nem látja, hogy vak és süket vagyok? Talán tele van a terasz, gondoltam, és körülnéztem. Akadtak üres asztalok. Furcsa. Valamilyen érthetetlen okból mégis ragaszkodott hozzám. Mit akar tőlem ez az ember?
     – Nézze – mutattam körbe –, van üres asztal, én pedig szeretnék egyedül lenni.
     – Kérem – mondta, s a hangja esedezővé, könyörgővé halkult. – Hadd üljek ön mellé!
Dühös sértettségemet lassan kíváncsiság váltotta fel.
     – Miért akar éppen ideülni?
Kérdésemet beleegyezésnek vehette, mert gyorsan helyet foglalt a velem szemben lévő széken. Kalapját óvatosan, mondhatni gyengéden az asztalra helyezte, és a közelben sürgölődő pincértől rendelt egy üres kávét!
     – Tudja, cukorbeteg vagyok, a tejet meg nem szeretem.
     – Ez nem tartozik rám – feleltem hűvösen. – Ellenben még mindig nem tudom, miért engem tisztelt meg a társaságával?
Valószerűtlenül kék szeme felragyogott, tekintete végigsimogatta az arcomat.
     – Ön, kedvesem nagyon hasonlít valakire. Egy nagyon különleges lányra, aki valamikor régen fontos volt nekem. Emmának hívták.
Így kezdődött ismeretségem az öregemberrel, aki még mindig nem válaszolt a kérdésemre, hát harmadszor is nekiszegeztem.
     – Szerelmes volt Emmába?
Nem akartam hinni a szememnek. Zavarba jött, még el is pirult. Legyintett, mintha a kérdést akarta volna elhessegetni magától, csakhogy nem tehette, mert az már háromszoros súlyával tornyosult előtte.
     – Nem mindegy az már? – legyintett újra. – Régen volt, nagyon régen.
Na nem, ennyivel nem ússza meg, ha már olyan durván behatolt a magánszférámba, határoztam el. No, meg a kíváncsiságomat is sikerült felébresztenie.
     – Valamiért csak elkezdte mesélni a sztorit, hát akkor fejezze is be! – sürgettem ellentmondást nem tűrően. – Szívesen meghívom egy sörre, vagy amit akar.
Nem szabadkozott többet, talán belátta, hogy nem illik felcsigázni, aztán otthagyni az embert. – Köszönöm, egy teát elfogadok – mondta csöndesen. – A kávémon már úgyis jégtáblák úszkálnak.
Nocsak, még humora is van, vigyorogtam, de csak magamban. Nem akartam, hogy észrevegye, kezdem szimpatikusnak találni. Látszólag türelmesen vártam, míg kihozták a teáját. Óvatosan belekortyolt, majd finom, de férfias mozdulattal letette a csészét.
     – Szerelmes voltam, őrülten szerelmes! – kiáltott fel szenvedélyesen.
Vallomása váratlanul ért, nem gondoltam, hogy mindjárt, in medias res a lényegre tér. Most én nézhettem rá úgy, mint aki nem érti, hol van.
     – Tudja, Emmába – magyarázta. – Erre volt kíváncsi, nem? Igen, szerelmes voltam, majd belehaltam, annyira!
     – Milyen volt? – vágtam közbe, mert szenvedélyes kitörése már engem is magával ragadott, és olthatatlan kíváncsiságot éreztem a titokzatos nő iránt, aki ezt a valaha minden bizonnyal nagyon jóképű, állhatatos férfit ennyire elvarázsolta. – Biztosan gyönyörű lehetett, ha még most is úgy odavan érte.
Hirtelen témát váltott.
     – És Ön? Milyen az élete? Férjnél van? Gyerekek? Élnek még a szülei?
Meghökkentem.
     – Az én életem nem tartozik magára – mondtam fagyosan. – Éppen ezért nem is értem, miért mondom el, hogy igen, van férjem, van két gyermekem, egy unokám és egy anyám, aki egyedül nevelt fel. – Sajnálkozó tekintete kifejezetten bosszantott. – Mindent tudni akar? Rendben. Az apám meghalt mielőtt megszülettem volna, anyám pedig sosem ment férjhez. Talán jobb is volt neki így. És most térjünk vissza magához, vagyis ahhoz a lányhoz. Azt kérdeztem az előbb, hogy gyönyörű volt-e?
     – Gyönyörű? – Homlokát ráncolva hosszasan behunyta a szemét, mint aki lelkének rég nem használt sötétkamrájából akar előhívni egy képet, s vár, hogy a folyadékba mártott fehér papíron előtűnjön a csoda. – Nem, nem mondhatnám, hogy gyönyörű volt. Inkább lenyűgöző. Amikor felült a nádból font asztal tetejére – tudja, a házuk előtti lugasban olyan csinos fonott bútorok kellették magukat -, s az oszlopnak dőlve elmerengett azzal a monalizás mosolyával, amiről már beszéltem, olyan volt… olyan, mint egy baba, mint azok a porcelánarcú rongybabák egy Váci utcai üzlet kirakatában. Kedves, takaros, tiszta lány volt, állandóan sugárzott belőle valami tisztaság, valami megfoghatatlan derű, amitől jó kedve kerekedett az embernek. Napsütésben olyan érzésem támadt, hogy nem is a nap ragyogja be a világot, hanem ő. Mellette semmi sem maradhatott változatlan. Élénk, bohókás fiatal lány volt, de olyan méltósággal viselte egyszerű kalapját, mint egy igazi dáma. Sosem sikerült megfejtenem, ki is ő igazán. Azt hiszem, valójában ő maga volt az élet. Elvégre az élet is olykor szép, máskor nem annyira, nem tökéletes, mégis édes és vonzó, az ember örökké magának akarja, s ha tehetné, sosem engedné el. – A mondat végére elcsuklott a hangja. – Ne haragudjon, túl sokat beszéltem, nem kellett volna. Gyorsan megiszom a teát, nehogy ez is kihűljön.
     – Mi történt? – kérdeztem izgatottan.
     – Semmi, csak megiszom a teámat.
     – Nem úgy értettem – mondtam bosszankodva. – Mi történt magukkal? Összejöttek?
Miután letette a teáscsészét, megpróbált elkerülni a pillantásával, de észrevettem, hogy gyanúsan csillog a szeme. Összeszorult a szívem. Mindig mélyen érintett, ha egy férfi sírt.
     – Valami rossz történt? – faggattam kíméletlenül. – Most már mondja el az egészet, mert nem jön majd álom a szememre, ha nem tudom meg a végét!
Tiszta, vasalt vászonzsebkendőt húzott elő a zakója zsebéből és felitatta a könnyeit. Biztosan nős, gondoltam. Egy magányos férfi nem hord magánál vászonzsebkendőt. Vöröslő szemét szégyenkezve emelte rám.
     – Bocsásson meg, öregkori gyengeség. Hajlamos vagyok mindenen elérzékenyülni és elsírni magam. Nem túl férfias, igaz? Most biztosan azt gondolja rólam, hogy agyalágyult vén hülye vagyok, és igaza is van.
Meg sem várva, hogy ellentmondjak, folytatta a történetet.
     – Hogy az ön szavaival éljek, igen, összejöttünk. Magam sem értettem, mit talált bennem vonzónak, de engem tüntetett ki a szerelmével – mondta, s közben kisfiús mosoly ült az arcára. – Pedig sokan csapták ám neki a szelet, mégis engem választott. Jegyben jártunk, amikor kitört a háború, és nekem be kellett vonulni. Pár gyönyörű hét, ennyi adatott nekünk. Megfogadtuk, hogy örökké hűségesek leszünk egymáshoz. Én be is tartottam az ígéretemet. Rajta kívül nem volt senki más az életemben.
     – És ő? – kérdeztem. – Ő is betartotta az ígéretét?
Szomorúan rázta meg a fejét.
     – Nem tudom, vagyis nem hiszem. Azóta nem is láttam őt.
     – Hogyhogy?
     – A háborúban hadifogságba estem, csak tíz év múltán jöhettem haza. A családja közben vidékre költözött, de nem hagyták meg a címüket. A szomszédok azt rebesgették, több kérője is akadt, és a szülei férjhez adták.
     – És csak úgy simán férjhez ment? – Nem értettem miért, de mintha gombóc akadt volna a torkomon.
     – Simán-e vagy sem, azt nem tudom, és már soha nem is fogom megtudni.
     – Miért? Nem kereste meg?
     – Minek bonyolítsam mások életét? – Mély sóhaj szakadt ki a mellkasából. – Ennyi a történetem, hölgyem. Remélem, nem untattam túlságosan.
     – Nem értem magát – vetettem a szemére. – Legalább megpróbált volna beszélni vele! Bárhogy alakulhatott az élete, és maga semmit sem tud róla. Csalódtam magában! Azt hittem, elszántabb, kitartóbb.
Magam sem értettem, miért mondom ezeket, hiszen nem is ismertem ezt az embert. Milyen alapon tételezhettem fel róla bármit? Lehet, hogy sosem volt elszánt és kitartó. Honnan tudhatnám? Egyszerűen csak dühös voltam rá, amiért hagyta elmenni maga mellett az életet, mert ilyet senki sem tehet, ehhez egyetlen embernek sincs joga.
     – Igaza van.
Először fel sem fogtam, hogy mit mondott.
     – Igazam van? – meredtem rá. – Azt mondja, igazam van?
     – Igen. Látja, nem véletlen, hogy ideültem magához. Sokat segített. Nem hagyom, hogy az életemet meghatározza a bizonytalanság. Megkeresem Emmát. Remélem, még életben van.
     – Persze, hogy életben van – hadartam –, hiszen ön szerint ő maga az élet, az élet pedig nem hal meg soha. Ja, és mellékesen megjegyzem, nem véletlenül ült az asztalomhoz. Már elfelejtette, hogy azt mondta, hasonlítok valakire? Úgy értette, hogy őrá hasonlítok, ugye?
Bólintott.
     – Valójában ez nem túl hízelgő – folytattam –, ugyanis, ha hihetek magának, nem volt igazán szép az a lány, és akkor ezek szerint engem sem tart szépnek. – Fejemhez kaptam. –Istenem, mit locsogok itt össze-vissza? Nem is értem, miért érdekel engem ez a maga melodrámája – sziszegtem dühösen.
Nem volt szép tőlem, de már kimondtam, és tényleg dühös voltam rá. Úgy éreztem, durván belevont a saját életébe, amelynek én egyáltalán nem kívántam a részese lenni. Legszívesebben ráborítottam volna az asztalt, csak a jólneveltségem akadályozott meg benne, hogy megtegyem. Le kellett higgadnom, mielőtt valami nagy butaságot művelnék. Mély levegőt vettem, és most már teljes nyugalommal néztem rá. Ő azonban nem úgy nézett vissza, mint aki elégedett a helyzettel.
     – Jól van? – kérdezte gyanakodva. Minden rendben?
Ez volt a pillanat, amikor fel kellett volna ugranom a székemről, és addig szaladni, amíg végleg ki nem fújja a szél a fejemből ezt az öregembert a históriájával együtt, de valami rejtélyes okból mégsem tettem.
     – Jól vagyok – szűrtem a fogaim közt. – Semmi bajom, leszámítva, hogy két ember sorsa nyomja gyönge vállamat, de ettől most tekintsünk el.
     – Tekintsünk – bólintott.
Közelebb hajoltam hozzá.
     – Úgy döntöttem, segítek magának megkeresni Emmát. Újságíró vagyok, vannak kapcsolataim.
Újabb bólintás.
     – Maga szerint ez olyan természetes? – kérdeztem ellenségesen, mert halálosan utáltam magam, amiért felajánlottam a segítségemet, őt meg azért, mert természetesnek vette nagylelkű gesztusomat.
     – Nem természetes, hanem nagyszerű – mondta, és ezzel le is lettem szerelve.
     – Gondolom, nincs róla fotója. – Nem kérdeztem, inkább megállapítottam.
Felderült az arca, már nyúlt is a zakója belső zsebébe.
     – Tessék, itt van! – tette elém a megsárgult képet.
     – Van fényképe Emmáról, és csak most mondja? – háborogtam, de a következő pillanatban éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, ráadásul úgy forgott velem a világ, mintha vásári körhintára ültem volna.
     – Mi a baj? – kérdezte ijedten. – Kér egy pohár vizet?
Bólintottam. Felugrott a székéről, és a számhoz tartotta a poharat. Aggodalmasan vizslatta az arcomat, amíg ittam.
     – Jobb már?
     – Igen, köszönöm, sokkal jobb – suttogtam, mert normális hang nem jött ki a torkomon. Mire összeszedtem magam és feltápászkodtam az asztaltól, már minden tökéletesen tiszta volt a fejemben. A kávéscsésze alá tettem a pénzt, és határozott léptekkel elindultam kifelé.
     – Most itt hagy? Valami rosszat mondtam? – kiáltott utánam sírós hangon. – Legalább a képet adja vissza!
Nem szóltam, csak intettem, hogy kövessen. Attól féltem, elsírom magam, ha kinyitom a számat. A kocsimhoz érve mutattam, hogy szálljon be.
     – Hová megyünk? – kérdezte tétován, de nem mert ellenkezni, beült az autóba. Hamarosan megérkeztünk a ház elé. Becsöngettem. Az öregember csodálkozva, de csöndesen állt mellettem, talán azt gondolta jobb, ha rám hagyja az egészet, elvégre közveszélyes is lehetek.
     Anyám hamar ajtót nyitott. Már készült felelősségre vonni, hogy miért nem használtam a kulcsomat, de akkor észrevette, hogy nem vagyok egyedül. Tágra nyíló szeméből, önkéntelenül kiszakadó kiáltásából azonnal tudtam, hogy helyesen cselekedtem, és ebben a bizonyosságomban csak megerősített az öregember meglepetéstől elfúló hangja:
     – Emma!