J. Simon Aranka: Élni fogsz

A férfi arca keserű grimaszba rándult. Hát itt tartok. Fájdalmasan felszisszent, amint megremegő keze nyomán állát megvágta a borotva. Bosszúsan nyúlt a timsóért. Már csak ez hiányzott a boldogságomhoz.
Utálta a rá váró munkát. Tisztában volt vele, hogy egy hatvanhoz közelítő férfinak már örülnie kellene, ha egyáltalán akad valami állás, mégis legszívesebben inkább kimenekült volna a világból, csak ezt ne kelljen. Szerette a régi munkáját. Igaz, nem volt különösebben érdekes, sem izgalmas, de éppen ez volt benne a jó. Nyolc órán keresztül állt a munkaasztal mellett, és valamilyen géphez kis mütyür alkatrészeket gyártott. A munka nem igényelt különösebb felkészültséget, és – sok fiatallal ellentétben – az órákon át való ácsorgást is jól bírta. A legjobb az egészben mégis az volt, hogy a munkások egymástól viszonylag nagy távolságra dolgoztak, így nem kellett senkihez szólnia, egész műszak alatt megvolt a saját gondolataival. Az olyan magának való emberhez illő munka volt ez, mint amilyen ő. Eleinte jól ment a cég szekere, de az utóbbi időben egyre apadtak a megrendelések, végül bezárta kapuit, ő meg több sorstársával együtt az utcára került. Szó szerint az utcára. Hetekig kajtatott állás után, míg végre rátalált a kérdezőbiztosi munkára. Az összes idegszála tiltakozott ellene, de a munkanélküliség gondolatától még inkább irtózott. Mindent elkövetett, hogy hozzászokjon az elképzelhetetlenhez, hogy embereket szólítson meg az utcán, és a magánéletükben vájkáló kérdéseket tegyen fel nekik. Elfogta a hányinger, ha csak rágondolt, mivel kell töltenie ezután a napjait.
A felesége nagyon is értette, mi zajlik benne. Házasságuk sok éve alatt annyira megismerték egymást, hogy nem csak félszavakból, hanem egy-egy pillantásból is tudták, mi bántja a másikat. Szótlanul reggeliztek, a csöndet szinte hasítani lehetett. Az együttérzés most nem sokat segít, ezt az asszony is jól tudta.
– Tudod, mit? – pattant föl váratlanul az asztaltól, és még mielőtt férje felfoghatta volna a kérdést, már folytatta is. – Ez az első napod. Ma én is veled megyek.
– Komolyan mondod? – olvadtak szét a férfi feszültségtől kemény vonásai.
– Hát persze – mosolygott megkönnyebbülten az asszony. Érezte, hogy ötlete nyitott fülekre talált. – Kettesben elsétálgatunk, még segíthetek is neked az elején a kérdezésnél. Csak addig, amíg bele nem jössz.
A villamoson csöndben ültek egymás mellett, ő az ablakon bámult kifelé. Hálás volt a feleségének. Milyen jó, hogy szorult helyzetben mindig van valami épkézláb ötlete. Így már sokkal elviselhetőbbnek tűnt az előtte álló nap. A templom mellett elhaladva eszébe jutott, milyen régen nem imádkozott már. Vasárnaponként is csak az asszony járt el misére, ő valamilyen indokkal mindig kimentette magát, pedig csak lusta volt. Lusta és közönyös. Az évek során nagyon messzire távolodott Istentől. Sehogy sem értette, hogy ha létezik, miért tűri a sok aljasságot, ami a világban van. Lopva a feleségére pillantott, aki szerint Istennek semmi köze az emberek gonoszságaihoz. Az asszony sosem tette szóvá, hogy nem imádkozik, nem jár templomba, de ő tudta, hogy szomorú miatta. Most vasárnap elmegyek vele a misére, határozta el, biztos örülne neki. A gondolat valósággal felvillanyozta. Hirtelen egész más színben kezdte látni a világot. Ma este lefekvés előtt imádkozom. Rendbe teszem egy kicsit a lelkemet. Igen, ez nagyon jó lesz, vidámodott meg. Feleségének nem szólt terveiről, szerette volna, hogy meglepetés legyen számára.
Mire leszálltak a villamosról, egészen jó kedve kerekedett. Először csak sétálgattak, figyelték az embereket. Próbálták kitalálni, milyen típus lehet a legalkalmasabb arra, hogy megállítsák, de mindahányszor találtak valakit, neki inába szállt a bátorsága, és nem merte megszólítani.
– Talán én vagyok az oka – mondta a felesége. – A jelenlétem zavarhat téged. Tudod mit? Bemegyek abba az üzletbe, úgyis kell vásárolnom ezt-azt.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mint mindig, az asszonynak most is igaza volt. Szégyellte volna, ha előtte vall kudarcot. Amikor egyedül maradt, az üzlet előtt fel-alá járkálva várta a megfelelő személyt és az alkalmas pillanatot. Jól meg kellett gondolnia, kit válasszon, mert borzasztóan félt az elutasítástól. Nemsokára meglátott egy nőt. Még elég messze volt, de valahogy úgy érezte, ő lesz az. Kedves arca volt. Megállt, várta, hogy közelebb jöjjön. Épp akkor zörgött el mellette a villamos, amikor a nő már majdnem odaért hozzá. Még tétovázott kicsit, de hamar erőt vett magán, és megtette felé az első lépést.
A feszült, mégis felszabadító pillanatban a mellette magasodó ház homlokzatáról levált egy súlyos stukkó, s a mozdulatot már nem fejezhette be. Egy villanás volt az egész, és a koponyájába ékelődött kődarabbal, arccal lefelé elterült a földön. Szemüvege eltörött, üvegje az arcába fúródott. Füléből, orrából sötét vérpatakok törtek elő, s rövidesen csillogó, széles, sűrű vértengerré egyesültek. Az utcán kitört a pánik, de ő erről már semmit sem tudott. A kiszemelt nő riadtan torpant meg, mit sem sejtve az a tragédiához vezető okok szövevényéről, melyek kiindulópontja éppen ő volt. Iszonyodva nézte az egyre nagyobb teret követelő, mindenfelé terjengő vért, míg el nem sodorta onnan a pillanatok alatt összeverődő tömeg. Az emberek jajgattak, kezüket tördelték, néhányan telefonjukért nyúltak, hogy segítséget hívjanak.
A férfi felesége az üzletből kilépve látta a csődületet, de nem foglalkozott vele. Szemével férjét kereste, alig várta, hogy megtudja, túl van-e már az első csalódáson, vagy szerencsés esetben az első örömön. Sehol sem találta. Először nem gondolt semmi különösre, csak nem értette. A jeges félelem akkor kúszott a szívébe, amikor felfedezte a csoportosulást. Valahogy nem akarózott odamennie. Valami rossz érzés már hatalmába kerítette, mégsem akarta a bizonyosságot. Akkor sem ment közelebb az izgatott embergyűrűhöz, amikor idegtépő szirénázással megérkezett a mentő. A tömeg azonban engedelmesen szétnyílt, mint a színház függönye, hogy kéretlenül is fellebbentse szomorú titkát. Nem bírt odamenni, csak bámulta némán a borzasztó valóságot. Ennyi vér nincs is egy emberben, ez volt az egyetlen gondolata.
– Ismeri valaki? – nézett szét a mentős, miután a sérültet a hordágyra fektették.
– Igen – nyöszörögte tétován. – Ő a férjem.
– Akkor jöjjön, szálljon be, hölgyem! – mondta együtt érzőn az orvos, és besegítette a kocsiba.
Az asszony gyengéden megfogta férje hideg kezét. Egész úton simogatta, és folyamatosan beszélt hozzá.
– Ne félj kedvesem, élni fogsz!
A mentős sajnálkozva nézte.
– Nem akarom áltatni hölgyem, a férje meg fog halni. Már nem hallja magát, nem érzékeli a külvilágot.
Az asszony, mintha meg sem hallotta volna, lágy hangon folytatta.
– Isten megkímélt attól, hogy olyasmit kelljen tenned, amitől rettegtél. Látod, mennyire szeret téged? Hidd el nekem egyetlenem, élni fogsz!
A mentős vállat vont. Ő megmondta, ettől többet nem tehet. Az egyre szaporodó sós patakok vörös barázdákat martak az asszony arcán. Gépiesen nyelte szája sarkába folyó könnyeit, és elszántan mondogatta, mintha sosem tudná már abbahagyni:
– Élni fogsz, élni fogsz…